A szüle káposztája

Minden ember életében vagy egy próbakő, ami meghatározza további viselkedését. Egy jellemformáló vizsga. Elég ehhez egy szó, egy mozdulat, szemrebbentés. Olyan ez a pillanat, mint amikor előlépnek a sorból az önként jelentkezők. Elvállal valamit az ember, aminek akkor még beláthatatlanok a következményei. De határozott iránymutatás a jövőbe.
Nálam ez a vizsga már gyermekkoromban bekövetkezett egy jelentéktelennek mondható családi esemény hatására. Szolidaritást vállaltam, segédkezet nyújtottam egy arra rászorulónak. Nevezetesen a szülének, ahogy a nagymamát hívtam.
A szülét, nagyapa második feleségét idegenkedve fogadta a család. A mostoha! – mondták a háta mögött. Engem ő nevelt. Nagyon szerettem. S akit szeret az ember, azt nem hagyja cserben, a legnehezebb pillanatokban is kitart mellette.
Ha tehettem, mindig a nagymama közelében ténferegtem. Leosontam utána a pincébe is. Oda gyakran járt, mert nálunk a pincében egy függő polcon tartották a kenyeret is, hogy ne száradjon. Megfigyeltem azt is, hogy a nagymama a pincébe menet mindig visz magával egy kis bádogbögrét.
Nagyapának szőlője is volt, sorban álltak a teli boroshordók is a pincéiben, ahová a szüle lejárt naponta a kenyérért. Engedett is a csapból néhány kortynyi vörösbort a bögréjébe, és az jóízűen megitta. Krákogott utána. Nem szokott ugyan rá az italra, de kortyolgatta. Jót tett az egészségének. Hitt is ebben, mert gyakran hallotta a nagyapától és fiaitól is, hogy egy korty vörösbor orvosság!
Szedegette ezt az orvosságot, persze csak módjával. Vitte magával pincejáró útjaira az elmaradhatatlan bádogbögrét.
Egyszer aztán egy téli napon nagy ribillió támadt, mert a család hordós káposztája megposhadt, íztelenné vált. Mi történhetett? Hiszen a káposztáshordó is a pincében állt, a boroshordók mellett. „Nem te babráltál ott valamit?” – kiáltott rám mérgesen az apám. A mama védett. „Nem a gyerek volt! Ő nem tesz ilyesmit!”
A savanyú káposzta minősége azonban egyre romlott, mígnem teljesen ehetetlenné vált. Pedig apám nagyon kedvelte. Olykor tepsiben is pirított neki a mama a kemencében. Vágott rá szalonnadarabkákat és egy kis kolbászt. Annak a zsírja, íze, zamata rászivárgott a káposztára, valóban fejedelmi étel volt.
Vajon mi történhetett a hordós káposztával? – furdalt engem is a kíváncsiság. Elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Figyeltem a szüle minden lépését, leosontam utána továbbra is a pincébe, amikor vitte magával a bögrét is. De nem üresen. Egy kis forró víz volt benne, a konyhai tűzhelyen melegítette. Hogy miért?
Mert a hidegre fordult időjárás miatt már hideggé vált a bor is a hordóban. A szüle a forró vizet a káposztásdézsába öntötte. A forró bögrébe meg a bort folyatta, így vált ihatóvá. Egy kis langyos vörösbor, váljék a szüle egészségére.
Ekkor elhatároztam, hogy megmentem a szülikét a gyalázattól. Mindent magamra vállalok, csak neki baja ne essék. Ez volt az első próbakő az életemben. Segíteni valakin, akit szeretünk. Embernek maradni, jót cselekedni!
Már készülődött a vihar. Apám rájött, hogy mitől romlott meg a savanyú káposzta a pincében. Valaki meleg vizet öntött rá. Nem is egyszer, folyamatosan locsolgatta.
Gyorsan kellett cselekednem. Volt egy kis locsolókannám, telitöltöttem, s feltűnően indultam a pince felé. Apám karon ragadott. „Hová mész?” – kiáltotta rekedten. „A káposztát locsolom…” – válaszoltam szelíden. Elképedt. A szüle, aki mindezt hallotta, rám nézett, csodálatos fények égtek a szemében. Mindent megértett. De a mama is, aki előjött a konyhából. Védelmébe vett, és megsimogatta a fejem. „Ne bántsd a gyereket!” – mondta.
Akkor homlokon is csókolt, mert tudta, hogy ártatlan vagyok. Jóval előbb rájött a titok nyitjára. Megmentettem a szüle jó hírnevét…