A cenzor erkölcsi hagyatéka

Mostanában sokat gondolok arra, hogy Aczél György – noha túlélte Kádár Jánost, és meg kellett tapasztalnia teremtett világának összeomlását, a többpárti rendszerváltozást – a sírba vitte legérdekfeszítőbb titkait. Legendák terjengtek kortárs írók által gazdagon – és fölöttébb kompromittálóan – dedikált magánkönyvtáráról, sőt egy állítólagos naplóról is, amelynek nyilvánosságra kerülése igencsak kínosan érintené az irodalom és más művészeti ágak későbbi jeles szélkakasait. Az időközben róla született írások és pályaképek nem igazán segítenek oszlatni a homályt – leginkább azért nem, mert többnyire demokrata, sőt polgárias vonásokat vetítenek vissza egy diktatórikus korba. Hajlamosak eltekinteni az alapvető ténytől, hogy a támogatás-tűrés-tiltás „liberális” kultúrpolitikájának pápája nemcsak a börtönállami harmadik, nemcsak a feudális kényúri allűröket idéző első, hanem a „húzd meg, ereszd meg!” cirkuszi idomáreszközeit alkalmazó második kategória miatt is embertelen históriai személyiség. A puha kádárizmus iránt egyébként is megengedőnek mutatkozó, az álbal nosztalgiát aktuálpolitikai meggondolásokból nagyüzemi gazdasággá növesztő történelemretusálók előszeretettel szokták emlegetni az aczéli korszak relatív kulturális aranykorát, melyben – noha az önjelölt kertészek nem csupán a gyomokat huzigálták ki – virágzott a kiskert; s ezt odakintről az utcáról, a drótkerítésen keresztül is jól lehetett látni. Miközben ezek az értelmezők viszonylagos liberalizmust vizionálnak Aczél érájába, feledik, hogy a liberalizmus eredetileg szabadelvűség, a szabadságeszmények egyik legfontosabbika a sajtó- és művészi szabadság, Aczél pedig mégiscsak cenzor volt, bár más szellemi barakkokhoz képest kétségkívül árnyaltabb eszközökkel.
Kérdezhetik: miért fontos manapság ez a szerencsétlen XX. századi vargabetű (amely mellékesen kitöltötte életünk jelentős részét), egyre beljebb hatolva a XXI. század nádasába? Nos, azért, mert Aczél György távozott ugyan a hatalomból és az életből, de szelleme változatlanul ott lebeg a hazai vizek fölött. Nem csupán hajdani kedvencei és sanyargatottjai miatt él és hat változatlanul, de továbbgyűrűző módszerei miatt is. Nem is kell ezen különösebben csodálkozni: a rendszerváltozáskor a spontán vagyon- és befolyásátmentés miatt elmaradt a politikai elszámoltatás, nem volt valódi társadalmi katarzis, így a kultúra világában sem tudtunk cezúrát kijelölni a cenzúra birodalmához képest. Mindinkább úgy érzem, hogy a legendás három „t” lényegében sérülés nélkül átmentődött az új, demokratikus jelmezbe bújt berendezkedésbe – azzal a különbséggel, hogy a kultúraszabályozás aczéli „misszióját” részben a bukszát kezelő, monopolisztikus természetű alapítványi birodalmak, részben a szakmai álcát öltő kanonizálási kommandók vették át. Az első erőcsoport gondoskodik a preferált szellemi elit eltartásáról és kulturális jelenlétéről, de a demokrácia korlátai miatt kénytelen-kelletlen lemond a kiskert szelektív gyomlálásáról: nem tudja megakadályozni, hogy néki nem tetsző virágok is szárba szökkenjenek. Eme tűrt kategória negligálása aztán a szellemi kánonkommandók feladata: a támogatott szféra mennybe menesztése mellett az a dolga, hogy esetenként kiszikkassza, de legalább nem létezőnek tekintse a kánonidegen növényt.
