Parázsló üzenet

Szahalin szigetét csak a börtöneiről és egy tragédiáról ismeri a világ. Utazunk a TU–154-es fedélzetén Juzsno-Szahalinszk városa felé, és nem tudom kiverni a fejemből, hogy 1983. szeptember elsején ebben a légtérben lőtte le a szovjet légierő azt a koreai személyszállító repülőgépet, amely állítólag betévedt a Szovjetunió légterébe. Mindenki meghalt, a lomha és fegyvertelen Jumbo Jetnek ugyanis esélye sem volt a MiG-ek ellen. Azóta persze megváltozott a világ, a hidegháborúnak vége, Szovjetunió sincs, a Vladivostok Air gépe pedig a sajátjuk, csak felismerik a vadászpilótáik. Természetesen gond nélkül landolunk, de az ember már csak ilyen, abból is gondot csinál, amiből nem kellene.
A városban a börtön mellett kaptunk elérhető áron lakást. Ennél stílszerűbb helyen nem is lehetne lakni, hiszen a tizenhetedik századtól egyszerűen csak börtönszigetnek nevezték Szahalint: a Kuril-szigetekkel együtt összesen nyolcvanhétezer négyzetkilométer területű szárazföld adott helyet a világ leghírhedtebb büntetőtelepeinek. Sokak szemében még ma is a száműzetés és a kényszermunka szinonimája ez a sziget.


Gyilkosságokat és bűncselekményeket mutatnak a helyi televíziós hírekben jó fél órán keresztül. Nagyokat nyelünk, hiszen a főszereplők zöme a szomszédban ül, a nagyszobából pompásan rálátni a meglehetősen romos állapotban levő épületre. Amikor az is kiderül, hogy nincs meleg víz (és ebben a hónapban nem is lesz az egész városban, mert javítják a vezetékeket), gyorsan elmenekülünk a lakásból.
A központban ifjú pár fényképezkedik a hatalmas Lenin-szobor alatt. A jókora teret szegélyező épületeken óriásplakátok hirdetnek mindenféle földi javakat. Az egyiken hatalmas szem reklámozza a vadonatúj tévéműsort. A Balsoj Brat (vagy ahogyan nálunk futott, a Big Brother) egészen különös gondolatokat ébreszt bennem ezen a helyen, ahova a Nagy Testvér különféle ideológiák jegyében emberek százezreit száműzte nem is olyan régen. A sétálóutcában – szombat délután van – kiöltözött apukák és lázadó kamaszok állnak meg az utcai szerencsejáték-automaták előtt, és bőszen rulettoznak, vagy a digitális félkarú rablóba dobálják az aprópénzt. Ilyet sehol másutt nem láttam még a világon: modern, érintőképernyős játékautomaták vannak felszerelve olyasféle módon, mint nálunk az utcai bankjegykiadók, és láthatóan bőven termelik a pénzt az üzemeltetőnek. Odébb, egy jókora téren idősödő férfiak tucatjai dominóznak hatalmas asztal mellett, tőlük nem messze unokák visonganak az óriáskeréken, és egy bátyuska harmonikán énekli saját szerzeményű dalát arról, hogy az oroszok a történelem folyamán mindenkinek csak adtak, minden népet befogadva, de aztán jött egy párt, és az egészet tönkretette.
Sötétedéskor érünk haza, lakásunk és a börtön között jókora tömeg áll. Egyesek felmásztak a lépcsőház bejáratának tetejére is, onnan nézegetnek át a szögesdrótokon – ilyen körülmények között érdekes élmény a vaksötét lépcsőházon át hazamenni. Biztonságérzetünk a lakásban sem fokozódik, mert elkezdődik a hajnalig tartó kórus.
– Kolja, Kolja! – kiabálja valaki a lépcsőház tetejéről a börtön felé.
Kisvártatva érkezik a válasz, nyilván Koljától: Gavari, gavari! (Beszélj, beszélj!).
A hírhozó aztán bekiabálja az otthoni híreket, majd bekapcsolódik egy lány is, aki egy bizonyos Gyimát biztosít arról, hogy szereti, és meg fogja várni idekint. Szergejtől pedig azt tudakolja egy csenevész leányzó, hogy bántja-e őt valaki a börtönben, mert ha igen, a lány megkeresi a vétkest, és letépi a fejét. A különböző beszélgetések párhuzamosan folynak, de nem egyszerre – az első kérdez valamit, aztán türelmesen vár, amíg a többiek is elmondják a maguk mondanivalóját. Aztán érkeznek a válaszok belülről: akad, aki szóban kommunikál, mások parázsló tárgyakat lőnek ki a rácsok közül. A csúzliból érkező üzenetet mobiltelefonok fényénél keresik a magas fűben – állunk csendben a teraszon, és próbáljuk megemészteni ezt az egyszerre borzongató és döbbenetes élményt.
