Hogyan legyél humoralista (102.)

(DOSZTOJEVSZKIJ VAGY TOLSZTOJ? II.)
Mindaz, amit eddig mondtunk az orosz irodalomról, mintegy előjáték… – szerelmi? Igen. (Már-már.) De…
– Szép, hogy világirodalomtörténetébe belevesz minket is az alkotó („mondtunk”), „hiszen magyar, oláh” (Szerb)? – hogy a bánatba, ne…! Az orosz irodalom értelme a két óriás – lásd a címben. A két óriás közös vonása az olvasó szempontjából, hogy műveiket másként olvassuk, mint más írókét – a másság? tiszteletem! Nem az irodalmat „élvezzük” (lám Sz. A. is idézőjelbe tette… a „szerelmi” végett?) – Nem az irodalmat élvezzük bennük, hanem úgy érezzük… – előlegezi az én olvasottságomat és érzékenységemet is… Úgy érezzük – nem kotyognék („mint elhagyott csolnak”) mindig bele.
Úgy érezzük, valami sokkal komolyabb és felelősségteljesebb dologgal foglalkozunk. (Fel kéne nőni ehhez…) Valami (olyasmivel foglalkozunk), ami a lelkiismeretvizsgálathoz hasonlít. (Hát igen.)
Tolsztoj még belétartozik az irodalmi dolgok rendjébe; Dosztojevszkij egészen különálló – itt Szerb Antal (a fiatal) Lukács György regényelméletére – is – utal (Spengler mellett), én – engedtessék meg nekem immár az egész életmű-vitel ismeretében – nem idézni most (se), főleg az egyiket…
Ebben a világban, ahová most belépünk (Dosztojevszkij világába), az emberek sosem alszanak. (Tolsztoj alakjainak olyan jó az álmuk, hogy Pierre majdnem átalussza – nemcsak a háborút, a békét is –, a mellette lezajló borogyinói ütközetet.) Éjszaka magányosan járkálnak – a könyvlapokon is –, fel és alá, nagy gondolataik közt, vagy együtt ülnek, mérhetetlenül sok teát isznak (???) (csaaak?) és beszélnek, beszélnek, lázasan, önellenőrzés nélkül – hát ebben… csekélységem… (is), mint aki tudja, hogy perceit megszámlálták… (huha!) és mindent, mindent el kell mondania – azért nem másolom ide az egész Szerb Antalt. (Csak még tovább e két generálisszim… bocs! géniuszt.)
Dosztojevszkij regénye(i) éjszakai jellegű(ek), mint ahogy Tolsztoj világa nappali és pleinair. A szoba megvilágítása Rembrandtra emlékeztet – ha Sz. A. is hasonlatot talál… nekem is szabad őt… (hasonlatnak.) (…) Az ember erőltetettnek tartaná e többnyire éjszakai tömegtalálkozásokat („te sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!”), de Dosztojevszkij világában mi sem természetesebb, mint hogy az emberek valami belső kényszertől hajtva felkeresik egymást polgárilag valószínűtlen helyeken és időkben – igen, ettől idegen(ebb) Tolsztojnál nekem… Én ugyanis egyszerre vagyok a megrémült polgár és a polgárság (k)réme (Erich Kästnerrel).
Ezek az emberek másképp viszonyulnak tetteikhez, mint mi (?!) Illetve, sajnos… (időnként). A tettek egészen váratlanul, ésszel nem követhető utakon rohannak elő lelkük mélyéből (még volt… „nekijük”). Karjuk hirtelen fellendül – oroszul a „hej Hitler!” geil… és Gitler (ez most hogy jön ide?!) – Igaz, Kirilov… Ördögök… de mégse… csak előszele… még messze nem tömegméretekben (de Dosztojevszkij zseniálisan „előrevetíti”!). (…) Hirtelen – váratlanul, indokolatlanul, megmagyarázhatatlanul – arcul ütik a velük beszélőt – az Ördögökben Sztavrogin a tábornokkal nyugodtan beszélget, de egyszerre minden ok és előzmény nélkül feláll, a tábornokhoz lép és fülébe harap. (Az orfikus művészettel merőben ellentétes mágikus művészet illusztrálásaként idézi ezt fel Hamvas Béla Arlequin tanulmányában.)
Aki – kapta a pofont, fülharapást – ugyanolyan hirtelenül és magyarázat nélkül megérti, miért kellett a pofont kapnia, lehajtja a fejét és beletörődik… (Egyszer – többször is – „pofára estem”, legutoljára a Hegyalja úton… s mikor felkászálódtam, az első szavam – önmagam számára is megdöbbentően – az volt, hogy megérdemeltem.) De itt van billiomodszor nagyobb nagyságrenddel egy egészen más példa – de azért talán távolról ide is kötődik –, amit a férjgyilkos asszony gyónása után, a Karamazovokban, az európai értelemmel felfoghatatlanul szentéletű sztareccel, Zoszimával mondat el Dosztojevszkij: „Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy” (a férjét megölő asszony!) … Hát igen – vall, gyón, tudatósít Pilinszky, ez a mondat csak evangéliumi önismeretből és alázatból fakadhat…
Dosztojevszkij és Tolsztoj együtt él a köztudatban: „páros csillagok”, mint Goethe és Schiller. Ők ketten együtt oroszok. Tolsztoj legfőbb közössége Goethével az, hogy ő is önéletrajzi ember, az ő műve még inkább egy egyetemes gyónás töredéke. Míg Dosztojevszkij teljesen eltűnik alakjai mögött, Tolsztoj nem szereti „zárójelbe tenni magát”. Tolsztoj be akarja mutatni a világnak önmagát úgy, ahogy van, szépítés nélkül, sőt hibáinak tüntető bevallásával, hogy az emberek mégis szeressék úgy, ahogy van, hiszen csak az szeret bennünket igazán, aki hibáinkat is szereti.