Ha egyszer elfogyunk

Döbbenetes, de egyáltalán nem meglepő számok derültek ki egy tegnap nyilvánosságra hozott tanulmányból. A Központi Statisztikai Hivatal egy kutatási jelentést ismertetett, amely szerint 1998 és 2002 között 295 ezer bevándorló jött Magyarországra (összesen 136 országból). Ezek több mint hetven százaléka a szomszédos államokból érkezett, és döntő többségük (több mint kilencven százalék) magyar nemzetiségű volt. A Bevándorlás és beilleszkedés című tanulmány kutatói, Gödri Irén és Tóth Pál Péter szerint a folyamat végeredménye egyértelmű: ha így folytatódnak a dolgok, rövid időn belül a magyarok elvándorolnak a délvidéki és kárpátaljai otthonaikból, és az elkövetkező negyedszázadban Romániából félmillióan Magyarországra költözhetnek. Köztudott tény, hogy Magyarország lakossága évente egy kisvárosnyi emberrel, negyvenezer fővel csökken. Még így is – tesszük hozzá most, a KSH-kutatás adatainak birtokában, hiszen a valós csökkenés jóval nagyobb, mert a negatív népszaporulatot jelentősen módosítja az évente bevándorló majd nyolcvanezer ember.
A kutatók szerint a magyarországi bevándorlás önmagát fenntartó folyamattá kezd válni, vagyis az ide érkezőket követik rokonaik, barátaik, majd a lánc folyatódik utóbbiak rokonaival és barátaival. Elsősorban a 25 és 34 év közötti korosztály és az átlagnál magasabban képzett emberek jönnek – ezeket egy idő után követik nyugdíjas szüleik, hogy az itt megszületett unokákra vigyázzanak. A bevándorlók többsége városi környezetből érkezik, de növekszik a határon túli magyar falvakat elhagyók száma is.
Az már nem a KSH-jelentésből derül ki, hogy gyakorlatilag egész évfolyamok jönnek át: Erdélyből például a nyolcvanas évek óta több mint négyezer orvos érkezett, és ennél is sokkal több ápoló. Nem túlzás azt mondani, hogy nélkülük a magyar egészségügy összeomlana – az anyaországi orvosok és ápolók jelentős része ugyanis Nyugat-Európában talál munkát. A magas képzettségű magyar bevándorlók – bár kétségkívül okoznak egyes területeken munkaerő-piaci feszültséget – komoly bevételt is jelentenek az országnak, hiszen ők nem a feketegazdaságban helyezkednek el (mert csak legális munkahellyel rendelkezők kaphatnak letelepedési engedélyt), és képzésük egyetlen fillérjébe sem került a magyar költségvetésnek. Nem egy példát hallottam arra, hogy határon túli tanárok, mérnökök az anyaországban rendezik a különböző évfolyam-találkozókat annak ellenére, hogy Kolozsváron vagy Újvidéken végeztek, mert az egykori diákok zöme már itt (netán még távolabb, Nyugat-Európában vagy Amerikában) él. A legdrámaibb csökkenést a Délvidéken szenvedtük el. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a Vajdaság területén 290 ezer magyar élt, és ezzel részarányuk megközelíti a 15 százalékot. A fogyás felgyorsult: míg az elmúlt évtizedekben átlag tíz százalékkal csökkent a számuk, addig a legutóbbi népszámlálás már több mint tizennégy százalékos csökkenést mért. Az okok között a rendkívül alacsony szülésszámot, a vegyes házasságok nagy arányát, az erőszakos asszimilációt és a háborús veszély miatti tömeges kivándorlást találjuk, de a kutatók megemlítik a katasztrofális elöregedést, a példátlan öngyilkossági hullámot, az alkoholizmust és az abortuszt. A helyzet most sem rózsás, hiszen a mostanság elszaporodó magyarverések és nemzetiségi alapú üldöztetések sem erősítik a magyarokban a maradási és gyermekvállalási kedvet.
