Elfoglalt házak

Kettős jubileum volt a 2004-es év az irodalomszeretőknek: Julio Cortázar születésének kilencvenedik, halálának huszadik évfordulója. Ez jó alkalom volt arra, hogy a l’Harmattan Kiadó az argentin író munkásságát magyarul bemutató könyvsorozat kiadásába fogjon, mely a hírek szerint kilenc darabból áll majd. Az első négy kötet Cortázar elbeszéléseinek válogatása, amelynek ötlete magától az írótól származik, a hetvenes években ő maga állította össze őket novelláiból Rítusok, Játékok, Átjárók és Itt és most címmel. Ezt követi majd az Ugróiskola, a modern latin-amerikai irodalom egyik csúcsának tartott regény, a dél-amerikai Ulysses, a hatvanas–hetvenes évek kultuszkönyve, amelyet szinte minden világnyelvre lefordítottak, aztán egy nem kevésbé jelentősnek tartott regény, a 62. kirakós játék című. A tervek szerint helyet kap még a sorozatban egy vers- és esszékötet, valamint a Kronópiók és a fámák története című elbeszélésgyűjtemény. A sorozat két kötete, a Rítusok és a Játékok látott napvilágot eddig.
Noha már annak idején is egyértelmű volt, hogy a XX. századi irodalom meghatározó alkotójáról és életművéről van szó, Cortázar műveinek magyarországi megjelenése egészen mostanáig töredékes és esetleges. A napvilágot látott novellaválogatások (Nagyítás, Európa Könyvkiadó, 1977, 1981; Az összefüggő parkok, Kriterion Könyvkiadó, 1983, ez tulajdonképpen az előző bővített változata) és más alkotások (A nyertesek, Európa Könyvkiadó, 1979; Fantomas a vámpírok ellen, Magvető Könyvkiadó, 1978), valamint a folyóiratközlések időről időre kísérletet tettek arra, hogy felvillantsák Cortázar munkásságának egy-egy területét, ám az életmű egészét tekintve mindez kevés volt. 2003-ban az Ulpius-ház Könyvkiadó megjelentette egészében az író első, 1951-ben kiadott novelláskötetét, a Bestiáriumot, akkoriban szintén az egész életmű – időrendet követő – kiadását célozva meg. Örvendetes pezsgés indult meg hát a Cortázar-művek kiadása körül, amelyből valószínűleg a magyar közönség nyerhet a legtöbbet, hiszen sok év késéssel ugyan, de lassan felfedezheti azt a sajátos világot, amely oly sok hívet szerzett magának már a világban és jelentékeny hatást gyakorolt irodalmon kívüli területeken is. (Lásd többek között Antonioni méltán híres filmjét, a Nagyítást.)
Bevallom, elfogult vagyok a Cortázar-művekkel. Ezek voltak azok a novellák, amelyek olvastán először borzongatott meg a felismerés, hogy az író képes megragadni és felszínre hozni valamit abból a nehezen körvonalazható nyugtalanságból, amely végeredményben egylényegű a létezéssel, és ami folyton ott munkál a világ ismerős (vagy ismerősnek hitt) felszíne alatt. Felkavaró és felemelő találkozás volt. Bizonnyal mindenkinek vannak olyan olvasmányai, melyek jó időben érintik meg ahhoz, hogy lelkesítsék, alakítsák, addig ismeretlen dolgokra nyissák rá a szemét. Nagyjából ez az, amit katarzisnak nevezünk. Sokszor előfordul, hogy évekkel később újraolvasván e műveket az ember nehezen érti egykori rajongását, azt, hogy mi váltott ki belőle mára alig elképzelhető érzelmeket. Nos, Cortázar írásai számomra nem ilyenek. Évek óta olvasom őket újra, és valahogy nem akarnak kopni, színtelenedni, s ha a felfedezés torokszorító élménye már nem is reprodukálható újra, azért ez az egyedül való, nehezen rokonítható írói világ mindig élményt jelent. Jó feltöltődni ízeivel, fürkészni azt a magas fokú mesterségbeli tudást, nyelvvel való bánásmódot, kompozícióteremtő képességet, fanyar humort, mély szeretetet és halk bölcsességet, amely csak a legnagyobbak sajátja.
A Cortázar-művek olyanok, mintha köd gomolyogna bennük állandóan. Nem a látást lehatároló sűrű anyag, hanem inkább fátyolszerű, a reggeli párához hasonlatos, amely bizonytalanná teszi, kissé elmossa az otthonosan ismerős és csöppet egyhangú világ kontúrjait, amelyben sejtelmek ébrednek, szorongások. És az egyébként köznapi valóság átalakul, másik valósággá változik, amelyben meghökkentő, fantasztikus dolgok történnek. Cortázar egy esszéjében így ír a fantasztikumról. „Amikor meglátogat engem a fantasztikum (olykor magam vagyok a látogató, s ebből a kölcsönös jólneveltségből születtek aztán az elmúlt húsz év novellái), mindig eszembe jut Victor Hugo csodálatos passzusa: Mindenki tudja, mit jelent egy hajón a vitorla szélerőpontja; összefutó vonalak egybeesése, metszéspont, amely még a hajóépítőknek is rejtély, s ahol az egész vitorlázat ereje összegződik. […] Tulajdonképpen nem nehéz ezeknek a pontoknak a felfedezése, sőt még a kísértése sem, de van egy feltétele: az, hogy nagyon sajátosan kell értelmezni az összefutó vonalakban feltűnhető heterogén elemeket, az, hogy nem kell megijedni, ha egy esernyő véletlenül (ami persze nem véletlen) találkozik egy varrógéppel. A fantasztikum erőként hat egy-egy felszíni rétegre, ezért hasonlatos a szélerőponthoz; valami nekifeszül a vállunknak, úgy zökkent ki a nyugalmunkból. Mindig is tudtam, hogy ott leselkedik ránk a legnagyobb meglepetés, ahol hosszas tanulással elértük, hogy már semmin sem lepődünk meg, azaz ahol többé nem botránkoztat meg bennünket a rendszer semmilyen repedése.”
