Amióta Magyarország tagja az Európai Uniónak, tovább szigorodott a szerzői jog hazánkban. Ma is, mint korábban, átalánydíjat fizet a rádió a műsorok után a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnek (az Artisjusnak), amely az úgynevezett kisjog alapján határoz meg egy elfogadható összeget. Ezért az átalányért lényegében minden zenei és prózai művet felhasználhat, kivéve a nagyjogos alkotásokat, amelyekre egyedileg kell jogdíjat fizetni. Ami a szerzőket illeti: valamikor alkotásuk fejében egyszer kaptak nagyobb pénzösszeget, és ezzel művük a Magyar Rádió tulajdonába került – ma azonban megváltozott a helyzet. S akkor még nem beszéltünk az előadóknak járó pénzről, aminek közös jogkezelésbe kerülése újabb keletű kötelezettséget ró a rádióra. Ennek címzettje az Előadóművészek Jogi Irodája (EJI), amely a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége alá rendelve működik. A gondot az okozza, hogy számos tétel kikerült a kisjog alól, például az opera vagy a hangjátékok, illetve éppen azok a műfajok, amelyek a rádió legnagyobb értékeit jelentik az 50-es, 60-as évekből.
Pedig sok kincset őriz a rádió zenei archívuma. Például Enrico Caruso, Galli-Curci vagy Beniamino Gigli egész életművét. A Magyar Állami Operaház háború előtti nagyjainak felvételei – egy-két kivételtől eltekintve – megtalálhatók az archívumban. Hovatovább a nagy lemezgyűjtők is az intézmény rendelkezésére bocsátották értékes darabjaikat. Másfelől sokáig nem volt szimfonikus zenekara a rádiónak, de volt helyette – 1936-tól – 12 tagú szalonzenekar Polgár Tibor vezetésével. 1943 januárjában Bertha István zeneszerző operaházi muzsikusokból 43 tagú „rádiózenekart” szervezett. A kezdeményező és a dirigens a rádió fő-zeneigazgatója, Dohnányi Ernő volt. 1950-ben aztán saját zenei együttesek, 80 tagú szimfonikus zenekar, 28 tagú tánczenekar, 12 tagú cigányzenekar, 48 tagú, énekesekből álló vegyes kar és hattagú házi együttes állt a műsorkészítés rendelkezésére. 1963. október 1-jén mutatkozott be a rádió újjászervezett tánczenekara, a Stúdió 11 Zsoldos Imre vezetésével. Ez volt az a korszak, amikor tizenkét nyugdíjas kottamásolója is volt a rádiónak. De a kottatár jelentős részét sajnálatos módon a 70-es években Hollós Lajos és társai kiselejtezték és megsemmisítették…
E tekintélyes múlt és archívum ellenére az maradt a legfőbb kérdés a régi felvételek közlése kapcsán, hogy a jogi szabályozást milyen mederbe kellene terelni.
– Véleményem szerint az internetes publikálást mindenképpen be kellene venni a kisjogok alá – mondja Illényi Katalin, a zenei archívum vezetője –, de ugyanígy az operát, az operettet, a musicalt és a hangjátékot is, egyszóval mindent. Nem azt mondom, hogy ne fizessünk, csak tisztességes összeget. És ha valaki le akar mondani a jogdíjáról, igenis mondhasson le!
Valamikor egymást követték az operaközvetítések a rádióban. (Az első teljes élő opera-előadásra 1926-ban került sor a stúdióban; Leoncavallo Bajazzók című művét adták elő.) Az említett okok miatt azonban mára megváltozott a helyzet. Felvetődött, hogy akkor legalább adjanak ki CD-ket. Megpróbálták. Kiváló operaénekesünk, Svéd Sándor születésének századik évfordulója alkalmából szerettek volna két CD-ből álló albumot megjelentetni. Nagyon szép felvételeket válogattak össze, de a jogi gondok miatt, no meg anyagiak híján ez a próbálkozásuk is kútba esett. Hárommillió forintra lett volna szükség háromezer CD-hez. Megpróbáltak pályázat révén pénzt szerezni, sikertelenül. Különben is ötvenszázalékos önrészt kellett volna vállalniuk, de a rádió büdzséjéből, illetve az archívum saját költségvetéséből nem tudta a másfél millió forintot megelőlegezni…
A példa híven tükrözi a fennálló viszonyokat. A rádióban úgy érzik, gúzsba köti őket a jog, és nem tudják használni kincseiket. Zenei állományuk egyébiránt 190 ezer szalagos felvétel, 30 ezer mikrolemez, több ezer normállemez, 42 ezer CD és több százezer zenei műsor.
