Köznapló

Szeptember 23., péntek
Ray Charles 75 éves – volna ma, de tavaly nyáron elment. Temesi szép dolgokat írt róla. Sok ékes mondata közt meghúzta magát egy szerény: „A templomi és a bluesénekesek az igaziak. Akiket nem ismer senki…” Följegyeztem és elraktam, vagyis inkább letűztem, mint valami karót: egy ilyen mondat jól eligazítja az embert, ha keres valamit, és nem tudja, mi az. Engem egészen a Himalája lábáig vezetett, abba a kék falú teázóba, ahol egy zilált hajú, szakállas barlangi bölcs beszélgetett a hazakészülő Budai Szücs Ferenccel; ő a helyét és magát kereste akkoriban. Dzsungli babától ezt kapta útravalóul: „Óvakodj az Európában tevékenykedő jógamesterektől… tudod, akik Indiából nyugatra exportálták magukat… nagyon különös történetek keringenek róluk… megszédíti őket a csillogás, a hatalom, a pénz, a siker… tisztelet a kivételnek… az európaiak, ahogy látom, eszméletlenül naivak tudnak lenni, megjelenik egy nagy szakállas, narancssárga ruhás guru, hát rögtön hasra esnek… pedig az igazi mester nem hagyja el Indiát…”
Az európai ember nem érti: mi az, hogy az igazi mester Indiában marad, az igazi bluesénekes Georgia templomaiban, nem ismerjük a nevüket, mégis tudjuk, hogy vannak? Nem érti: a névtelenek tudása egy ősi, magasrendű harmóniából fakad, ezt visszhangozzák a fekete dalok, ezt formázzák a jóga testhelyzetei, ez diktálja, hogy mindkettőben fontos a jó lélegzetvétel, ám ez a tudás csak eszköz, hogy közelebb juthassunk a Teremtő Erőhöz. Mert annak híján foghatunk bármibe, semmivé válik, értéktelen lesz, nem marad nyoma. Ezért meddő és szánalmas azok küzdelme, akik minden eszközt bevetnek, hogy „megcsinálják” a nevüket. Látszólag sikerül, a képük ott a standon, az újságos reggelente kirakja őket: az amerikai elnököt, aki gépével gyáván átrepült a hurrikán pusztította város felett; az írót, akinek Nobel-díját a pénzember találta ki egy teniszpartin; a magyar kormányfőt, aki egy autópályatrükkel meghamisította az államháztartás számait; az átoperált arcú amerikai popsztárt, aki kiskorú fiúkkal alszik egy ágyban, és akit a bíróság előtt hisztérikus tömeg ünnepelt.
Mai nevek… Gazdáik szavára izzadó tenyérrel figyel ország-világ. De nem marad-e abba ez a globális izzadás, ha cseppet a hátunk mögé nézünk, és felidézzük a régieket? A névteleneket, akik megépítették a Tádzs Mahalt és a kölni dómot; megírták a Zohárt, az Ezeregyéjszakát, kifaragták a Húsvét-szigetek szobrait – elég sok ámulnivalót hagytak ránk. Ugyan marad-e ilyesmi a mai korból a következő századokra, ha jelképe, a New York-i Világkereskedelmi Központ kamerák által megörökítve úgy zuhant össze, mint egy gyermek bizonytalan kockavára?
Nem nehéz megjósolni: csak az marad fenn, amit az igazak zsenije hoz létre, vagy ahogy mostanában mondják: az igaziaké. A műfaj másodlagos.

Szeptember 24., szombat
Elkészült a felmérés, alig tudunk idegen nyelveket. Az uniós statisztika szerint tízből hárman képesek megszólalni valahogy a magyaron kívül. Ez a legrosszabb átlag, de nem tudom, miért lepett meg bárkit is. Tessék kimenni az utcára, megszólítani pár embert, nem angolul, nem németül, nem is oroszul – magyarul. Lesz meglepetés, milyen válaszokat adnak arra az egyszerű kérdésre: „Jó napot kívánok, megmondaná, merre van a Podmaniczky utca?” Senkit ne érdekeljen az udvariasság: kedves-e az arcuk, visszaköszönnek-e, azt se firtassák, ismerik-e a várost, kizárólag a magyar nyelvre figyeljenek, ami az érintkezés századok óta bevett eszköze errefelé, Márai szerint maga a haza.
