Tűz a Dunán (3.)

K é z z e l í r t t ö r t é n e l em

November 25-én, szombaton döbbentünk rá, hogy a Kossuth Lajos utcában alig néhány ember maradt itthon. Miután a város most már teljesen a német katonaság kezén volt, félelmünkben, hogy talán valóra váltják fenyegetéseiket, bezárkóztunk, várván a további eseményeket, amelyeknek a közelsége már a levegőben is érezhető volt. Délben még megnéztük a Kölked és Sátorhely irányában dúló harcokat templomtornyunkból. Tűz és füst volt látható arrafelé. Az a tény, hogy a városban semmiféle katonai mozgás nem volt tapasztalható, arra engedett következtetni, hogy Mohácsot harc nélkül adja majd fel a német katonaság. A délután nagy izgalmak közepette telt el. Még mindig érkeztek zárdánkba világiak, nők, gyermekek, hogy menedéket kérjenek nálunk. Az ágyneműt és a szükséges élelmet is magukkal hozták. A szürkület beálltával az izgalom egyre nőtt. Híreket a velünk szemben lakó ügyvédtől kaptunk. Tőle hallottuk, hogy a németek Mohács városát katonailag már ki is ürítették, hogy az adott pillanatban feladják. Ez biztató volt reánk nézve, mert legalább a harcok hevét nem kell megismernünk, és előbb esünk át azon, amin át kell esnünk. Zárdánk személyzete ekkor a következő volt: P. Unyi Bernardin házfőnök, helyettes plébános; P. Herr Leó vikárius, kórházlelkész, könyvtáros; P. Vértes Honor hitoktató, magyar–sokác hitszónok; P. Bálind Remig sokác hitszónok, káplán; P. Rukovina József Bajáról idemenekült, Fr. Veres Sámuel orgonista, szakács, kulcsár; Fr. Jerkovics Dániel sekrestyés, portás; Fr. Veres Nikodémus kertész, ebédlős; Fr. Szász Hugolin terciárius segédszakács; Polareczky József, Unyi Dániel, Unyi György, Mohácsánin Vazul, Nándory János.


Este 6 órakor félelmünk a tetőpontjára hágott, amikor megszólalt a nagy porta csengője. Négy megriadt zsidó menekült kért búvóhelyet. Munkaszolgálatosok voltak, és a László Kórházba osztották be őket, segítettek a kórház felszerelését mentőautóra rakodni, majd elrejtőztek a kórház szuterénjében, de nem mertek ott maradni. Nálunk kértek menedéket a németek elől. Az esetleges razziákra tekintettel biztonságosabbnak látszott, hogy a majorságunk mögötti óvóhelyen húzzák meg magukat az oroszok bejöveteléig. Vacsora után még jó ideig együtt maradtunk az aulában, majd kilenc körül, amikor nagy csönd lett, pihenőre tértünk. Némelyek – velem együtt – az ebédlőbe készített díványokra feküdtek. 11-kor valamennyien felébredtünk az udvarunkra repülőgépről ledobott bombák zajára. A bombák fütyülve estek le egymás után. A nagy légnyomás az ebédlő és a keleti szárny összes ablakát betörte. Percek alatt lent voltunk az óvóhelynek használt pincében. Csak akkor merészkedtünk fel, amikor a bombázógép motorzúgása már távolról hallatszott. Holdvilágos, szép éjszaka volt. Az udvaron riadtan láttuk, hogy a templom szentélye melletti kerítésnél hogyan kapaszkodik fel egy gyújtóbomba foszforos lángja a tetőzet felé. Szerencsére a láng hamarosan lelohadt és elaludt. De a város más részébe is dobtak gyújtóbombát, több ház égett. Ezeknek a tüzeknek a fénye a Duna átkelési szakaszát is megvilágította, és nekünk úgy tűnt, hogy az oroszok a Duna szigeti oldala felől reflektorozzák a vizet, hogy könynyebben át tudjanak kelni. Csalódtunk. Miközben a megvilágított városrész felé néztünk, még motorcsónak közeledését is hallani véltük, amikor a Duna vize felett alacsonyan haladó bombázógép hirtelen kanyart vett, és az állomás felől felénk kezdett repülni. Volt erre nagy futás. A zárdába beérve levágódtunk a fal mellé, mert már dobták is a bombákat. A bombázás aztán a város minden részében 11-től másnap 4 óráig tartott kisebb-nagyobb szünetekkel. 4 után az izgalmaktól holtfáradtan ismét pihenőre tértünk.
