A légynek sem

K ö n y v e s h á z

„Egy évtizeddel a balkáni háború kezdete után fontos megértenünk, hogy mi, hétköznapi emberek tettük lehetővé és nem az elmebetegek” – írja Slavenka Drakulic A légynek sem ártanának című riportkönyvének utolsó fejezetében. A jelenleg Svédországban élő írónő a Hágában fogva tartott és emberiségellenes bűnökkel vádolt horvát és szerb politikusok, katonai vezetők személyiségét, indítékait és az általuk elkövetett bűncselekményekhez vezető utat vázolja fel, folyamatosan vizsgálva közben a társadalom-közösség felelősségét is.
Drakulic egyébiránt hiánypótló könyve sajnos nem mentes a szubjektivizmustól; ez leginkább akkor mutatkozik meg, amikor egyes fogvatartottak indítékát pusztán életrajzukból próbálja kitalálni, vagy amikor Ana Mladics, a tábornok lányának öngyilkossága kerül szóba – Drakulic, anélkül hogy bármilyen adat, vallomás, napló rendelkezésére állna, azt állítja, hogy Ana apja tettei miatt lett öngyilkos –, ezenkívül az egykori Jugoszlávia iránti, alig leplezett (bár némiképp ambivalensnek tűnő) nosztalgia is felfedezhető a kötet koncepciójában.
Ezen túl azonban A légynek sem ártanának nagyon fontos mű. Míg az átlagember hajlamos démonizálni a tömeggyilkosokat, Drakulic épp azt mutatja be, hogyan lesz a körülmények hatására az instabil személyiségből tömeggyilkos. „Ezer és ezer emberről van szó, akik ezeket a tetteket elkövették. Vajon a többségük bűnözésre hajlamos személyiség volt? Ez nehezen hihető. Valószínűbb, hogy maga a háború változtatott hétköznapi embereket […] bűnözőkké…” – írja, és ahogy az életutakból kiderül, ezeknek a kisembereknek békeidőben valószínűleg eszükbe sem jutott volna a gyilkolás. Ahhoz más kellett: a háború és a normarendszer politikusok által legitimált felbomlása (Milosevics, akinek a kezéhez a szó szoros értelmében nem tapad vér, a gyilkolás legitimációjáért felelős a leginkább és a legsúlyosabban – és épp ez a legördögibb a diktátorokban). A szó szoros értelmében vett gyilkosokkal elhitették: akiket megölnek, nem emberek. Mert horvátok, mert szerbek, mert muzulmánok.
A legijesztőbb minderre a közösség reakciója – gondoljunk bele: mindez mellettünk, alig pár kilométerre a magyar határtól, alig pár éve volt –, amely, bár pontosan tudta, mi történik, nem tett semmit. Nemcsak akkor (a félelem idején csak a nagyon igazak képesek emberként viselkedni), hanem azóta sem: a csönd, az elhallgatás, a szembesülés elől való menekülés Drakulic szerint a társadalom bűnrészessége, ennek példáját a horvátországi Gospicban történtekkel írja le, ahol a horvát háborús bűnösök ellen tanúskodó Milan Levart a helybéliek megölték, Drakulic beszámolója szerint családja azóta is kivetettként él.
Drakulic a szembenézést, a csönd megtörését sürgeti – és ami azt illeti, ez ráférne Szerbia és Montenegróra és Gospic lakóira is. (Ami azt illeti, ráférne egész Közép-Európára). Egyet – és ez nem mentesít senkit az egyéni felelősség alól – azonban akkor sem szabad elfelejteni: nem a horvátok támadtak. Ők védekeztek. És amikor az ember nem sokkal a háború után ott áll a szétlőtt Zágrábban vagy Dubrovnikban, az összes iszonyata mellett hirtelen megérti azt is, hogy mitől ilyen nehéz ez az egész, és miért nincs sehol Gotovina.
(Slavenka Drakulic: A légynek sem ártanának. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005. Ford.: Csordás Gábor. Ára 1500 forint)