Mint a kutyát

A világ fejlettebbik felén ma nagyobb esély van arra, hogy a felnövekvő nemzedék a gyerekkora mindennapjait egy kutyával vagy macskával élje le szoros érzelmi közelségben, mint arra, hogy a saját édesapja nevelje fel. A családok ötven százaléka ugyanis szétesik, viszont az otthonok kétharmadában él valamilyen házi kedvenc.

Magyarországon évente sokkal több macska születik, mint gyerek, e percben, az országban pontosan ötször annyi háziállat él, mint ember. Ha igazságosan elosztanánk, minden családra jutna egy kutya vagy macska. Ennél több állatot csak a franciák tartanak, azonban az ő hozzáállásuk lényegesen kulturáltabb, mint a miénk, amit leginkább a kóbor állatok számának különbségén és az állatvédelmi törvények betartásának szigorúságán lehet mérni. Hogy nálunk hány kóbor kutya és macska van, nem lehet tudni. Néhány tízezer? Vagy néhány százezer?
Bár a családban élő macskák létszáma jóval kisebb, mint a kutyáké, vélhetően belőlük sokkal több kóborol, már csak azért is, mert talpraesettebb faj, mint a kutya, megél egyedül is, ráadásul az embereknek eszükbe sem jut a kóbor macskáktól félni, sőt etetik, itatják őket – míg a gazdátlan kutyáktól azonnal pánikba esnek, és hívják a gyepmestert. Pedig a fűtött lakótelepi pincében a jótét lelkek maradékain sokszor százas létszámra duzzadó macskafalkák sokkal veszélyesebbek, mint gondolnánk: veszettséget az utóbbi tíz évben jószerével csak macskák között tapasztaltak, az egyéb, emberre is átterjedő nyavalyákról, gombás fertőzésekről, bolhákról és az oszladozó tetemek közegészségügyi veszélyéről nem is beszélve. Ma kidobott macskát legfeljebb egy-két megszállott állatvédő szervezet fogad be, a gyepmesteri telepeknek erre nincs kapacitásuk, éppen elég feladatot ró rájuk, hogy minden kutyát kötelesek átvenni.
Míg Nyugat-Európában középosztálybeli, értelmiségi gesztus menhelyről állatot befogadni – mindjárt kettőt, hogy ne legyen búskomor akkor sem, ha a gazda nincs otthon –, nálunk több százezret érő fajkutyák sínylődnek sintértelepeken vagy menhelyeken.
A magyarok az állatokkal is úgy vannak, mint a gyerekkel, ha megkérdezik őket, rajongva és vágyakozva beszélnek róluk, de amikor a tettek mezejére kell lépni, rögtön elpárolog a buzgóságuk. A Felelős Állatbarátok Egyesületének (FÁBE) adatai szerint a hazai lakosság nyolcvan százaléka családtagnak tekinti a kutyáját vagy macskáját – a nyugati országokban viszont már csak két százalék mondja azt, hogy az állat a tulajdona, azt tehet vele, amit akar. Az állatorvosok és állatvédők a kedvtelésből tartott állat kifejezés mellett ma már inkább a társállat kifejezést használják. Társállat persze lehet egy kanári is, de többnyire a négylábú kedvenceket értik alatta.
Hiába mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja, ha hatvan százalék házőrzésre használja őket. Ez még nem is volna baj, ha nem úgy történne, hogy a szerencsétlen állat az egész életét láncon sorvadva éli le, sokszor még ólja sincs, ahová a tűző nap, eső vagy fagy elől bemehetne, de nem gondoskodnak a gazdák a friss ivóvízről sem. A leggyakoribb állatkínzás, amit az állatorvosok tüzetesebb vizsgálat nélkül is azonnal felfedeznek: az állat nyakába belenőtt, fekélyt okozó nyakörv. Magyarországon láncon tartani a kutyát nem bűncselekmény abban az esetben, ha a lánc megvan három méter hosszú, ugyanakkor az amerikai államok egymás után hozzák az ebek megkötését tiltó rendelkezéseket, nyolc, illetve egy órára korlátozva a rabságot.
A kutyának alapvető pszichés szükséglete az ember szerető közelsége, de a megkötözött házőrző nem védi, hanem veszélyezteti a családot. A kutyatámadások túlnyomó többségét bántalmazott, megláncolt kutyák követik el, az áldozat pedig gyakran kisgyerek. Temesvári Krisztina, a FÁBE elnöke azt javasolja, hogy ne a kutyát, hanem egy róla szóló könyvet vegyünk meg először, és csak akkor induljunk el a kiskutyáért, ha tudunk majd vele foglalkozni, és mindkét fél érdekében ráérünk neki megtanítani a közös élet szabályait.