Reggel 7 órakor megkezdtük a misézést és a gyóntatást, várva az első orosz katonákat, mert sejtettük, Mohács város sorsa már eldőlt. A hívek is csak az éjjeli bombázásról beszéltek nekünk. Csodálatos, hogy a rengeteg bomba dacára még csak meg sem sérült senki. A 8 órás misére jövő hívek már azt újságolták, hogy menekülő német katonákat láttak, akiknek odaszóltak: Menekülünk, menekülünk? Ők azonban oda sem figyelve, hanyatt-homlok rohantak a Barát utcán végig a Kossuth utca felé s onnan részben a pécsi, részben a pesti országút irányába. Az utóvéd menekülése volt ez. 9 órakor én mondottam a szentmisét a Szent Antal-oltárnál, mivel az éjszakai bombázás következtében betört ablakok miatt itt volt a legkisebb a huzat. Alig végeztem el a lépcsőimát, amikor megszólaltak a szőlőhegy felől a német ágyúk. Visszafordulni már nem akartam, hanem Szent Antal oltalmába ajánlottam templomunkat és zárdánkat. Szorongások közepette végeztem a szentmisét, kicsit gyorsabban. Úrfelmutatás után odalépett hozzám Gyuri unokaöcsém, és azt súgta nekem: a kórház előtt jönnek az oroszok. Erre befejeztem a szentmisét, és bementem a sekrestyébe. A gyóntatófolyosón már ott voltak a hívek is, és tárgyalták az orosz előőrsökkel való találkozásukat. Amikor a templomba indultak, azt mondották nekik fehér kendő lobogtatása között: ne féljetek, menjetek csak a templomba, orosz katona nem bánt benneteket. Ez volt az első fellélegzésünk. Az orosz Vörös Hadsereg katonái nem bántják tehát a vallást és annak szolgáit! Én a provincialát ablakából láttam meg az első három orosz katonát. Meglepődve konstatáltam, hogy a propagandával ellentétben milyen jó ruhában és bakancsban vannak. Az oroszok nyilván egyszerre léptek a város területére a sziget irányából és a temető felől. Az utcai harcok gyérek voltak. Az első polgári halott, akit valószínűleg német golyó ölt meg, kerti szomszédunk volt. 26-án, vasárnap reggel ment el a Gólya utcába, amikor a gimnázium főbejárata előtt golyó fúródott a hasába. Két német katonát és egy fiatalkorú civil férfit pedig a pécsi országút túlsó sarokházában találtak agyonlőve. Ugyancsak vérbe fagyva találták a Hergenröder-féle kocsma söntésében az egyik szolgát. A város egyes részeiben agyonlőtt német SS-katonák holttestei feküdtek. A kölkedi úton, Sátorhely felé, az eszéki országúton, a pécsi és a pesti országutak mentén, a város mezőin és a szőlőhegyen összesen 268 német katonát temettek el az e célból kirendelt egészségügyi robotosok. A tanyánk melletti Schopper-féle vendéglőnél volt egy kis tüzelés, egy kunbajai születésű német SS-katona a Riha-tó partján lett eltemetve. Az orosz halottak számáról pontosabb adatok nincsenek, mert ők maguk temették halottaikat. Egy orosz tisztet a fogadalmi templom mellett temettek el, egyet a Szepesy parkban, egy magyar katonát a sportpályán.
November 27-e, hétfő nyugodtabban telt. A bevonult katonaság hozzáfogott a megmaradt üzlethelyiségek kifosztásához. Egész áruhalmazokat dobáltak ki, a nép pedig, vérszemet kapva, megkezdte az elmenekültek házainak kifosztását. Csúnya, esős idő volt. A tolvajok nem átallottak taligákon, kis kézikocsikon vinni haza a rablott holmikat. Az első vonalbeli orosz katonák megkezdték a razziázást, házról házra járva keresték a németeket és fegyvereiket. Természetesen az otthon maradottaktól kisebb értéktárgyakat vittek el. Dávájoztak. Órákat, ékszereket, gyűrűket, töltőtollakat, zseblámpákat, még beretvákat is. Megkezdődött a lovak elzabrálása is. Az átkelt katonaság számának növekedésével már élelmiszert is vittek, a hadijog alapján lopták el a baromfit, sertést, tehenet. Néhány nappal később a polgárságnál már alig maradt lovas fogat, az is csak kicserélt, öreg lovakkal. Mind egy szálig elvitték az autókat, motorbicikliket, kerékpárokat. Csak néhány elrejtett kerékpár maradt meg. Az utca tele volt bicikliző katonákkal, akik láthatóan nem sokat ültek még ilyen járművön. Sokan gumi nélkül kerékpároztak. Mások az ébresztőórák csörgését élvezve rohantak végig az utcákon éjjel-nappal. Nyilván életükben nem láttak még ilyesmit. A zsebórákat fel sem tudták húzni, ezért ha lejártak, eldobták, elajándékozták, elcserélték. „Davaj csaszi!” – volt az első szava az orosz katonának, ha civillel találkozott. Ezekre és a töltőtollakra vetették magukat. Azután a „vino”, a bor volt minden vágyuk és erőszakos kívánságuk. A húsfélék közül a kolbászt meg a baromfiféléket részesítették előnyben. Az utcán gazdátlanul gágogó libákat géppisztollyal lőtték le fogyasztásra, de betértek a baromfiudvarokba is. A baromfit csak úgy lehetett megmenteni, ha a polgárok a pincébe, szobába, padlásra dugták el. Mi az oratórium mellett üresen álló cellába mentettük el a még megmaradt 12 tyúkot. Libáink, kacsáink, tyúkjaink nagy részét lelőtték az orosz katonák. Sertéseinket és teheneinket nem bántották.