Reggel a tömbház előtti szakaszon rengeteg papírnyilat találunk. A hegye matracbélésből kitépett kanóc, amelyet szigetelőszalaggal kötöttek össze – ezt gyújtják meg kilövés előtt, hogy parazsa jelezze a nyíl útját. Az üzenet az összesodort papír belsejében utazik, de mi csak üres nyilakat találunk – célba ért a mondanivaló. A nyilakat vádiratokból sodorták, és később azt is megtudjuk, hogy újságpapírból és kenyérbélből csinált ragasztóból készül a kilövőszerkezetként funkcionáló cső, hogy aztán a jó tüdejű elítélt ötven–hatvan méterre fújja ki, át a falak fölött.
A helyiektől azt is megtudjuk, hogy még a szovjet időkben is megengedték a hozzátartozók és az elítéltek között az efféle „beszélgetést”. Akkor még nyárfák vették körül az épületet, de azokat időközben kivágták. Képzeljék, mesélik, az összes fa kifele hajlott, a börtön felé nem nőttek ágai – bizonyára az emberi szenvedéstől akartak menekülni.


Másnap a belvárosban jókora térképet látok egy turisztikai iroda falán, rajta sárgával jelzik a sziget azon településeit, ahol még laknak, fekete pöttyel pedig az elhagyott falvakat. Középen és északon tucatjával találni olyan falut, ahol már egyetlen ember sem él. A Szovjetunió összeomlása után ment tönkre az életük, mivel sok helyütt bezárt az egyetlen munkát adó hely, a termelőszövetkezet. A sziget északi és középső része gyakorlatilag kiürült – az emberek a déli részbe vagy a szárazföldre vándoroltak. A folyamatot gyorsította az 1995 tavaszán bekövetkezett földrengés is, amelynek során Nyeftyegorszk város lakosságának több mint fele elpusztult.
A hatszázezer ember által lakott Szahalin sziget – legalábbis júliusban – nem látszik földi pokolnak. A növényzet sokkal dúsabb és változatosabb, mint az eddig általunk látott szibériai helyszíneken, a piacokon pedig (ahol mindenki azonnal elfordult, mihelyt előkerült a kamera) frissen szedett szamócát és sokféle zöldséget árulnak. Ha megnézzük a sziget hőmérsékleti statisztikáit, már sokkal közelebb járunk az igazsághoz: az évi középhőmérséklet mindössze plusz két fok, s egy esztendőben alig negyvennégy olyan nap van, amikor a hőmérő higanyszála +10 fok fölé kúszik! Ezzel szemben legalább százötven napig fagy, és még márciusban is közel egyméternyi hóra lehet számítani! Nem csoda hát, hogy már Csehov hősei is el akartak menekülni innen Moszkvába – az író volt különben az első olyan orosz közéleti személyiség, aki 1890-ben önként jött ide, hogy megismerje a börtönszigeten lakó embereket. Furcsa módon engedélyezték neki, hogy szabadon járjon a rabok között, és statisztikai adatokat gyűjtsön róluk, ugyanakkor megakadályozták, hogy a politikai száműzöttekkel kapcsolatba kerüljön. Tapasztalatait a Szibéria című, magyarul is megjelent könyvében foglalta össze. A magánleveleket is tartalmazó kötet utószavában a fordító, Király Zsuzsa az utazás céljáról azt írja: „talán, hogy bizonyítsa nekünk az örök közhelyet, egy ember megölhető, de az emberi mivolt elpusztíthatatlan. S még valamit: hogy sosem késő újragondolni, újra elrendezni az eseményeket gondolatban, mert a tisztánlátás segít abban, hogy bármilyen körülmények között jobban érezzük magunkat.” Erre a célra jó Juzsno-Szahalinszk is: az utazó (még ha már tapasztalt is egyet-mást Szibéria más részein) újra rádöbben, hogy minden viszonylagos, és minden szinthez képest van egy még lejjebb lévő…
Egyik nap egy jobb kormányos terepjárón lemegyünk a fővároshoz legközelebbi kikötőbe, Korszakovóba. A dokkoknál japán autókat rakodnak ki egy hajóból, a változatosság kedvéért most épp derékban félbevágott járműveket emel ki a daru. Így jóval kevesebb a vám, mert alkatrésznek számítanak – világosítottak fel a leleményes helyiek, akik némi hegesztés után jó minőségű, jobb kormányos használt autóval indulhattak neki a nem ezekre az autókra tervezett forgalomnak.
A kisvárosban különben éppen a koreai dal ünnepét ülték, a főtéren paplanhuzatruhás előadók énekeltek koreai slágereket. A magyar stábot (amelyben parázs szakmai vita alakult ki arról, hogy a teret őrző fehér Lenin-szobor alumíniumból van-e vagy kályhafestékkel lemázolt betonból) nagy örömmel fogadták, olyannyira, hogy még a „Millió, millió, millió rózsaszál” című slágert is elénekelték oroszul, hatalmas közönségsikert aratva.