Az elmúlt húsz évben folyamatosan emelkedik a nyilvánosságra kerülő állatkínzási ügyek száma. Ennek elsősorban az az oka, hogy megváltozott az emberek hozzáállása. Ma már felháborítja őket az, amit régebben természetesnek tartottak, habár legyünk azzal is tisztában, hogy a XIX. század végén előbb alakultak meg az állatvédő szervezetek – elsőként az Angol Királyi Állatvédő Társaság –, mint a gyermekvédő ligák, sőt az előbbi mozgalomból nőtt ki a gyermekvédelem. Addig ugyanis a gyermeket is a szülők tulajdonának tekintették. Persze egy agresszív embernek teljesen mindegy, hogy a kiszolgáltatott lénynek hány lába van. Közmondásos, hogy aki megveri a feleségét, az belerúg a kutyába is, de mégis friss tudománynak számít annak kutatása, hogy a családon belüli erőszak és az állatkínzás mennyi szállal kapcsolódik egymáshoz.
Nemrégiben Magyarországon járt a Felelős Állatbarátok Egyesületének és a Nők a Nőkért az Erőszak Ellen (Nane) nevű nővédő szervezet meghívására Phil Arkow, aki a Latham Alapítvány állatbántalmazást és a családon belüli erőszakot megelőző projektjének vezetője, aki egyébként hosszú ideig dolgozott állatmenhelyeken. Jelenleg az említett két terület öszszefüggéseit kutatja, és alaptételként szögezi le: az erőszak mindenütt erőszak. Az esetek nagy többségében a gyermekek, asszonyok és állatok bántalmazása egymást átfedő halmazokat alkotnak, csakhogy a szomszédoknak előbb szúr szemet, ha valaki a kutyáját veri, mint ha a feleségével teszi ugyanezt.
Ha az Egyesült Államokban állatkínzást jelent be valaki, állatvédelmi felügyelők sietnek a helyszínre. Bár ők azért mennek, hogy az állatnak segítsenek, észreveszik, hogy legtöbbször a családtagok is veszélyben forognak. Phil Arkow előadásában egy philadelphiai esetet említett, amikor is a szomszédok egy gyalázatos állapotban lévő dán doghoz hívták ki az állatvédelmi szakembereket, ám kiderült, hogy egy súlyosan bántalmazott négyéves gyerek is lakik a házban, akit hat testvérével együtt pontosan olyan rossz körülmények között tartanak a szülők, mint a kutyát. Ugyancsak Philadelphiában egy aszszony lelőtte a férjét. A nyomozás kiderítette, hogy a férfi tizenhárom éven át verte a feleségét és a kutyákat, sokszor fenyegetődzött azzal, hogy az ebek nyakát is elvágja. A nő eredetileg magát akarta megölni, de félt attól, hogy mi lesz a kutyákkal nélküle. Hirtelen a férje ellen fordult, így dördült el a végzetes lövés.
Elhagyott otthonok, lakatok, bilincsek, düh, mocskos gyerekek, drog, szegénység – így írta le egy amerikai állatvédelmi felügyelő azokat a helyeket, ahol megfordult, hozzátéve, hogy sokan lenézik a munkájukat, mondván, inkább az emberekkel kellene foglalkozni. Hogy ez mennyire hamis hozzáállás, azt elsőként az amerikai nővédelmi szervezetek látták be. Elkezdték vizsgálni, hogy a nők és az állatok bántalmazása miként is kapcsolódik össze? Gyakran feltett kérdés, hogy akit a társa ver, miért nem pakol össze és hagyja ott? A válasz az esetek harmadában az, hogy a nőknek nincs hova vinniük az állataikat, de az agresszornál sem merik otthagyni őket. Figyelembe kell venni, hogy több amerikai otthonban él társállat, mint gyerek, tehát ez igenis nagy és komoly probléma, ezért egyre több olyan menedék nyitja meg a kapuit az asszonyok előtt, ahol a kutyák, macskák is biztonságban élhetnek. Az oda menekülő asszonyok 68 százaléka mondta el, hogy az agresszor az állataikat is bántotta, csaknem minden esetben a nő szeme láttára, sőt legtöbbször a gyerekeknek is végig kellett nézniük a kínzást. Volt rá példa, hogy nyuszit nyúztak meg vagy labradort öltek meg a kisgyermek szeme előtt – nyilatkozta az angliai Women’s Aid nevű szervezet egyik tagja, Mary Lockhart, aki 75 százalékra teszi azoknak a bántalmazóknak az arányát, akik a család négylábú tagjait is rendszeresen gyötrik. A New Jersey-i gyermekvédelmi szakszolgálatok ennél magasabb arányt mutattak ki: szerintük, ahol gyermeket bántanak, ott 88 százalékban az állatot is verik. És fordítva, hiszen a kisgyereknek sokkal kevesebb eszköze van megvédeni magát, mint egy nagy termetű kutyának, amely ha tud, támad, esetleg megszökik.
