Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)
Meghökkentő az az igyekezet, ahogy az irodalomtudósok újra meg újra megkísérlik a romantika skatulyájába belegyömöszölni William Blake-et, az angol költő-látnokot. Közhely, hogy minden igaz mester kicsit idegen a maga korában, hiszen holnapi, tán holnaputáni eszmék és hangulatok boronganak benne. Esetleg tegnapelőttiek. Sosem hallott vagy épp elfeledett muzsikák, amelyeket a maga denevérfülével érzékel. Ritmusok és színárnyalatok, amelyek – hasonlatosan az átmetszett föld rétegeihez – összekeverednek, ezért a pontos idejük meghatározhatatlan. Szakrális idő. És a láthatatlanban gyökerező zengésekből, képfoszlányokból és pulzálásokból látomás születik. William Blake esetében másról, többről van szó. Őt korai romantikusnak, netán a romantika előfutárának mondani azért csacskaság, mert az igaz ugyan, hogy a romantikusokat olthatatlan sóvárgás hatja át távoli földek és rég elsüllyedt korok után, ám Blake esetében ezek a messzi tájak és régvolt korok aggályosak. Tulajdonképpen nincsen pontos helyük a tér meg az idő koordináta-rendszerén. Ami abból adódik, hogy nem külső tájak és nem a történelmi idő koordinátáin elhelyezkedő korok, hanem szellemi állapotok azok. Imágók.
Blake-et és a hozzá hasonlítható művészeket kortársszemmel megítélni szinte lehetetlen, hiszen vonzásai-taszításai nem azokhoz kötik, akik között él, hanem titokzatos búvópatakokként más korok misztikus rokon lelkeihez, olyanokhoz, akikről tán nem is tudott. Mondjuk a perzsa Rúmihoz és Attárhoz, tán Dantéhoz meg a német „csizmavargához”, Jakob Böhméhez vagy a nem sokkal előtte élt Emanuel Swedenborghoz.
William Blake polgári foglalkozása szerint rézmetsző volt. Költői életműve ma is talányos. Kortársai futóbolondnak, jobb esetben fantasztának tartották. Sokat tengődött jövedelem nélkül, s csak egy-egy jóakarója szerzett neki némi porcelánfestői vagy miniátori munkát. 1809-ban gyűjteményes kiállításon mutatta be metszeteit Londonban. Azt várta, hogy végre felismerik műve nagyszerűségét, ám csalódnia kellett: a tekintélyes kritikus, Robert Hunt képeit egy őrült mázolmányainak nevezte. Kései, profetikus verseivel, amelyek összetörik a hagyományos formákat, még rosszabbul járt. Alaktalan, látomásos gomolygásuk elriasztott mindenkit e művektől. Pedig poétai pályafutása ígéretesen indult. Csodagyereknek tartották, és tizenévesen írt verseit – Költői vázlatok címmel – az ifjú talentumokat támogató és irodalmi szalont működtető Matthews tiszteletes közre is adta egy nagy, bár pallérozatlan kamasz ígéretes próbálkozásainak mondva eme könnyed és a későbbi, sejtelmes vízióikat még csak nem is idéző dalokat.
Mivel érett mesterként a kiadókkal nem tudott zöld ágra vergődni, beleunt a szélmalomharcba, és maga állította elő a könyveit. Nem akárhogyan. Mint leírta, elhunyt öccse segítette munkájában, aki egyszer álmában pontosan elmondta neki, mit és hogyan csináljon. Költőnk a tanácsot megfogadta, és szépséges, maga kalligrafálta-illusztrálta könyveit sorra adta közre…
Blake 1757-ben született Londonban, egy évvel volt tehát ifjabb, mint Mozart, akivel a pályakezdése összehasonlítható: mindketten a hiperérzékenység jegyében indultak, ám útjuk később messzire kanyarodott a másikétól. A salzburgi mester a tökéletes formát, Blake az önmagát sokszorozó, az ősvilágot újra meg újra felelevenítő alaktalanságot tekintette ideáljának.
Könnyű volna és talán nem is egészen igaztalan Blake kései, nagy vízióit a szürrealisták gyakorolta automatikus írás első kezdeményeinek mondani. Ezzel azonban rövidre zárnánk a kérdést. Minden poétai munkában működnek bizonyos automatizmusok, és nehezen vonható meg a határ, hol szabadul el a képzelet a mindennapi kontroll aggályos jármától. Még Rilke köztudottan félálomi transzban fogant elégiái és orpheuszi szonettjei sem mondhatók szimplán diktandó-verseknek, hiszen a költő a „nyers változatok” esetlegességeit hosszas érleléssel-csiszolással tisztította meg a sallangoktól. És ezekre a sejtelmesnek látszó automatizmusokra is áll az az ősi igazság, miszerint nem elég várni a Teremtő közeledését, tenni kell feléje időnként egy-egy lépést is.