Míg a rádió internetes újságírói kiváltságos helyzetben vannak. Ülnek egy kincsesláda tetején, és a nemzeti hanggyűjteményből válogatnak. A választás szabad. A cél azonban annál világosabb: a rádió honlapja csáberőt jelenthessen a további kutakodásokhoz. Persze a felelősség is az övék, amikor választanak, összeállítanak vagy pályáznak. Például félszáz kitűnő magyar komolyzenei szerző honlapjának megszerkesztésére – és nyernek.
– A közös jogkezelés lényege – tájékoztat Sajó Zsuzsanna, az Artisjus osztályvezetője –, hogy a felhasználónak (jelen esetben ez a rádió) a közös jogkezelőtől kapott felhasználási engedélye értelmében – a teljes zenedrámai művek és regények kivételével, amikor nagyjogos felhasználás révén közvetlen felhasználási engedélyt kell kérni a jogtulajdonostól – korlátlanul joga van bármely zeneszerző és költő bármennyi művét mennyiségi és hosszúsági korlátozás nélkül felhasználni. A közös jogkezelés előnye, hogy átalánydíjért mindezt a jogot megkapja a felhasználó, és csak a fantáziája szabhat gátat szabadságának; viszont a közös jogkezelés szükségszerű velejárója, hogy tömeges felhasználásokra ad engedélyt, ám nem tűri az egyedi kivételeket.
Ha az internetes szerkesztőknek kedvük szottyan, a magyar születésű Nobel-díjasokat mutathatják be vagy a rádió neves bemondóit, a különböző időszakok szünetjeleivel, szignáljaival ismertethetik meg a „szörfözőket”, évfordulókra figyelhetnek. József Attila születésének századik évfordulóján húsz–huszonöt élő költő mondta el saját versét, amelyet A város peremén szerzőjéhez írt.
– Valamennyi költőt felhívtuk telefonon – emlékezett Mezei Károly, az archívnet vezetője –, hogy mondjanak le a szerzői jogdíjról, mert ezzel megkönnyítik a dolgunkat. Mindnyájan lemondtak. (Bezzeg a zeneszerzőknek ez megtiltatott.) Más esetben azonban előfordult, hogy az egyik költő lánya panaszt emelt amiatt, hogy a megkérdezése nélkül került fel édesapja a honlapunkra. Másnap levettük. Az internetes jog kérdése egyelőre világszerte szabályozatlan. Az „érvényben lévő” hovatovább bonyolult is. A korlátlan felhasználástól messze van, de az Artisjusszal kötött különböző mennyiségi (limitált) megállapodások kedvezőbb feltételeket biztosíthatnak a számunkra. Többen azon az állásponton vannak, hogy ami az internetre felkerül, az – a demokratikus elvek szellemében – mindenkié. A magánemberi logikát követve vélhetően így is van, de a rádió szempontjából más a helyzet, nem beszélve a szerzői és az előadói jogokról.
– Az internetes felhasználásokra nézve a hatályos, 2004-től több ponton módosított szerzői jogi törvény alapján a zene változatlanul a közös jogkezelés ernyője alá tartozik – mondja Sajó Zsuzsanna –, míg a prózai művek – műfajtól függetlenül – a szerzői jogosultak előzetes egyedi engedélyezési és díjmegállapítási jogkörébe. Ezért egy-egy mű felhasználását engedélyezheti is, de akár meg is tagadhatja a szerző vagy a jogutódja. Megítélés kérdése, hogy a korlátlan felhasználási engedélyt biztosító közös jogkezelést vagy az egyedi engedélyezést, szerződéskötést választja valaki.
