Féljünk-e a lengyel jobboldaltól?

A lengyelek csalódtak az elmúlt másfél évtized eredményeiben, a politikai elit színvonalában. Ezért aztán négy éve kibuktatták a szejmből az utolsó, a Szolidaritáshoz közvetlenül kötődő kormányzó erőt, míg most a politikai jelentéktelenségbe süllyesztették a posztkommunista baloldalt. Ez a helyzet lehetőséget ad egyúttal a megújulására is, s Lengyelország jár jól azzal, ha ez az oldal legalább olyan jól él ezzel az eséllyel, mint az elmúlt években konzervatív ellenfeleik tették. A társadalom jelenlegi kiábrándultságát azonban jól mutatja, hogy a kommunizmus 1989-es bukása óta soha nem volt ilyen alacsony a részvételi arány országos választáson, mint most. A választóknak elege lett a baloldal botrányaiból, a korrupt vörös igazgatókból, az üzleti szféra és a hatalom túlságos összefonódásából. Megtisztulásra vágytak, s ezt a reményt leginkább a jobboldal két vezető ereje, a Jog és Igazságosság és a Polgári Platform testesítették meg. Értékelték e pártok pragmatizmusát, és tetszett a nemzeti érdekek melletti határozott kiállás is. Nem hittek már a kormányzó erő ígéreteiben, a munkanélküliség leküzdésére meghirdetett receptekben. A rendszerváltás óta eltelt évek, a neoliberális gazdasági programok tapasztalatai alapján azonban féltek a fájdalmas reformoktól is, ezért a jobboldali erők közül a nagyobb szociális biztonságot ígérőt részesítették inkább előnyben. Illúzióik azonban ma már nincsenek. Az ország ugyanis sok tekintetben meghatározott pályán mozog, és a most hatalomra jutott politikusok sem teljesen újak, bár előnyükre legyen írva, személyükben tényleg feddhetetlenek. Nagyjából így foglalhatók össze a vasárnapi lengyel választás legfontosabb tapasztalatai.
Függetlenül a jobboldali kormány próbálkozásainak sikerétől, a mostani voksolás egy szempontból már mindenképpen új korszakot nyitott Lengyelországban, s ha a rendszerváltás utáni trendeket figyeljük, talán egész Közép-Európában. A jövő hét végén sorra kerülő elnökválasztással beteljesülő teljes váltás minden jel szerint lezárja a posztkommunizmus másfél évtizedét, a történelem süllyesztőjébe küldve a rendszerváltás során gyorsan szociáldemokrata jelmezt öltő, majd a politikai elitben megkapaszkodó, egyre látványosabban elfáradt, korrumpálódott, megújulásra képtelen, az új kihívásokra adekvát válaszokat már mind nehezebben találó baloldalt. Mint a belga Le Soir is fogalmaz, nem pusztán arról van szó, hogy Európa demokratikus országaiban most első ízben zajlott a párviadal gyakorlatilag a baloldal beleszólása nélkül. Az eredmény a lengyel történelem posztkommunista szakaszának végét is jelzi, lehetőséget adva egyúttal a baloldal megújulására. E választás nem egyszerűen elitváltást jelent a csúcsokon. Ennél is fontosabb, hogy távoznak azok a káderek, akik karrierjüket a kommunizmus agóniájának időszakában kezdték, s akiket az opportunizmus és a cinizmus jellemzett. A lengyel posztkommunisták nem tudtak új baloldali koncepciót kidolgozni. Ingadoztak a liberális gazdasági reformok, illetve azon törekvés között, hogy ne okozzanak csalódást a szociális vívmányokhoz ragaszkodó saját választótáboruknak. Ilyen értelemben – vonja le a következtetést a lap – a posztkommunisták lengyelországi bukása az egykori szovjet tábor többi európai országát is érinti. Nincs többé hely egy olyan baloldal számára, amelynek gyökerei a kommunista múltba nyúlnak. Mellesleg ezt erősítik meg a német fejlemények is, hiszen a szociáldemokraták inkább a nagykoalíciót választják, mint bármilyen együttműködést Gregor Gysi pártjával.