A költő 1794-ből való Európa: jövendölés (Europe: A Prophecy) című víziójában, illetve annak bevezető strófáiban szinte tetten érhető alkotói metódusa. Azt olvashatjuk, hogy egy csíkos tulipánon ülő tündér incselkedik a kószáló poétával, aki a sipkájával lecsapja, „forró keblén” hazaviszi, majd írótollat ragad, míg „Tündérem az asztalra ült elém és Európát diktálta nekem”. Mintha egy dongó zöngicsélését hallgatva esne transzba – s ily módon a hol fölerősödő, hol elhalkuló zümmögés örök ritmusából formálódnának meg nekilóduló képzeletében a hangok, majd a szavak és a mondatok, hatalmas vízióvá kerekedve végül.
A kissé tán profán értelmezést támogatni látszik Blake vonzalma az elemi világhoz. Szelekhez és vizekhez, kövekhez és lángokhoz, zörgő kórókhoz, bolyongó felhőkhöz, az évszakok örvényeihez meg az éjszaka csodáihoz.
Költőnk másutt is mintegy szalmaszálat vetett a víziói tengerén fuldokló olvasónak. Két nevezetes, Butt barátjához írott leveléhez például verset is mellékelt, s e munkáiban ihlete természetét magyarázta. Az egyik hangulatos dal „első fényvíziója” születését meséli el: hogyan ragyog fel előtte a hajnali napfényben fürdő táj, annak bércei és mezei, s hogyan döbben rá, hogy „minden rész egy emberkép”, mondván: „föld kőzete, / föveny minden szeme, / minden szirt és halom, / föld, tenger, hegyorom, / felhő, csillag, meteor, / fű, fa, virág, bokor, / minden forrás, berek: / mind messzi emberek…” A születő vízió talán még ennél is frappánsabb értelmezése a másik levélrészlet, mely szintén idilli tájképpel indul. A sugárzó dombokat azonban hamarosan szellemalakok lepik el, tündérmanók, ördögök és éteri lények – az Ezüst Angyal meg az Arany Démon –, ám ezen illusztris társaságban feltűnik a költő elhunyt édesapja és ugyancsak elhunyt két fivére is: a tüdővész áldozatául esett Robert, aki – mint említettem – a könyvek készítését tanította meg neki álma kísérteteként, továbbá a „gonosz John”, aki a korabeli feljegyzések szerint igencsak züllött fráter lehetett. Ám a tüneményes víziónak ez még csak a bevezetése, az ezután válik igazán meghökkentővé. Ugyanis: „Attól, mi másnak csupán semmiség, / Szemem mosolyog avagy könnyben ég, / Mert kettős látomást idéz szemem, / Kettős látomás játszik énvelem, / Mi lelki szememnek őszhaju Vén, / Ott testi szemmel Bogáncsot látok én…” A bogáncs pedig megszólítja a költőt, és hosszasan mesél neki az öregkor kínjairól, az ősvilág „komor barlangjairól és szirtfokairól”, továbbá a teremtés misztériumáról, ezzel a meghökkentő summával zárva a magamagát sokszorozó látomást: „Egyszeres látástól, / s Newton hitétől tartson Isten távol…” Valójában persze minden ihlet ráhangolódás az elemi lüktetésre. A szélzúgásra meg a hullámverésre. Ám ihlet ide, automatizmus oda, más pulzálás aligha születhet a teremtő képzeletből, mint amiért sóvárog.
A költő-látnok ismerte az antik bölcsek munkáit, tán a gnosztikusok elfeledett és csak kis részben fennmaradt tanításait is – melyek valamiféle „keresztény ezoterikaként” hatottak az eretnekmozgalmakra éppúgy, ahogy nyomukat hagyták a templomos lovagok titkos tanain, a Grál-legendáriumon és az isteni monarchiát hirdető ghibellin Dante világvízióján, nem szólva a későbbi rózsakeresztes és egyéb társaságokról. Rézmetsző prófétánk olvasta és szenvedélyesen lábjegyzetelte a Kabbalát és Paracelsust, Meister Eckhardot és Jakob Böhmét. Továbbá a vele szellemrokon Swedenborg és Wordsworth műveit. Ahogy telt-múlt az idő, és szellemi mechanizmusain egyre jobban úrrá lett, tetszése szerint társalgott a szentekkel és az angyalokkal, akik beavatták a régmúlt és a messzi jövendő titkaiba.