Fegyveres orosz katonák először november 28-án, kedden csöngettek be hozzánk. Dániel testvér engedte be őket. Mi az asztalnál voltunk. Először négyen jöttek be egy altiszt vezetésével, majd néhány perc múlva több tiszt s a százados, főhadnagy, hadnagy kíséretében több közkatona. Mint mondták, német katonák és fegyverek után kutatnak. Az első csoportot megkínáltuk az asztalon lévő borral, amit szívesen el is fogyasztottak, majd lementek a pincébe Samu testvér kíséretében. A tisztek a legnagyobb tisztelettel léptek az ebédlőbe, s meglátva a falon rendi szentjeink képeit, keresztet vetettek. A katonákat ugyancsak meg akartuk kínálni borral, de udvariasan visszautasították, és azt mondták, hogy az orosz közkatonákat nem szabad szeszes itallal megkínálni, legföljebb a tiszteket. Ők is lementek a pincébe, majd fel az emeletre, ahol néhány cellába benéztek. Amikor a kapitány kérdezte, hol vannak a város lakói, azt feleltem, elmenekültek, mert erre kényszerítették őket. Ha kényszerkiürítés volt – kérdezte tovább –, akkor ti miért nem mentetek el? Azt válaszoltam: mert mi nem félünk az oroszoktól. „Dobre, bátyuska”, mondta a tiszt a vállamat veregetve. A templomba is benéztek, de nem razziáztak, csak kíváncsiságból. Sapkájukat levették, és keresztet vetettek.


Mindjárt az első látogatás alkalmával a legénység ügyes trükkel vette el a karórát P. Honortól, P. Remigtől és Dani öcsémtől. Tőlem is el akarta venni az egyik altiszt, amikor szobámban magunk maradtunk, de azt füllentettem, hogy az óra lent van az ebédlőben. Erősen követelte ugyan, de nem látta, hogy hol tartom. Csak akkor szabadultam meg nehéz helyzetemből, amikor egy másik katona érte jött azzal, hogy egy tiszt hívja.
Alig mentek el a razziázó katonák, negyedóra múlva visszajött az egyik altiszt, s engem keresett, az órámat akarta. Én persze már eldugtam biztos helyre, s magam is egy cellába rejtőzködtem el, amikor meghallottam, hogy keresnek. Az altiszt elment ugyan, de azt mondta, hogy nemsokára visszajön, és most már két zsebórát készítsünk ki neki, mert ha nem, a kommandóra visz bennünket. Így esett áldozatul Fr. Dániel és Józsi öcsém órája. Amikor lekísértük az egyik tisztet, azt mondta, hogy most már nyugodtan hagyjuk nyitva a portát, mert nem fognak a monasteribe bejönni. Mi viszont ezentúl is csak bezártuk a kaput, és bizalmatlanságunk igazolt bennünket. Nappal állandóan dörömböltek az ajtón, de nem nyitottuk ki, csak a reggeli szentmise alatt volt nyitva a templom ajtaja, azon keresztül jöttek hozzánk a hívek. Többször betörtek, leginkább a konyhaajtón keresztül, mert az könnyen felfeszíthető, s ilyenkor raboltak mindent, ami a kezük ügyébe került. Kétszer vitték el így a már elkészített ebédünket s vacsoránkat. A kamrából cukrot, lekvárt, befőttet, de főként bort a pincéből, egy alkalommal többhektónyit. Ez akkor történt, amikor egy alakulat lovakkal, ágyúkkal az udvarunkba erőszakolta be magát, a tiszt pedig lepihent a fürdő melletti cellában. Ez a nap volt a legszorongatottabb napunk az orosz invázió alatt, mert a részeg katonákat alig tudtuk borral kielégíteni. Segítségért sehová nem folyamodhattunk, mert a városparancsnokságot még nem állították fel. A katonaság valósággal elözönlötte a várost, a mi környékünket is. A tisztek részéről mindig a legnagyobb jóakaratú támogatásban részesültünk. Samu testvér alig győzte a hordóból a bort kiszívni. A katonák már menetkészen, autókkal, tankokkal az utcán álltak, de a néhány várakozási órát arra használták fel, hogy