Égő orca

Mióta hallottam Bárándy Pétert kedélyesen kvaterkázni Bolgár Györggyel az egyik kampányrádióban, nem hagy nyugodni a gondolat: valami baj lehet a közéleti erkölcsről alkotott képemmel. A volt kormánytag ugyanis kereken két napig úgy gondolta: rendjén való a pénzmosással vádolt Schönthal Henriket védenie, holott miniszterként (vagyis ellenérdekelt félként) korábban ő intézte akkor szökésben lévő későbbi védence kiadatási kérelmét. Azóta Bárándy ellenzéki nyomásra – úgymond védence érdekében – visszalépett a feladattól, de a morális dilemmák maradtak. Még élénken emlékezhetünk: a tavaly ilyenkori koalíciós Medgyessy-válsághoz éppen Bárándy személye, tervezett menesztése járult hozzá – noha ő maga is belebukott a dologba. Kissé régebbi ügy, hogy miként robbant be Bárándy annak idején a nagypolitikába. Úgy, hogy erkölcsi ítéletet közölt a médiában: bizonyos igazságszolgáltatási fejlemények miatt olthatatlanul égett az orcája. „Ez igen!” – hümmögött elismerően a politika átvághatatlannak tetsző dzsungelében jobbára eligazodni képtelen polgár. „Ez aztán jogász a talpán! Még a saját céhén belüli sok évszázados akolbéli összetartást is mérlegelés nélkül sutba vágja, ha a keresetlen igazság kimondásáról van szó! Ilyen emberek kellenek nekünk a korrupt hivatásos politikusok helyett…”
Mit ád isten, Medgyessy Péter is szakasztott így gondolta – igaz, erre a káderpolitikai evidenciára a koalíciós társ SZDSZ igyekezett rávezetni a miniszterelnököt. Bárándy miniszter lett, s valószínűleg sikerült időközben valami hatékony bőrápoló krémre is szert tennie, mert többé nem panaszkodott arcégésről. Az igazságszolgáltatás ugyan az ő rövid vitézkedése alatt sem lett ellentmondásmentesebb, sőt áldásos közreműködése révén sikerült további markáns lépéseket tenni a termékeny káosz felé – ám vadliberális elveihez mindenesetre sikerült tartania magát. Ennek legemlékezetesebb megnyilvánulása az volt, hogy amikor egy radikálanarchista publicista lehomofóbozta a komplett bírói kart, Bárándy nem a bírák, hanem az ócsároló pártját fogta.
Akkor azt gondoltam: Istenem, sokfélék vagyunk, mást gondolunk közéleti morálról, miniszteri esküről és elvárható lojalitásról. Miután pedig saját elvbarátai Medgyessy fejéért cserébe beáldozták Bárándyt, úgy véltem: kínos közjáték volt csupán; felejtsük el minél gyorsabban. Csakhogy a bukott igazságügy-miniszter nem vonult vissza, nem szentelte hátralévő életét emlékiratainak. Folytatta az ügyvédi praxist, s ebből már más politikusnak is adódtak problémái – hogy csak Kiss Elemért említsem. A Schönthal-bomba kapcsán (hogy előbb valaki az állam képviselőjeként betekintést nyer egy konkrét ügy legtitkosabb dokumentumaiba, majd kisvártatva felhasználja ezt az állam ellen) azonban valahogy elkezdett égni az arcom Bárándy Péter miatt, aki vagy végtelenül naiv, vagy végtelenül cinikus volt. Azt mondta: ő ügyvéd, nem pedig közszereplő. Mehetünk reklamálni az illetékes elvtárshoz. De vajon ki az? Medgyessy? Gyurcsány?
Ráadásul az exminiszter rádiós kvaterkázás közben azt is elanekdotázta: a kiadatás sikere érdekében azt mondta a sajtónak, hogy nem is tud a kiadatásról. Vagyis előre megfontoltan hazudott. Egy igazságügy-miniszter! A dolog azóta formailag megoldódott, de Bárándy etikailag nem lát gondot a kalandban. S még e sorok miatt sem kell izgatnia magát, mert deklaráltan nem olvas Magyar Nemzetet. (Miniszterként sem olvasott. Már értem, miért nem fogadta meg jobbító javaslatainkat.) Mindenesetre ha valaki kifénymásolná neki ezt az írást, firkantsa alá: vastag púderre nem használ a csodakenőcs.