Édesapja, Milan Janics háromszoros világbajnok, olimpiai ezüstérmes kajakos, így az ön esetében nincs helye rácsodálkozásnak: lány létére miért választotta ezt a férfias sportágat. Mégis, hogyan kezdődött?
– Természetesen úgy, hogy apukám levitt a Dunára. Hatéves voltam akkor. Ám nem erőltette, hogy kajakozzam. Különben is vézna kislány voltam, senki sem mondta volna meg, hogy valaha is kajakos leszek, legszívesebben Barbie babákkal játszottam. Akkor, hatévesen, néhány hét múlva félbe is szakadt a karrierem. Egy évig tornáztam, ám amikor éppen az első versenyemre készülődtem, akkor a nagyobb lányoktól csúnya dolgokat hallottam az edzőnkről. Azt beszélték, hogy fogdossa őket. Különben sem rajongtam a tornáért, de amikor ezt megtudtam, már a versenyre sem utaztam el, abbahagytam az egészet. Ezután belekóstoltam a teniszbe, különösebb sikerélmény nélkül, majd a kézilabdába, ami ugyan tetszett, szerintem ügyesen is játszottam, ám azzal sehogy sem tudtam megbarátkozni, hogy a rengeteg eséstől örökké kék-zöld volt a lábam. Anyukám hatására rövid ideig népi táncra is jártam, amit nyugodtan a sportok közé lehetne sorolni, mert egy óra felér bármilyen edzéssel. Gyerekkoromban azonban a „gumizásért” rajongtam a legjobban.
– Az micsoda?
– Magyarországon nem játsszák a lányok? Amikor két lány kifeszít egy hosszú gumit, a harmadiknak pedig egyre nagyobb magasságot átugorva kell középre belépnie. Állítom, a környékünkön magasan én voltam a legjobb.
– Végül mégis a kajakozást választotta. Talán hirtelen megerősödött?
– Nem én, hanem a bátyáim. Sőt már érmeket is nyertek, aminek apukám persze nagyon örült. Ezért tizenegy évesen újra elkezdtem kajakozni. Nem apukám kérésére, unszolására, hanem az örömére.
– Akik mindkettejüket ismerték, ismerik, állítják, nagyon hasonlítanak egymásra. A kajaktudáson kívül mit örökölt tőle?
– A jókedvet, vidámságot. Győzelmeit ő is olyan kitörő örömmel ünnepelte, ahogy én szoktam. Mesélték, amikor 1982-ben Belgrádban világbajnok lett, úgy feltüzelte az embereket, hogy tömegesen a vízbe ugrottak, és odaúsztak hozzá. A nagy ünneplésnek az vetett véget, hogy a vízbe borították, amitől viszont éktelen haragra gerjedt. Erről a jelenetről ma is őrzök egy képet. Azt hitte ugyanis, hogy a súly kiesett a kajakból, s a mérlegeléskor emiatt kizárhatják. Elfelejtette, hogy a világbajnokságra új hajót kapott, amibe már nem kellett pluszsúlyt tenni…
– Édesapja szerb, csöppnyi magyar beütéssel, édesanyja horvát. Jelentett-e ez valaha is feszültséget, ha nem is családon belül, hanem a család körül?
– Olyan emberekkel mi nem barátkoztunk, akik ezt felemlegették volna. Igaz, hogy kicsi gyerek voltam, de nem hinném, hogy Bácskapalánkán, ahol éltünk, ez bárkinek is szemet szúrt volna. Szüleim története szerintem teljesen hétköznapi volt Jugoszláviában. Apukám már ismert sportolóként a horvátországi Beliscén edzőtáborozott, ahol anyukám szakácsként dolgozott. Megismerkedtek, összeházasodtak, s boldogan éltek Palánkán, ahol testvéreimmel együtt én is születtem.
– A délszláv háború során sem jelentett gondot a családnak szülei különböző nemzetisége?
– Ahogy én gyerekként éreztem, az emberek döntő többsége akkor sem foglalkozott ezzel, a politikusok bűne volt a háború, amely, a fokozódó szegénység mellett, úgy érintette a családot, hogy évekig nem láthattuk anyai nagyszüleimet. Azt sem tudtuk, élnek-e egyáltalán. Emlékszem, csak akkor találkozhattunk, amikor Magyarország felé megnyitották a határt. Pécsen voltak akkoriban a családi összejövetelek.
– Még inkább összegabalyodtak a családi szálak 2001 tavaszán azt követően, hogy tizennyolc esztendősen negyedik lett a sydneyi olimpián. Magyarországra költözött, és magyar színekben kezdett versenyezni. Mi indokolta a döntést, és kinek az ötlete volt?
– Otthon egyre nehezebben ment az élet. Hiába számítottam tehetségnek, az olimpia után lejárt a szerződésem, nem hosszabbították meg, s a szponzorok is elpártoltak tőlem. Azon a télen nem tudtam elmenni edzőtáborba, kilátástalannak tűnt a helyzetem. Apukám ötlete volt, hogy Magyarországon kellene szerencsét próbálnom, neki ugyanis kiváló kapcsolata volt a magyar kajakosokkal. Versenyzőként, majd később trénerként is rendszeresen edzőtáborozott Magyarországon. Neki köszönhetően Csipes Ferencet és Gyulay Zsoltot már kiskorom óta ismerem, ahogy Kőbán Ritát is. Emlékszem, amikor először találkoztam vele, s mondták, ő a híres olimpiai bajnok, úgy néztem rá, mint egy istennőre. Egyébként 2001-et megelőzően egyedül is jártam már Magyarországon, Győrben és Csongrádon is együtt készültem a magyar fiatalokkal. Az átköltözés nem jelentett számomra drasztikus változást, s hát Palánka közel van, gyakran találkoztam a szüleimmel, testvéreimmel.