Sok esetben azok a gyerekek, akikkel kegyetlenül bánnak, az állataikon élik ki a dühüket, de ez fordítva is igaz: azok a gyerekek, akik a környezetük könyörtelensége miatt bezárkóznak, a szakemberek előtt könnyebben megnyílnak akkor, ha az állataikról kérdezik őket. Szívesen elmesélik, hogy a kis barátjukat ki bántotta, s így, fokozatosan, magukról is beszélni kezdenek.
Arkow doktor a gyermekkori állatkínzást a későbbi agresszív viselkedés szempontjából meghatározónak tarja, és azt felmérések sorával igazolta.
Például a sorozatgyilkosok esetében megfigyelték, hogy kiskamaszként gyakran kegyetlenkedtek állatokkal, és azt a felnőttek tétlenül figyelték. Jól példázza ezt Leffrey Dahmer esete, akinek a tettei egész Amerikát elborzasztották. Dahmer tizenhét fiatalembert ölt meg, megette vagy kitömte őket. A vizsgálat során kiderült, hogy gyermekkorában talált dögöket tömött ki, az udvaruk tele volt oszladozó maradványokkal, azonban a szomszédok mégsem gondoltak semmi rosszra. Egy angol bűnöző, Thomas Hamilton tizenhat iskolás kisgyermeket ölt meg tanáraikkal együtt. Ő kamaszkorában azzal szórakozott, hogy nyulakat lapított szét a kocsikerekek alatt.
Végeztek egy felmérést 117, erőszakos bűncselekményt elkövetett dél-afrikai fegyenc körében, 63 százalékuk elismerte, hogy okozott már szándékosan fájdalmat állatnak, sőt csaknem a felük intenzíven utálja is az állatokat, ugyanakkor 41 százalékuk arról is beszélt, hogy fél tőlük. Ennek tanulságaként ugyancsak Dél-Afrikában a fiatalkorú elkövetők rehabilitációjaként nagy sikerrel vezették be a nemzeti állatvédő tantervet, amelynek részeként – felügyelettel – menhelyről kikerült állatokat bíznak a fiatal bűnözők gondjaira, hogy együtt szokjanak hozzá a normális élethez.
A verekedő, veszekedő családok életéből jól ismert az a jelenség, mikor a bántalmazó fél, miután kijózanodott vagy magához tért, virágot vesz a feleségének, és könnyek között esküdözik, hogy holnaptól más ember lesz. Bármennyire hihetetlen, ezt az érzést az állatok is ki tudják váltani a gazdájukból, a megvert, leforrázott kutyát vagy macskát nagy bűnbánattal állatorvoshoz viszik, balesetnek állítva be a történteket.
Az állatok védelme tehát embervédelmi kérdés is. Skóciában egy állatorvoscsoport pontosan leírta – a bántalmazott gyermekek mintájára – azt a tünetegyüttest, amit „nem véletlen sérülés” (non-accidental injury) szindrómának neveztek el. Azt szeretnék elérni, hogy amennyiben az állatorvosok ezzel a tünetegyüttessel találkoznak, jelentsék a családvédelmi szerveknek, nincs-e gyerek, nő vagy idős ember bántalmazása is a háttérben.
A dolgot csupán az nehezíti, hogy a világon mindenütt a piacról élnek a kisállatpraxissal foglakozó állatorvosok, akiknek nagyon meg kell gondolniuk, elüldözzenek-e efféle feljelentéssel egy jól fizető kuncsaftot.
Epilógus. Az utcánkba nemrégiben betévedt egy fiatal, vemhes macska. Valakinek ez nagyon nem tetszhetett, mert akkorát rúgott bele, hogy a szerencsétlen állat csípője szilánkosra tört. Kínjában megszült, de mire melegszívű, jó emberek rátaláltak és orvoshoz vitték, a kicsik közül már csak egy volt életben. Sokan furcsának tartják, amikor emberek „csak egy macska” miatt nagy áldozatra képesek, de érdemes feltenni a kérdést: ki nem normális? Az, aki kétóránként felkel megcumiztatni a koraszülött kiscicát, amelyet az anyja nem tud szoptatni, és ölben viszi ki a sebesült macskát a dolgát végezni, vagy az, aki belerúg egy vemhes állatba?