Blake vízióit – ahogy egy kései méltatója írta – „antik gnózis vad szele táplálta”. Szerb Antal pedig, aki halála századik évfordulóján esszében áldozott a költő-rézmetsző emlékének, azt írta: történelem előtti népek eredetmítoszai szólalnak meg látomásos műveiben. A bökkenő csak az, hogy sem a gnosztikusok irodalmának java, sem az ősidők mítoszai nemigen voltak ismertek még a romantika korában. Maradt tehát a vitatható magyarázat: imágók, ősképek, a lélek tudat alatti birodalmának látomásai jelennek, illetve szólalnak meg Blake műveiben. Véres, sodró erejű víziók, miként a már említett Európa: jövendölés címűben: „S az eszme kígyóvá bűvölte át a végtelent, / Ölő-irgalmú lánggá: hát az ember elmenekült / Éj-erdejébe, s minden örök erdő szétoszolt / A térben forgó földekké, s a tér, mint óceán, / Kiöntött, elnyelt mindent, csak a hús apró falát nem. / Így lőn a kígyó-templom: véges körpályákba zárt / Ábrája végtelennek, s lett az ember angyal és / A menny szörnyű forgó kör és koronás tirannus az Isten…” Csupa imaginárius térben és időben lebegő kép, miként a Vala vagy a Négy Zoa folyamhömpölygése: „Égi csapatok röppentek dalolva-kiáltva Urizent, / Hozták az üllőt, a rokkát, az ekét s a boronát, / Szerszámot formáltak ezüstből s elefántcsontból, és / Aranyból körzőt és libellát s vonalzót s mérleget. / Kohókat raktak és hol a tél szünetlen kalapál, / Műhelyek vertarany üllőit formálták…” A Jeruzsálem című látomás sorait ősvilági borzongások hatják át: „A tenyészet világa kinyílik, mint virág, a föld közepéből, / Ahol az Öröklét honol. Kiterjeszkedik csillagaival a világkagylóra, / S ott ismét találkozik az Örökléttel, belül s kivül, / És a léttelen űr a csillagok közt: a sátáni kerekek. / Ott a barlang, a szirt, az élőfa, Udan Adan tava, / Az erdő, az ingovány, a gyilkos szurok-odvak, / Az állandó tűz sziklái, jég völgyei, égő fövény / Síkságai, lángtavak s folyamok…” Folytathatnánk az idézeteket a végtelenségig. A titokzatos neveket (Urizen, Beulah, Ulro, Los-fiak) meg az ősi helyszíneket, amelyek egyike-másika azonosítható (Albion és Nagy-Kháldea), a többi nem. Idézhetnénk a titokzatos számokat, amelyek Blake verseit áthatják: négy látás, kilencszeres sötét, harminc város és négyszeres puszta, hatezer év, tízezer mennydörgés, hét korszak, huszonhét ég, háromszoros alak háromszoros csókja, Ázsia tizenkét istene, négyarcú emberiség.
Az Isten a káoszt Blake műveiben geometrizálva rendezi kozmosszá (Platónnál sincs másként!), s a költő a világ korszakairól elárulja: „Némelyik pályája háromszögű. Van derékszög s tompa- / És hegyesszög szárain mozgó is, egyszerű csapáson: / Mások meg hatványozottan tekergős utakat járnak be, Rombuszt, / Romboidot, Trapézt, hármasan-négyesen Egyenlőközöket…” Idézi a druidákat, a mindent elemésztő végítéletet, a madarak kórusát és az örökkévaló virágokat, a sátáni meg a költői létet, az élet ősalakját: a kunkorgó férget meg a kígyót és a tökéletes formát: a gömböt.
„Mi az ára a tapasztalatnak? Kapható egy dalért? / Avagy a tudás egy táncért az utcán? – kérdezi a Vala vagy a Négy Zoa (Vala, or the Four Zoas) című víziójában, majd így folytatja: – Nem, annak ára / Mindaz, mit bírhat az ember: a háza, az aszszonya, fiai. / Elhagyott piacon, hol vevő sose jár, árulják a tudást / S leszáradt földeken, ahol kenyérért hiába szántanak”…
Wordsworth írta, aki elámult William Blake hatalmas költészetén: „Van valami ennek az embernek az őrületében, ami jobban érdekel engem Lord Byron és Walter Scott józanságánál.”
origo.hu
Te is más vagy, te sem vagy más?