A kérdés mindig az, hogy miből és mennyit tegyenek fel az internetre. Egyfelől érzékeltetni szeretnék, hogy milyen páratlan kincsek találhatók a rádióban, másfelől azonban vigyázni is kell ezekre az egyedülálló felvételekre, amelyekkel egyesek visszaélhetnek.
Mezei Károly szerint a rendszerváltás nagy vesztesei a gyerekek, legalábbis ami a közszolgálati rádió és televízió gyermekműsorait illeti. Éppen ezért nagy figyelmet szentelnek összeállításaikban – a meseértelmezésektől kezdve a rajzos feladatokon át a sulitörténetig – ennek a korosztálynak.
A rádiót az emberek általában úgy képzelik el, hogy az hangok gyűjteménye. Holott már a telefonhírmondó idejében is le kellett írni az anyagokat – éppen tervezhetőségük miatt. A rádió archívuma nemcsak hang-, de jelentős mennyiségű írott dokumentum birtokosa is. A gyűjtemény 1996-ig rejtve volt a kutató szemek elől, ami elsősorban a zárt intézményi keretekből, az iratok feldolgozatlanságából és a nyilvántartás hiányosságaiból eredt.
Írásos dokumentum bizonyítja például, hogy Kazal Lászlót is arra kötelezték 1946-ban, hogy kupléinak szövegmásolatát juttassa el a rádióba. Többször felszólították, hogy amennyiben nem tesz eleget a kérésnek, nem tűzik műsorra a számait.
A rádiónak fennállása óta volt irattára és irattárosa. Az első irattáros neve legendaszámba megy: Scherz Ede (1874–1936) a világ első bemondója is volt, aki a rádió ügyvitele szempontjából fontosnak ítélt dokumentumokat kronologikus sorrendben helyezte el. Az iratokat szalagos irományfedelekbe kötve tárolta. A levelezések, később a visszaminősítések és letiltások, a különböző felmérések mind-mind az irattárban futottak össze. A koncepciós perek iratanyagai, forgatókönyvei is. A Rajk-per ítélethirdetéséhez például a Nemzeti Színház művészei adták a hangjukat. Valójában szerepet játszottak.
A rádió 1945-ben, közvetlenül a háború után malacokat vásárolt, és Mosonszentmiklóson saját hizlaldát tartott. Akkoriban ugyanis nem volt könnyű élelmiszerhez jutni, és úgy fizettek a dolgozóknak, hogy felemelték a fejadagot. A hizlalda dokumentumai is megtalálhatók az irattárban, sőt a meghamisított fuvarlevelek is!
Sokszor pontosabb képet festenek az irattár dokumentumai a belső viszonyokról, mint maguk a műsorok. 1950-ig lényegében nyomon követhető a rádió élete. Ami addig történt, az iratok tükrében egységes egész. 1950-ben államosították a rádiót, és Szirmai István, az akkori elnök – a levéltári törvényre hivatkozva – az iratok átadását kezdeményezte. A központi irattár ezzel megszűnt. Kiszálltak az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) emberei, átnézték az iratokat, és vitték a híranyagot. Egy volt könyvtáros, Jámbor András visszaemlékezéséből tudjuk, hogy 1952-ben kihordták az iratokat a belső udvarra, és fölhalmozták őket nagy gúlában. Újfent megjelentek az ÁVH megbízottjai, majd utánuk az Országos Levéltár képviselői is, és begyűjtöttek sok anyagot.
Ezt az időszakot követően az iratkezelés decentralizáltan folyt, az elnöki titkárság tartotta a kapcsolatot a levéltárral és az ÁVH-val.