Különben megérdemel néhány mondatot a vezetőik szerint a szigeten negyvenezresre, országosan pedig egymilliósra becsült koreai kisebbség. Rabszolgáknak hozták ide őket, előbb a japánok, azután az oroszok nyomták el őket minden eszközzel. (A sziget déli részét 1945-ben foglalták vissza fegyverrel a szovjetek, és ezután kitelepítettek innen közel négyszázezer japánt.) A koreai kisebbség zöme ma már csak oroszul beszél, az iskolában alig pár éve van heti egy fakultatív anyanyelvóra. A dél-koreaiak most újra jöhetnek ide látogatóba, és megpróbálják újjáéleszteni a régi hagyományokat – ennek egyik eleme volt az általunk látott dalünnep is.
Mielőtt visszamennénk Juzsno-Szahalinszkba, meglátogatjuk a hajótemetőt. A hatalmas teherszállítókat a vihar dobta a partra, és nem sikerült visszavontatni őket, ezért leszereltek róluk minden mozdíthatót. Katasztrófafilmekben látni hasonlót: a part olajos, rozsdás iszap, a vízben kőolaj keveredik a szennylével. Iszonyú a bűz, közel sem merünk menni, amikor három kisgyerek érkezik, akik hamar levetkőznek, és beugranak a vízbe fürödni, körbepancsolva a hajókat. A látvány több mint riasztó, elképzelni sem tudjuk, hogy nézhet ki a bőrük egy ilyen fürdés után.
Másnap a városban járunk forgatni, amikor betévedünk a hírhedt titkosszolgálat, a KGB elődjének tekintett Cseka alapítójáról, Feliksz Dzerzsinszkijről elnevezett utcába. Itt már nincsenek tömbházak, az emberek hatalmas fabarakkokban laknak. Kicsit beljebb egy romos ház – olyan az utcakép, hogy akár Groznijban is lehetnénk. Egy idős nő elmondja, hogy a félkész épület leégett a nyolcvanas években, majd amikor elkezdték megint a munkát, a rendszerváltás miatt elfogyott a pénz, így valószínűleg sohasem fogják befejezni. Moszkva (a főváros különben tízezer kilométerre van innen) végképpen leírta Szahalint, az itteni emberek magukra maradtak – mondja ő is, megemlítve, hogy a sziget melletti hatalmas tengeri kőolajmezőt is eladták az amerikaiaknak.


Jókora falfirka hirdeti egy másik házon, hogy itt „csupa fekete” lakik. Nem négerekre gondolt az illető, errefelé a kaukázusi embereket nevezik feketéknek. Az oroszok mélyen lenézik őket, sokak szerint ők a gazdasági válság okozói. Tipikus szegényember-mentalitás: ha baj van, másban keresd a bűnbakot. A sziget különben érdekes elegye a múltnak és a jövőnek. Az állandóan nyitva tartó élelmiszerboltokban jobb a kínálat, mint odahaza, a taxisofőrünk saját bevallása szerint ezer dollárt keres tisztán havonta, miközben egy pedagógusnak alig kétszázötven, egy orvosnak pedig jó esetben ötszáz dollárnyi rubelt ad a központi költségvetés.
Este elmegyünk egy bárba, ahol tizenöt dollárba kerül a beugró. Élőzenés műsor lesz, a színpadon méregdrága és vadonatújnak látszó hangszerek sorakoznak. Műsorkezdésre zsúfolásig megtelik a hely annak ellenére, hogy a városban egy felhagyott gyárépületben másnap délig tartó technopartit szerveztek több ezer fiatal részvételével. A bár pultjain európai sörök, francia pezsgő, és bőven van dolguk a pincéreknek.
Másnap újra repülnénk, de lebukunk az útlevél-ellenőrzésen. Három napnál többet tartózkodtunk a városban, és nem regisztráltattuk magunkat. Hiába a logikus magyarázat (pénteken érkeztünk, hét végén nem volt ügyelet a rendőrségen, és hétfőn hiába próbálkoztunk, szünnap volt az idegenrendészeten), egy túlbuzgó apparatcsik átkísér bennünket a rendőrségre. Még arra is odafigyel, hogy előtte vonuljunk libasorban, mert állítása szerint veszélyt jelenthetünk rá. Megérkezünk az őrsre, ahol egy körülbelül másfél négyzetméter alapterületű vasketrec döbbent rá a helyzetben rejlő lehetőségekre (miközben fél óra múlva indul a gépünk Vlagyivosztokba). De felettese megkegyelmez, és indulhatunk tovább.
A Balsoj Brat figyel téged – látom az óriásplakáton, és nagyobb összegbe mernék fogadni arra, hogy Szahalinra többé nem térek vissza.