Nos, ki fog derülni, ahogy a televízió riportműsoraiból is mindig: már a tőmondatok megfogalmazása is gond, nem beszélve az egyszerű alá- vagy mellérendelt mondatokról, amelyek csapdába ejtik az elmét, bezárják a szavak kapuját, és a társalgás vacak nyekegéssé fajul. Ilyenkor rögtön fantasztikus iskolaminiszterünk jut eszembe, akinek folyamatos reformjai elhalványítják már Eötvös és Klebelsberg nevét is. E reformok lényege – minden fórumon elismétli –, hogy a tudás alapja a pontos információn alapuló gondolkodás. Aki kellő időben jut információhoz, és képes kiválasztani a számára megfelelőt, boldogul. Ami nyilván azt jelenti, dőlni fog hozzá a pénz… (Követendő példát maga a miniszter mutat: 30 milliós kölcsönt vett fel villavásárlásra, s hogyan? Hozzájutott az információhoz, és már rohant is a bankba – tudta, hogy a lehetőség másnap megszűnik.)
A Szalay utcában az információ a kulcsszó, a bármit orvosló csodaszer, ott úgy tartják: nem a fejekben kell tárolni a tudást, ezért jobb, ha a szülő nem a leckét kérdezi fel, hanem összespórol egy számítógépre-valót: kakaóbiztosat, sulinetest. Aki nem így tesz, megnézheti magát, Magyar Bálint közoktató országában semmire sem viszi. Ráadásul a miniszter úgy viseli magát, mintha a tanügyhöz rajta kívül ebben az országban senki emberfia nem értene. Pedig „munkássága” szakasztott olyan, mint a mögöttünk maradt évtizedek magyar kultuszminisztereinek legtöbbjéé, akik dűtöttek-borítottak, és reformjaik lényege kimerült abban, hogy minek szótagolva olvasni, miért bebiflázni a verset, fölösleges elsajátítani az emberi érintkezés, vagyis a levélírás, az udvariasság vagy a köszönés formáit, ezek avítt dolgok: a jövő a tesztlapé, tessék szépen bejelölni az ikszeket, a tanár majd pontozza őket és kész.
Bravó! Ez az oka, hogy az ország elmúlt évtizedekben alapfokon képzett tömege írni, olvasni és beszélni sem tud rendesen – magyarul. Miért tudna akkor angolul? Na de, ha se magyarul, se angolul nem tud, ezért ki a felelős? Erről egy hang sem esik. Ha ilyen nagy a kuss, miért dörgölik az emberek orra alá a számokat? Ezt adták nekik, ezt kapják vissza.
Nem mindig volt ez így. Akik hajdan gimnáziumot végeztek, elboldogultak latin szövegekkel is; emellett tudtak köszönni, képesek voltak jól megfogalmazni egy hivatalos levelet, udvariasan eligazítani a külföldieket, akik nem panaszkodtak, hogy durvák és agresszívak a főváros közlekedési ellenőrei, ma viszont fel vannak háborodva. Urak, ott a Szalay utcában: jó lesz ráébredni végre, hogy minden mindennel összefügg, és rossz hírünk az összes fórumon dagad.