A jelenlegi kultuszminiszter, Bozóki András valaha a Beszélőben Aczél-apologétákra és Aczél-fóbiásokra osztotta fel a gondoskodó atya nélkül maradt kultúrelitet. Jómagam szeretném azt hinni: egyik táborba sem tartozom. Ám amikor a továbbélő aczélizmus jeleivel találkozom, mi tagadás, elönt a keserű epe. Itt van például egy jeles fotográfus, Burger Barna esete, ami szerény véleményem szerint a mai magyar irodalmi élet állatorvosi lovának tekinthető. Prózaíró kollégám, Haklik Norbert is méltó módon megemlékezett lapunkban Burgernek a Fej vagy írás című új fotóalbumáról, amely kilencvenkét ihletett íróportrét tartalmaz. Ilyenkor elkezd mocorogni az emberben a kisördög: miért pont ennyi? Miért nem kereken száz? Szerencsére a közrádió Gondolat-Jel című műsora, azon belül is Váradi Júlia interjúja segít a rejtély megoldásában. Burger ars poeticája: „Az nagyon fontos volt szerintem, hogy azt mondtam: senki más megbízásából nem csinálom, ezt én találtam ki. (…) Összeállítottam egy listát első lépésben, amit gondoltam, hogy őket szeretném lefotózni, mondjuk hatvan-hatvanöt ember volt. (…) A szerkesztő segített igazából belülről, az irodalmon belülről látva ezt, hogy ki az az író, aki szerinte fontos, hogy belekerüljön, és én nem ismerem esetleg, és ki az, aki pedig nem tud szerepelni. Száz embert szerettem volna. Kilencvenhathoz jutottam el és kilencvenketten vannak benne.”
Az ember itt megtorpan. Volt organikusan hatvan-hatvanöt modell. A fényképész aszerint döntött róluk, hogy írásaik alapján ki a szimpatikus neki. Ez ugyebár eddig a művészi autonómia diadala, az aczélizmus totális tagadása. Jó esztétaként aztán kikerekítette a fotózandó írókat százra. Majd jött az idegen elem: a szerkesztő. Aki úgymond segít, „az irodalmon belülről”. Kilencvenhat íróhoz elmegy a fotós, nyilván elkészíti a maradandónak szánt felvételeket, aztán négy kicenzúrázódik. Ezt a riporter sem állhatja meg szó nélkül. „Hová tűnt a többi négy?” Mire a válasz: „Hát a többi négy az nem került bele. Hát most ez intimitás vagy nem, de ezt közösen eldöntöttük. Illetve (a szerkesztő) azt mondta, hogy ha ezt a négy embert belerakjuk, akkor egy olyan kört nyitunk meg a magyar irodalmon belül, hogy még harmincöt-negyven embert kéne lefotóznom. Az irodalmon belül vannak ugye körök, hogy ki az, akit jobbnak tartanak, magasabb irodalomnak; ki az, akit írónak tartanak a többiek. És ezen a körön belül különböző köröcskék, kisebb körök vannak. Az egyre táguló körön belül volt négy ember, akire ő (a szerkesztő) azt gondolta, hogy ha ezeket belerakjuk, akkor azzal hígítjuk az egészet. És akkor azt mondtam, hogy jó, ez az ő döntése – illetve az én döntésem, mert az én könyvem, de elfogadtam a döntését, a javaslatát.”
Kiváló irodalomtörténészek – például Domokos Mátyás és Szörényi László – egész könyveket szenteltek a hiányzó, a cenzúra által abortált műveknek, no meg az úgynevezett delfinológiai (egyszerűen átírt, meghamisított) opusoknak. Úgy tűnik, ez a téma örökzöld marad a demokratikus viszonyok között is. A fotós, akinek van egy eredeti ötlete az irodalmi lapályon, s elszántan meg is valósítja; majd nem csupán aláveti magát egy bizonytalan értékrendű kánonnak (kit tartanak írónak azok az írók, akik attól írók, hogy ugyanazok az írók írónak tartják őket), hanem még a saját döntéseként is elfogadja a kívülről ráerőszakolt szempontrendszert. Hígulás van meg köröcskék, holott az elején még olyan világosan látta: olvasni kell, és kész. Ha nem is ábrázolható a nemzeti irodalom egyetemes módon, legalább a szubjektív teljességre törekedni lehet. Négy híg írón (hígmagyaron) elcsúszott a szép koncepció; a könyv legfeljebb 92 százalékos remekmű maradt, ami ebben a műfajban számomra azért igencsak kiábrándító arány. Megint diadalmaskodott a kánoniparral egységbe forrt alapítványi diktatúra, amely annyival antiliberálisabb az Aczél-éra gyakorlatánál, hogy még a tűrt kategóriát sem tűrheti. (Eme kategóriát ezúttal az a négy, hígköröcskés irodalmár képviseli, akik szembenéztek a pártatlan, minőségelvű vakuval, aztán ott maradtak képtelenül.)
Ezek után már csak az a kérdés izgat: lesz-e szobra valaha Magyarországon Aczél Györgynek?