Mágia és boszorkányság

L a p s z é l j e g y z e t e k

Johann Weyer (1515–1588) orvos és boszorkányszakértő új vitaterületet nyitott meg a XVI. század teológiai irodalmában, amikor 1563-ban a bázeli Johann Oporinus (1506–1568) nyomdájában kiadta De praestigiis deamonum című munkáját, mely a nagy sikerre való tekintettel öt évvel később ismét napvilágot látott. A tősgyökeres bázeli kiadó-nyomdász bátor ember volt, sokat kockáztatott, hiszen könyvei miatt összetűzésbe került különféle hatóságokkal. Egy alkalommal börtönben is ült. Weyer vaskos, nyolcadrét munkájának címe például megtalálható az 1681-es Index librorum prohibitorum velencei kiadásában, bár a tiltott könyvek eme listáján a számtalan nyomdai hiba miatt nem könynyű rábukkanni „Ioan Vieri Medici” nevére.
A humanista Oporinus a lehetőségekhez képest már Weyer munkájának megjelentetése előtt sem sokat törődött a kritikákkal, és olyan „veszedelmes” műveket jelentetett meg, mint amilyennek akkoriban a Korán latin fordítása számított; vagy az orvostudomány mérföldköveként nyilvántartott anatómiai munkát, Andreas Vesalius (1514–1564) De humani corporis fabrica című atlaszát. Oporinus orvosi érdeklődése nagyon is érthető, hiszen maga is Paracelsus (1493–1541) tanítványa volt, ámbár kapcsolatuk nem volt kiegyensúlyozott, és végül öntelt mestere egyre bántóbb titkolózása miatt különváltak útjaik. Mindenesetre a rendkívül szerteágazó műveltség, a bátor kiadói politika és a hatalmas munkabírás – mintegy 750 könyvet köszönhetünk neki! – sem mentette meg a kiadót a teljes anyagi ellehetetlenüléstől, ezért élete végén Oporinusnak tekintélyes könyvtára eladásáról kellett döntenie.
Johann Weyer De praestigiis deamonum című munkája is úttörő jelentőségű volt. A szerző az elharapózó boszorkányüldözések ellen emelte föl szavát. Orvosi praxisa segítette ahhoz a felismeréshez, hogy bizonyos viselkedésbeli zavarok aligha magyarázhatók ördögi megszállottsággal. Valószínűleg kenyéradó gazdájának, Kleve hercegének, Vilmosnak lelki betegsége s a hercegi családban másutt is előforduló azonos kór indíthatta e felismerésre. Az ördög szemfényvesztéséről írt könyve igazi humanista munka, hat fejezetében nagy körültekintéssel, biblikus és antik példák felhasználásával járta körül a gonosz megnyilatkozásainak, a boszorkányságnak a témáját.
Hogy hány kötet kerülhetett hozzánk Weyer munkájából, nem tudhatjuk. Az biztos, hogy hatással volt a hazai reformátorokra – katolikusok számára az indexen lévő szerző nemigen jelentett vitaalapot. Ők inkább Kornel Loos katolikus pap és Friedrich Spee jezsuita műveit fogadhatták el vagy vitatkozhattak velük. A De praestigiis deamonum 1568-as példányát úgy őrizte meg a gyöngyösi ferencesek könyvtára, hogy a kötetet hozzá nem értő számára azonosíthatatlanná tették: első és utolsó lapjai hiányoznak. Possessori bejegyzés sincs benne, egyedül egy elmosódott pecsét utal a kötet könyvtárhoz tartozására. De még az 1930-ban készített nyomtatott katalógusba sem vették fel Weyer tiltott munkáját.
E titkolózás ellenére azonban megőrizték, sőt használták is a kötetet. Persze hogy kik, azt nem tudhatjuk, hiszen még arról sincs adat, hogyan és mikor került a könyvtárba a boszorkányüldözések ellen megfogalmazott munka, de az biztos, hogy két különböző kéztől származó latin és magyar nyelvű lapszéljegyzetek, rövid összefoglalók teszik még érdekesebbé Weyer könyvét. Elvileg meglehetősen szigorú szabályai voltak az indexen lévő könyvek használatának, ám ezeket a szabályokat talán ki is játszhatták a könyv „titkosításával”.
A kismértékű megcsonkítást leszámítva viszonylag épségben vészelt át négyszázharminchét esztendőt e démonológiai alapvetés. Csak a 383. oldalon van kisebb sérülés: a názáreti apácák démonoktól való megszabadulásának leírásánál a könyv egyik olvasója elbóbiskolhatott, és a gyertyájától lángra kapott a papiros. Még szerencse, hogy csak két lap sérült meg. A többi lap viharvert, töredezett, de olvasható ma is. A lapszéljegyzeteket többnyire gyakorlati szándékkal készítették; a hajdani használók helyenként egyszerűen összefoglalták a szöveg tartalmát, nem minősítve a könyvet magát. Egyetlen közvetett bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy e XVI–XVII. századi olvasók ferencesek lehettek: mindenütt kiemelték, aláhúzták, lapszéljegyzetelték a rendtársaikra vonatkozó részeket. És természetesen nagy érdeklődéssel olvasták és emelték ki a mohamedán példákat.
Magyar nyelvű bejegyzést egyedül annak a résznek az alján olvashatunk, ahol Weyer a fáraó varázslóinak mágiáját és Mózes csodajeleit taglalja a Biblia alapján. Nehezen kibetűzhető, elmosódott, XVII–XVIII. századi néhány soros szöveg, talán nem is annyira tartalma miatt érdekes, hanem mert a könyv használatának bizonyítéka.
De vajon miért olvasta el és jegyzetelte ki aprólékosan több szerzetes a protestáns Weyer mágiáról szóló és a boszorkányság ellen állást foglaló könyvét? Talán általános érdeklődés hajthatta e könyvhasználókat, de lehet, hogy valamely konkrét esetben, megszállottság, boszorkányság vizsgálatánál játszottak szerepet, ehhez akartak felkészülni. Erre több lehetőségük is kínálkozhatott. 1674. július 16-án például tanúkihallgatást tartottak a boszorkánysággal vádolt Ferencz Gergelyné ellen Gyöngyösön. Nincs rá adat, hogy valamelyik szerzetest bevonták volna az eseményre, de ezt ki sem zárhatjuk.
Az azonban biztos, hogy a hagyomány szerint a gyöngyösi ferences templomban ördögűzés is történt; 1700-ban Nyájas Remigius egy Magdolna nevű asszonyból kergette ki a gonosz lelket, aki az oltár mögötti ablakon távozott, méghozzá úgy, hogy a díszes ólomüveg ablakot is kitörte. Az állítólagos eseményre emlékeztető üvegcserepeket 1950-ig őrizték a kolostor régiségtárában.
Még jóval később is alkalmuk nyílhatott a szerzeteseknek boszorkányperrel való foglalatosságra. A boszorkánysággal vádolt Tóth Mihályné Kántor Katalin 1732. november 12-i perében például azt olvassuk, hogy miután a szerencsétlen asszony a Borsod vármegyei Mali (bizonyára Mályi) kocsmájában egy némettől kitanulta sötét mesterségét, szövetséget kötött az ördöggel. Majd amikor onnan ura megveszszőztetése miatt elköltözni kényszerült, Gyöngyösön telepedett le a gyermektelen család.
Boszorkányperekbe keveredni a XVII–XVIII. századi Magyarországon nem volt különösebben nehéz. Adatok híján sohasem fog kiderülni, hogy ezért olvasta-e két-három szerzetes titokban Johann Weyer boszorkányság elleni tiltott művét.