Az Afrika szívében fekvő parányi országban tizenegy évvel ezelőtt alig száz nap alatt felbőszített hutu harcosok mintegy nyolcszázezer tuszit és békepárti hutut mészároltak le bozótvágó késekkel, és emberek millióit tették földönfutóvá. A halálbrigádok élén gyakran értelmiségiek álltak, s az is megesett, hogy tanárok állították össze a halállistát diákjaikról. A hutuk legfőbb fegyverszállítója Franciaország és Kína volt. Az áldozatok számát az összlakosság egytizedére teszik, az ENSZ azonban az utolsó pillanatig vonakodott népirtásnak nevezni a történteket, hiszen csak így kerülhette el a beavatkozást. Mire a nagyvilág lépésekre szánta el magát, a genocídium már véget ért.
– Hogyan emlékszik vissza az erőszak kirobbanására?
– A harcok valójában jóval korábban, már 1990-ben kitörtek, amikor az egykor külföldre menekült tuszik Uganda felől támadásokat intéztek Ruanda ellen, s rengeteg civilt meggyilkoltak. A fővárost, Kigalit végül a francia beavatkozás miatt nem tudták elfoglalni, de az ország egy részét így is uralmuk alá hajtották. Az elnököt ennek ellenére sikerült rávenni a békekötésre, ám nem sokkal később lelőtték a repülőgépét, amellyel épp a tárgyalások helyszínéről tért haza. Ettől kezdve nem volt gátja az erőszaknak, amely rövid időn belül népirtásba csapott át. Látni kell tehát, hogy a harcok nem egyik napról a másikra robbantak ki, vagyis a külvilág már évekkel korábban felfigyelhetett volna rá, hogy nagyon nagy baj lesz.
– Mit gondol a nemzetközi közvéleményről s főként az ENSZ-ről, amely tétlenül nézte végig a népirtást?
– El sem tudom mondani, mennyire csalódottak voltunk. Még mielőtt elkezdődött volna a genocídium, a lázadók meggyilkolták az elnököt, leszámoltak az ellenzékkel és a mérsékelt hutukkal is, ami önmagában elég lehetett volna arra, hogy a nemzetközi erők beavatkozzanak. Csak ezek után következett a majdnem egymillió ember lemészárlása. Ma pedig azt látjuk, hogy aki együttműködik a törvényszékkel, vagy látszólag megbánást tanúsít, az a múltjától függetlenül a nemzetközi testület védelme alá kerül. Én viszont még emlékszem, ahogyan a kiszolgáltatott emberek segítségért könyörögtek, de a nagyvilág egyszerűen behunyta a szemét.
– Sokan nem is tudtak róla, mi történik Ruandában. Vajon miért nem képes megérteni a nyugati világ Afrika igazi problémáit?
– Szerintem érti, csak döntéseket nem képes hozni. Legalábbis idejében nem.
– Honnan fakadhatott az a kívülállók számára felfoghatatlan brutalitás, hogyan válhatott néhány nap alatt békés szomszédokból kegyetlen gyilkos?
– Az igazi okokat a történelemben kell keresni. A belga gyarmatosítók a tuszikat nevezték ki az összes vezető pozícióba, akik nemritkán kiskirályként viselkedtek. Tehették ezt annak ellenére, hogy ők voltak kisebbségben. Aztán lassan a belgákkal is szembefordultak, s egyre hangosabban követelték a függetlenséget. Brüsszel ezt látva a hutuk felé próbált közeledni, akik új erőre kapva 1959-ben hajtóvadászatba kezdtek a tuszik ellen. Utóbbiak a közeli országokban, Ugandában, Kongóban, Burundiban, Tanzániában leltek ideiglenes menedékre. Visszatérésük után, a kilencvenes években esély sem volt a megbékélésre. Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy az erőszak ettől kezdve rutin lett Ruandában.
– Milyen ma az élet az ön hazájában? A történtek után hogyan tudnak létezni tuszik és hutuk egymás mellett?
– Sajnálatos módon nem sokat változott az élet az utóbbi években. De képzeljünk csak el egy országot, amelyben valóban a szomszédok váltak egymás gyilkosaivá, csak mert az őrült propaganda és az erőszak hullámai magukkal ragadták őket! S mindez nem is történt olyan régen, mindössze tizenegy éve.
– Találkozott azóta szemtől szemben bűnelkövetőkkel?
– Szerencsére nem, hiszen a népirtást követően Belgiumba menekültünk, s csak nemrég tértünk vissza először.
– Tetszett a Hotel Ruanda című film, amely az ön történetét dolgozza fel? Mennyire lehet a filmvásznon hitelesen visszaadni az eseményeket?
– Nagyon elégedett vagyok a filmmel, miközben néztem, valósággal úgy éreztem, mintha visszarepülnénk 1994-be. Néha persze az alkotók éltek néhány szakmai trükkel, hogy munkájuk még hatásosabb lehessen a mozivásznon, de a téma miatt remélhetőleg egyébként is sokan érzik úgy, hogy muszáj leülniük, és végignézniük a filmet.
A szállodaigazgató
Paul Rusesabagina – aki tanácsadóként maga is részt vett a Hotel Ruanda című film elkészítésében – 1954-ben született az afrikai ország középső részén. Szülei földművesek voltak, akik azonban fontosnak tartották fiuk taníttatását. Gyermeküket ezért először egy adventista missziós iskolába íratták, amelynek elvégzése után Paul Kamerunban tanult teológiát. 1979-ben egy belga szállodalánc alkalmazta az Akagera Nemzeti Parkban működő vendégházában, majd a szállodaipart megszeretve a férfi a kenyai főváros idegenforgalmi főiskoláján újabb diplomát szerzett. Tanulmányúton hosszabb időt töltött Svájcban, ahonnan hazatérve a legendás Mille Collines szálloda igazgatójának asszisztense lett. Nem sokkal később, szintén a ruandai fővárosban, kinevezték a Diplomate Hotel igazgatójává, ám a népirtás idején ismét a Mille Collinesban tartózkodott, hiszen annak vezetője – magára hagyva vendégeit s a szállodába menekült tuszikat – eltűnt Kigaliból. A hotel minden menedékkérő előtt nyitva állt, ám az igazgató végig megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy az intézmény rendeltetésszerűen működik. Ezernél is többen vészelték át ily módon, a halál torkából megmenekülve a pokol száznapos tombolását. Rusesabagina hutu származású, a felesége pedig tuszi.
Jelenleg gyermekeikkel együtt Belgiumban élnek.