Mindezt tehát otthon a politika fő sodrába tartozó nyugati pártok teljesen természetesnek tartják, térségünkben azonban idáig nem nagyon foglalkoztatta őket a dicstelen múlt ilyen formában látható továbbélése. Sőt valahogy mintha jobban alakult volna a viszony a simulékony posztkommunista baloldallal, mint a nemzeti érdekek mellett határozottabban kiálló konzervatív pártokkal. A mostani lengyel választások is változást hozhatnak, hiszen régiónkon kívül tudatosulhat, hogy változnak a közép-európai realitások. Nem lepődhetünk tehát meg a nyugati lapok őszinte rácsodálkozásán, mint ahogy azt is megszokhattuk, hogy némi idegenkedéssel fogadják a konzervatív jobboldalt.
Az elsőre jó példa, ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung leírja a választások utáni helyzetet. Mint a lap megállapítja, Lengyelország ma olyan ország, ahol jóformán nem létezik a baloldal, s a politika kontúrjai a nyugati szem számára fölöttébb szokatlan formát öltöttek. A belső választóvonalak egy kicsit emlékeztetnek a korai XIX. századra, amikor a Marx alapította szocializmus még nem uralta a gondolkodás minden zugát. Egy autoriter-paternalista irányzat áll szemben egy piaci-liberális, az individualista jegyeket hangsúlyozó s egyben nemzeti áramlattal.
A kommentárokból azonban jól kivehetően érződik egyfajta csalódottság is. Nem elég, hogy eltűnnek a porondról az elmúlt húsz évben jól megismert posztkommunisták, a két jobboldali párt közül sem a nyugati programokhoz közelebb álló, konzervatív liberális Polgári Platform győzött. A Jog és Igazságosság karakteressége, nemzeti jellege sokaknak nem nagyon fekszik és nem is tetszik. Így aztán míg korábban hasonló összehasonlítások esetén inkább a „szalonképes” posztkommunisták, most érezhetően a centrista, liberális gazdaságpolitikai elveket valló PO felé húz az elemzők többségének a szíve. Figyelemre méltó, hogy nem nagyon lehet különbséget tenni e tekintetben a konzervatív vagy a liberális, baloldali lapok kommentárjai között. Az előbbiek közé tartozik például a cseh Lidové Noviny, amelynek jellemzése nem sok empátiát mutat a PiS programja iránt. Mint fogalmaz, a Jog és Igazságosság győzelme nem a jobboldal és nem a reformok győzelmét jelenti. A párt programja ugyanis – írja – az antikommunizmus, a populista moralizálás a baloldali állami paternalizmus és a katolikus nemzetieskedés keveréke. Mások azonnal nacionalistának, euroszkeptikusoknak bélyegzik Kaczynskiékat. Még a megismerni vágyás nyitottságával a problémához közelítő FAZ is jobb híján Tuskékba szeret bele, Le Penhez vagy Haiderhez hasonlítva a Kaczynski testvéreket.
Ezután önkéntelenül is felmerül a kérdés, valóban kell-e félni a győztes lengyel jobboldaltól? A válasz egyértelmű nem. A lengyel jobboldal még kissé kialakulatlan, s további fejlődését lényegesen meghatározza majd az előtte álló kormányzás próbatétele, az azonban már most jól látszik, hogy programjában két, egymás mellett jól megférő úton halad. A konzervatív liberális PO a szabad piac és a teljes privatizáció híve, míg a PiS inkább hasonlít ilyen értelemben a keresztényszociális CSU-ra, s gazdasági kérdésekben a nagyobb fokú állami ellenőrzés mellett száll síkra. Ha úgy tetszik, programja baloldalibb leendő koalíciós partneréénél, bár az igazsághoz hozzátartozik – s a magyarországi folyamatok is ezt a tételt támasztják alá –, hogy manapság már elveszítették értelmüket ezek az ideológiai klisék. A Polgári Platformhoz közelíti, hogy mindketten hasonlóan antikommunisták, támogatták az uniós csatlakozást, bár határozottan védik a nemzeti érdekeket. A programok összesimítása persze sohasem egyszerű, így most sem lesz az, segíthet azonban, hogy mindkét párt kész a kompromisszumokra, és eltökéltek a közös kormányzást illetően. Ezt támasztja alá Kaczynskiéknak a kormányfő személyével kapcsolatban tett gyors gesztusa is. Minden esély megvan tehát arra, hogy az elkövetkező négy év eloszlassa a lengyel jobboldallal kapcsolatosan ma még meglévő kételyeket.