– A 70-es években megtaláltam a nyomát annak, hogy az iratok egy részének visszaszolgáltatásáról elkezdődtek a tárgyalások – mondja Sávoly Tamás, az irattár levéltárosa –, eredménye azonban nem volt. Előtte még, 1960-ban nagyobb mennyiségű iratanyagot adtak át az állambiztonságnak, de egyelőre nem tudom, hol találhatók azok. A műsorok dokumentumai 1927-től vannak meg nálunk. Véletlenül bukkantam rá egy nagy fogásra. Rendet akartam tenni, és a temérdek limlom alatt feltűnt egy doboz. Az volt ráírva: „Szemét, kidobandó!” Szalagos irományfedelek voltak benne, amelyek 1927 és 1928 műsorainak dokumentumait tartalmazták, továbbá egy töredékes anyag 1956-ból.
Az irattár arra is választ ad, hogy milyen anyagokat titkosítottak. Csak néhány apróság a sok közül: Bartók Béla halála után a világhírű zeneszerző műveiből adandó hangverseny műsortervezetét vagy az ebédjegyrendelést. Állítólag Szirmai István fejében született meg az a képtelen ötlet, hogy össze kellene gyűjteni a világvevő rádiókat, mert az emberek túl sokat hallgatják a nyugati programokat. Maradjon csak a Néprádió az első és második csatornával. Ez a soha meg nem valósult tervezet is a titkos dossziékba került.
Az irattárban található dokumentumok választ adnak arra is, milyen utat tett meg a rádió az elmúlt nyolcvan esztendő alatt. 1925-ben tíz munkatárssal indult az adás, ma ezerötszázan dolgoznak a közszolgálatinál. Egyébként a központi irattár újjászervezését 1979-ben az iratkezelési szabályzat írta elő. A rádió ügyviteli dokumentumainak feltárása és rendezése azonban csak 1995 nyarán indult meg.
Pár hónappal ezelőtt a 24 órától hajnali 4 óráig tartó éjszakai műsor vendége volt az archívum. A kijelölt munkatársak a szívükhöz közel álló felvételek közül válogattak, amelyeket aztán lejátszottak. A fogadtatás minden képzeletet felülmúlt. Égtek a telefonvonalak.
A betelefonálók elmondták, hogy sok hasonló műsort szeretnének hallani. De vajon mindenki úgy gondolja-e, hogy az archívum kincseit meg kell őrizni? Vagy a múlttal már nem kell foglalkozni? A jelenből mit kell megtartani a jövőnek?
A jelek kedvezőtlenek.
– A rádió tulajdonosi testületének, a kuratóriumnak tagjai, akik máskor egyetlen betű miatt is képesek összeveszni, egyhangúlag megszavazták, hogy a rádió hagyja el újkori történelmünk emlékhelyét, azt a helyet, amely 1927 óta az otthona, és költözzön egy újonnan felépítendő épületbe – emlékeztetett Cséve Magdolna, az archívum igazgatója. – Mehetünk Lágymányosra vagy máshová. A Nemzeti Múzeum háta mögött, a Pollack Mihály tér felől épül hónapok óta egy többszintes mélygarázs… Elfogadom, hogy egy korszerű rádiót nehéz egy régi, lepusztult épületben működtetni, de ha a jelenlegi 48 ezer négyzetméter helyett – takarékossági szempontokból – egy 20 ezer négyzetméteres épületegyüttes is elegendő, ahogy tervezik, akkor félek, hogy abban nem lehet tisztességesen dolgozni. Arról nem beszélve, hogy ez súlyosan fogja érinteni az archívumot is. A digitalizálás pedig nem jelenti azt, hogy az eredeti felvételt ki kell dobni. Vagy mégis?
Kosztolányi Dezső írta a rádió tízéves jubileumán: „Némelyik rádió koporsó alakú. Mit temettek el benne? Mindazt, ami a múltban elválasztotta embertől az embert, ami kicsinyesség volt, butaság, zárkózottság, kucorgás, rabság. Maradjon is ott. Ne támadjon föl soha.”
Félő, hogy feltámad.
origo.hu
Kapu Tibor nem véletlenül indult útnak – ezt kevesen tudják