– Talán a nyelvet is ismerte már? Gyerekként hallott magyar szót Bácskapalánkán?
– Nem, ott már akkor is nagyon kevés magyar élt, őszintén szólva én nem is tudtam róluk. Apukám ellenben konyhanyelvi szinten beszélte a magyart, mert, mint mondtam, sokat járt ide. Később aztán már én nevettem rajta, ahogy hadonászva, idegen szavakat használva tárgyalt a klubom, a szegediek vezetőivel.
– S mit szóltak a döntésükhöz Szerbiában?
– Nagyobb gond is akadt annál, mint hogy velem foglalkozzanak. Amikor olimpiai bajnok lettem, rövid ideig ott is téma voltam, de ez már nem változtatott a dolgokon.
– Soha sem érezte úgy, hogy feladja, mégis inkább hazamegy?
– Nem, aki sportol, azt a szót, hogy feladni, nem ismeri.
– Akkor sem fordult meg a fejében, hogy csapot-papot otthagyva hazaköltözik az édesanyjához, amikor 2002 szilvesztere éjszakáján édesapja autóbalesetben az életét vesztette?
– Nem, éppen ellenkezőleg. Apukám akarta, hogy ideköltözzek, már csak miatta is folytattam. Az athéni olimpia előtti évben különösen sokat gondoltam rá, nagyon sajnálom, hogy nem érhette meg a sikereimet.
– A két olimpiai bajnoki cím megváltoztatta az életét?
– Különösebben nem, ugyanazt csinálom, amint korábban. Persze kicsit gazdagabb vagyok.
– Nem egészen erre gondoltam. Nem volt furcsa, hogy magyar színekben nyert két aranyérmet?
– Nekem nem. Másoknak volt furcsa. Igaz, Magyarországon az olimpia idejére ez a téma szerencsére elült. De korábban, amikor egyesben legyőztem Kovács Katalint, többször visszahallottam: miért kellett ennek idejönnie?
– Ennek ellenére ön azt üvöltötte a célba érve, hogy „én vagyok a világ legboldogabb embere!” A dobogón állva sem voltak kétségei, amikor végtére is nem szülő-, hanem választott hazája himnuszát játszották a tiszteletére?
– Egyáltalán nem! A jugoszláv himnuszt csak egyszer játszották nekem, amikor ifiként Európa-bajnok lettem, a magyart viszont már Athén előtt is többször. Nagyon szeretem, mindig kiráz a hideg, amikor hallom, különösen, amikor odaér a dallam: „Balsors, akit régen tép…” Ugyan nincs takargatnivalóm, szeretek Magyarországon élni, hálás vagyok, hogy befogadtak, barátokra leltem, örülök, hogy magyar színekben szereztem két olimpiai aranyérmet, de nem szeretem ezt a témát feszegetni. Nem vagyok nacionalista. Apukám lehet szerb, anyukám lehet horvát, én magam Jugoszláviában nőttem fel, a háborúig egyáltalán nem érezve ezt a különbséget. Most pedig magyar vagyok. S bár nem akarok nagy szavakat használni: európai. Belgrádban ugyanúgy otthon érzem magam, mint Zágrábban és Budapesten. Nincsenek nagy különbségek. S ez egész Európára igaz.
– Ön szerint, mégis, mi az, ami bennünket, magyarokat megkülönböztet másoktól? Milyenek vagyunk?
– Kicsit irigyek. Nem mindenki, de azért elég sokan. Aztán kíváncsiskodók, néha a kelleténél többet törődnek másokkal. Lehetnének lazábbak is. Jugoszláviában annak idején tömve voltak a kávézók, ahová az emberek beültek egy órácskára beszélgetni. Magyarországon hiányzik ez a szokás. Az idős emberek itt viszont nagyon szeretetre méltóak, nagyon jó velük elbeszélgetni. Nem olyanok, mint sok fiatal, akik csak megszokásból kérdeznek, de a válasz már nem érdekli őket. A magyarok legjobb tulajdonsága szerintem az, hogy nagyon tudnak küzdeni. Nem lehet véletlen, hogy régen olyan jó katonáik voltak. Manapság pedig az egyéni sportágakban nagyon eredményesek. Én is szeretem a focit, a csapatjátékokat, de az akaraterőt igazából azon lehet lemérni, amikor egy sportoló egyedül küzd az ellenfeleivel.
– Most ön is itt küzd, versenyez közöttünk, de hol fog élni, ha véget ér a pályafutása?
– Nem tudom. Valószínűleg ott, ahol majd a szerelmem.
– S ő most hol van?
– Azt azért nem árulhatom el.
Janics Natasa 1982-ben született a délvidéki Bácskapalánkán. 2000-ben tizennyolc évesen jugoszláv színekben kajak egyesben negyedik lett a sydneyi olimpián. 2001 tavaszán átköltözött Magyarországra, s bár a magyar állampolgárságot hivatalosan csak 2004 januárjában kapta meg, 2002-től magyar színekben versenyez. Már abban az évben világbajnok a kétszáz méteren aranyérmes négyes tagjaként, egy év múlva ezer méteren nyert társaival. A köztudatba 2004-ben robbant be, amikor a hazai válogatókon megelőzte az olimpiai bajnoki cím első számú esélyesét, Kovács Katalint. Ezt követően az Európa-bajnokságon, majd az athéni ötkarikás játékokon sem talált legyőzőre, sőt duplázott, hiszen vetélytársával kettesben is aranyérmes lett. Az idén csak Kovács Katalinnal párosban versenyzett, az Eb-n és a vb-n is nyertek mindhárom távon. 2004-ben az év sportolójává választották.