Még valamit a nyelvről. A kormányzó koalíció nagyobbik pártjának tagjai ne tegyenek úgy, mintha emlékezetük 1990-nél véget érne! A nyelvtudás gyászos számain merengve nem kéne elfeledniük, hogy ebben az országban negyven évig az elnyomók nyelve volt az első számú idegen nyelv: mindenki számára kötelező, ami persze nagy ellenállást szült. A magas lovon ülők föltehetik a kérdést: okos volt-e az ilyen ellenállás, amelyet a szülők is tápláltak? A kérdezők gondoljanak október 23-ra és arra, ami utána történt. No meg azokra a parlamenti képviselőkre, akik külföldre küldték és küldik gyermekeiket, hogy az ott szerzett tudással boldoguljanak, legalább olyan jól, mint ők. Legyenek minisztériumi tanácsadók napi ötvenezerért, találjanak helyet minél több cég felügyelőbizottságában, járják be a világot – a proli gyereke meg járjon a Práter utcába, aztán éljen meg, ahogy tud. Szép vagy, gyönyörű vagy, feudális Magyarország!

Szeptember 25., vasárnap
Ma átmentünk a szlovák oldalra: Párkányban jobb a kenyér, olcsóbb a benzin – és gyönyörű a főtér. Májusban kezdték a felújítást, augusztus végén készültek el. Kitiltották az autókat, díszburkolatot és szökőkutat építettek, este a világítás szinte világvárosi. A cukrászda teraszán a nők csicseregnek kávé és sütemény mellett, a férfiak újságot olvasnak a padon, a gyerek kezét nem kell fogni, szaladgálhat szabadon: itt a vendég is jól érzi magát. A városháza előtt tábla, rajta két szám: a szlovák állam 8 421 053, Brüsszel pedig 31 578 947 koronát adott az építésre.
Bizalmat ébreszt, hogy nem kerekítették az összeget. Nincs bennem gyanú, mint itthon, ahol ezek a pénzek újabban nincsenek kiírva. De maradjunk még a nyolcmilliónál, amit az államtól kapott Párkány. Ez mai árfolyamon úgy ötvenmillió forint. Kevesebb, mint amennyit a főváros megszavazott Bruck Gábor cégének, hogy reklámozza 4-es metrót, kevesebb, mint amennyibe a kutyapiszok elleni akció „jó kommunikációja” került. Ebből is kiderül, hogy akik nálunk felhatalmazást kaptak választóiktól az ország irányítására és gazdagítására, félreértették a dolgot. Azt hitték, magukat és barátaikat kell gazdagítaniuk. Ráadásul tehetségtelenek. Hiszen ha ügyesen csinálnák, mindenki gazdagodna. Így viszont oda a bizalom, ami azzal jár, hogy ki fognak bukni a hatalomból. Egyszerű dolgok ezek.
Míg el nem felejtem: Vácon látni az ország egyik legszebb barokk terét. Évek óta fel van túrva, szégyell az ember odavinni valakit. Migazzi, a püspök, mikor híre kelt, hogy 1764-ben Mária Terézia a városba látogat, diadalívet építtetett, köveztette az utcákat, lehordatta a rossz városfalak maradékát, betömette velük a bűzlő árkokat, szerte hidakat, a főutcán házakat emeltetett, s mindezt alig pár hónap alatt. S Vácon kívül van még számos hely, ahol a főtér elhagyatott, ám a város vezetői nemigen törődnek azzal, hogy jól érezzék magukat saját városukban az emberek. Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben: egy település irányításához nemcsak ész meg pénz kell – szív is, barátaim! Párkányban erre látni példát.

Szeptember 28., szerda
Mi történik a magyar sportban? Leköszönt a súlyemelő-szövetség elnöke, mert megfenyegették az olimpiai doppingbotrány miatt; törvénytelenül működik a kosárlabdázók ligája, és mikor ez kiderül, az elnök megsértődik; már-már államtitokként kezelik, mi áll Matthäus szerződésében; Puhl Sándor szignója nélkül a futball-liga kifizetett egy szemfényvesztőnek 250 millió forintot. A sportminisztérium megszűnt, irányítója kormányfő lett. Utánam az özönvíz, mondhatta. Ha nem mondta, akkor is ez történt.