lopjanak, erőszakoskodjanak. Amikor a portaajtóban türelmetlenül várták a bort, P. Remiget meg akarták korbácsolni, majd őt és engem agyonlőni. A folyosó plafonjába bele is lőttek. Halál előtt állottunk mindketten, csak a puska elsütésére vártunk. Az egész napig tartó szorongatott helyzet a meghalás iránt valósággal fásulttá tett. Leírni is lehetetlen azt a lelki szenvedést, amelyben részünk volt. Itt említem meg, hogy P. Remig volt a leghűségesebb, legönfeláldozóbb és legbátrabb segítőm, aki éjjel-nappal mindig őrt állott. Horvátnyelv-tudása révén meg tudta érteni az orosz beszédet, mindenkor kész volt azt tenni, amit a helyzet megparancsolt. Nagy segítségünkre volt még a zárdánkkal szemben lakó ügyvéd, aki az invázió idejére hozzánk költözött, mivel házát lefoglalták az oroszok a hatszáz magyar hadifogoly részére. Nappal az oroszok voltak rémeink, éjjel meg a németek bombázták a várost.
A házfőnöki szobába, a pinceajtón felkapaszkodva háromszor törtek be az oroszok. Szerencsére már az ebédlőben laktam, így csak 3 vég lepedővásznat, kockacukrot, bicskát, beretvát, fésűt, zseblámpát, 1-1 üveg rumot és pálinkát vittek magukkal. (…)
Az elmenekültek lassan visszaszállingóztak a városba, különösen a férfiak. Első útjuk a templomba vezetett, hogy meleg könnyek közt adjanak hálát a jó Istennek szerencsés megszabadulásukért. Néhányan, amíg lakásuk fel nem szabadult az oroszok alól, nálunk szálltak meg. Szerencsés volt az a ház, amelyet a megszállók nem raboltak ki és nem tettek tönkre. Sok helyütt a berendezést, a bútorzatot vandál módon rongálták meg. Kocsiszámra való szemét hevert a szobákban, udvarokon, utcákon. A párnákat és dunyhákat felvágták, és a tollat kiszórták. Nem volt a lakásoknak olyan zegzuga, amelyre ne akadtak volna rá, és ne forgatták volna ki. A rejtekhelyek felkutatásában valóságos művészek voltak. Ahol a Wertheim-szekrény zárva volt, kivétel nélkül mindenütt felfeszítették. A pincében elrejtett holmikat a padlásra vitték, a padláson lévőket pedig a pincébe. Előszeretettel törték össze a drága tükröket és a lakások ablakait. A kapukat sok helyütt kidöntögették, az ajtók kulcsait elvitték, eldobálták. Mániájuk volt a kulcsok eltüntetése. Érdekes és megmagyarázhatatlan, hogy képesek voltak egyik lakás bútorzatát zongorával együtt egy másik, sok esetben messze fekvő lakásba elcipelni. Volt mit keresni a hazaérteknek, hogy legalább egy-két bútorukat megtalálják. A díványok, fotelok huzatait szinte kivétel nélkül mind lenyúzták, felhasogatták. Sok helyütt a parkettás szobákban tüzet raktak, hogy annál melegedjenek, s a tűzhöz persze a bútorokat hasogatták föl, ha nem akadt fa a házban. A szenet és a kokszot sehol nem bántották, nyilván nem ismerték mint tüzelőanyagot. Szükségletüket fiókokba és konyhai edényekbe végezték. Az angolvécéket sehol nem használták, legföljebb mosakodtak a kagylóikban. Éjjeliedényből itták a bort. Villát az étkezésnél nem használtak, még az ezüstvillákat is meghagyták, csak széjjeldobáltak mindent. Viszont a muzsikáló faliórák igen nagy becsben állottak előttük, annak hangjaira még táncoltak is. Éjjel nőket molesztáltak és kergettek. Kiskorú lányokat és élemedett öregasszonyokat is erőszakoltak. A fiatal hölgyek rettegtek, és elkendőzték az arcukat. Az utcán alig mertek megjelenni. Különösen egy folyamőr orosz volt a leányok réme, mert az a különös passziója volt, hogy a nőket egyszerűen a lakására rendelte robotra esténként. A motorkerékpáron járó szakállas tisztet a nép „kékszakállnak” nevezte el.
Vége

Lejegyezte F. Z.