Az így teremtett közegben sok minden természetes lesz. Egy Párizsban motorbalesetet szenvedő fiatalember a kórházi ágyon elaludva hirtelen az őserdőben menekülő moték indiánként eszmél magára, akit a szent háborút indító aztékok üldöznek, hogy foglyul ejtsék és feláldozzák. Álom és ébrenlét határai elmosódnak. A fiatalember mintha csak egy ingán ülne, hol itt, hol ott ébred, egészen addig, mígnem az áldozati oltárhoz vezető folyosón haladva, egy hordágyhoz kötözve nincs más út, mint elfogadni, hogy ez a valóság, és az volt álom, hogy egy ismeretlen városban lábai között berregő fémrovaron utazott (Éjszaka hanyatt fekve – Rítusok). Barátnője lakásába költöző férfi kicsi nyulakat öklendezik fel. Azok megnőve tönkreteszik a lakást. Megrágják a bútorokat és a könyveket, széttörik a lámpát, szőrüket kiszedhetetlenül beletapossák a szőnyegbe (Levél egy Párizsban tartózkodó kisasszonynak – Rítusok). Egy férfi ügyes-bajos dolgai végeztével hazautazik birtokára, s otthon előveszi a félbehagyott regényt, leül a fejtámlás zöld fotelbe, és elmerül a szereplők, a férjes asszony és a szeretője konfliktusában, akik találkoznak az erdei házban, aztán elindulnak, hogy végezzenek a férjjel, aki a házban zöld fotelben ülve regényt olvas. (Az összefüggő parkok – Játékok).
Egymás mellé montírozott, kifürkészhetetlen alagúttal összekötött korok, meghajló terek, kizökkent idő jellemzi ezeket az elbeszéléseket. A hétköznapi valóság tényeinek magától értetődő elfogadását ingatják meg úgy, hogy formát adnak a nyugtalanságnak, megmutatják azt az érzésekből, félelmekből, szorongásokból, hiedelmekből szövődött, sűrű szemű hálót, amelynek hivatásszerű vizsgálata általában a mélylélektan feladata. A választ csak ritkán találó kérdések hálója ez, a modern kori ember lidércnyomásának kiúttalan szövedéke, melyben feltárul a létezés egész tragikuma és abszurditása.
És persze játékok is ezek a novellák, elmélyült, komoly játékok. Az alkotásmódjuk hasonlatos ahhoz, mint amikor a gyermek életre kelti környezete tárgyait, valóságot teremt a babái, plüssállatai köré, múltat alkot nekik, mitológiát, nyelvet, mindent. Cortázar így vall erről: „Énnekem bizonyos értelemben játéktevékenység az irodalom, erotikus aktus, a szerelem egy formája.” Ha Cortázarról beszél az ember, önkéntelenül kerül szóba a XX. század másik argentin mestere, Jorge Luis Borges. Nem véleletlen ez, hiszen a Cortázar-művek nehezen képzelhetők el Borges új irodalmi szemléletmódot megteremtő írásai nélkül. Két teljesen különböző emberről és íróról van szó. Míg Cortázar igen erősen kötődik a mindennapok világához, Borges mintha távol lenne attól, könyvekben létezne, míg előbbit magánemberként szenvedélyesen izgatták a társadalmi problémák, utóbbinál kevés nyomát találjuk ennek. Tizenöt év választotta el őket egymástól, két egymást követő nemzedék tagjai voltak, ám minden különbözőségük ellenére mélyen tisztelték egymást. Hogy menynyire, egy párizsi találkozásra emlékezvén így vall az idős Borges a Fernando Sorrentino Hét beszélgetés Jorge Luis Borgessel című könyvben: „Én akkoriban a Los anales de Buenos Aires című, azóta méltatlanul elfelejtett folyóiratot szerkesztettem. […] Ide hozta el nekem Cortázar az Elfoglalt ház című novelláját, majd pedig egy hét múlva visszajött. Megkérdezte, mit gondolok róla, és én azt mondtam: »Ahelyett, hogy véleményt mondanék, két dolgot közlök magával. Először is: a novella nyomdában van, és pár napon belül kész lesz a kefelenyomat. Másodszor: már megrendeltem hozzá az illusztrációkat a húgomtól, Norahtól.« De Párizsban azt is mondta Cortázar: »Szeretném, ha tudná, hogy ez volt az első írásom, amely megjelent Argentínában, amikor még senki sem ismert.« És engem büszkeség fogott el, hogy az első lehettem, aki Cortázar-művet publikált. […] Tehát ahogy mondtam, kétszer-háromszor találkozhattunk összesen, Cortázar azóta is Párizsban van, én Buenos Airesben, és azt hiszem, nagyon eltérő politikai nézeteket vallunk, de az emberben végül is a véleménye a legfelszínesebb, és én nagyon szeretem Cortázar fantasztikus novelláit.” Az idézet megjelenít egy érzékeny, egymás megbecsülésén alapuló irodalmi közeget, amely megfelelő ellenpontja az általunk itt és most tapasztaltnak.
Egyszóval sorjáznak a Cortázar-életművet átfogó sorozat kötetei, s minden újabb darab izgalmas kihívás és kisebbfajta ünnep lehet az irodalmat szeretőknek.