Romániában a legutóbbi népszámlálás közel kétszázezerrel kevesebb magyar talált. Ennek is több oka van: míg az ország 1970 és 2001 között az elhalálozások szempontjából kedvező mutatókkal rendelkezett, ma az európai országok között az utolsók között található. A magyarok elsősorban az elöregedés, a kivándorlás, a vendégmunka vállalása, a vegyes házasságok, illetve a pozitív jövőkép hiánya miatt fogynak. A Babes–Bolyai Tudományegyetem szociológusai szerint az elkövetkező időszakban éves átlagban körülbelül húsz- ezer erdélyi magyar hagyja majd el az országot, de az ideiglenesen külföldön (elsősorban Magyarországon) tartózkodók száma már most meghaladja a 200 ezret. A székely népesség aránya az országon belül nem csökken ugyan, de a szórványmagyarság körében tragikusan alacsony a termékenység. Az erdélyi magyar családok 15 százalékát érinti a vendégmunkások jelensége, a külföldi munkát vállalók 77 százaléka férfi, kétharmaduk illegálisan dolgozik, és nyitottak arra, hogy végleg elhagyják szülőföldjüket. A legtöbben Hargita és Kovászna megyéből vándorolnak ki Magyarországra, s az okok között a következőket jelölik meg: magyarként így látják biztosítva a jövőt (66 százalék), aggódnak gyermekük jövőjéért (54 százalék), és kilátástalannak ítélik a romániai politikai helyzetet (40 százalék).
A legrosszabb gazdasági helyzetben kétségkívül a kárpátaljai magyarok vannak, ráadásul ők az anyaország uniós taggá válása óta csak vízummal jöhetnek át a határon. A magyar nemzeti közösség lélekszáma 156 600 fő volt a 2001. évi népszámlálás adatai szerint, ezek döntő többsége Kárpátalja megyében él, azon belül is a határ melletti húsz kilométeres sávban. Bár a magyar kisebbségeket ért régi sérelmek egy részét sikerül orvosolni, (például közel hatvan település visszakapta korábbi, történelmi nevét), de az országban eddig semmilyen értelemben nem kárpótolták a sztálinizmus idején elhurcoltakat és az ukrán állam nem ad kormányzati szintű anyagi támogatást a magyar szervezeteknek. A fenti okok miatt nagyon sokan gondolkodnak a végleges áttelepülésen, ami hosszú távon azzal járhat, hogy eltűnnek a magyarok Kárpátaljáról.
Természetesen az is egy lehetséges megoldás, hogy engedjük kiürülni a történelmi magyar városokat és falvakat, hogy az onnan kitelepülő lakosság az anyaországot erősítse. A közelmúltban volt erre példa, amikor Németország egy tudatos politikai döntés után szó szerint kivásárolta a szászokat Ceausescu Romániájából. Az egykor gyönyörű szász településeket ma egy másik etnikum lakja, elszomorító eredménnyel – aki arra jár, döbbenetes élményben lehet része. A fatornyos templomok kincseit a németek a jobban védhető segesvári, nagyszebeni vallási-kulturális központokba menekítették – már ahol nem tüzelték el korábban vagy nem épült disznópajta a középkori szárnyas oltárokból.
Egy másik megoldás lenne a működő magyar közösségek gazdasági-politikai megerősítése. Például a Székelyföldé, mely így egyfajta belső anyaországként összegyűjthetné a szórványban beolvadó vagy onnan jobb híján az anyaországba elvándorló magyarokat. Mindehhez elsősorban az anyaország felelős és következetes politikájára van szükség, nem négyéves ciklusokra, melyek során hiába kezdődnek el pozitív folyamatok, ha a következő választások után azonnal eltapossák őket. Hosszú távú, konszenzusos magyar nemzetpolitikai koncepcióra (és azon belül migrációs politikai stratégiára) volna szükség minél hamarabb, különben szép lassan elfogyunk.
Mielőtt a kettős állampolgárság ellenzői a fenti számokra hivatkozva elkezdenék a „na ugye” jellegű érvelésüket, sietve hozzátenném, hogy a KSH kutatói szerint a kettős állampolgárság nem járna elvándorlási hullámmal. Magam is úgy vélem, aki akar, úgyis eljön, aki pedig maradni szándékozik, azt megerősíti magyarságában a kék útlevél. Székelyföldön ma is áll egy fejfa, amelyre ezt írták: „Itt nyugszik B. Gy. Született 1923-ban, meghalt 1978-ban. Élt négy évet.” Azt a négy évet, amíg magyar állampolgárként élt Csíkszeredában.