Vegyes vágott

Levélhullás, 1.
Kaptam én egy nagyon megtisztelő meghívólevelet (Bilek István nemzetközi nagymesterrel, lapunk állandó munkatársával egyetemben). A kisbér–ászári sakkbarátok egyesületétől. Mindkét településen él egy unokatestvérem, nyilván el is megyek én.
A sakkról nekem nem a Chess című musical jut eszembe, amelyben egy jó mondat van: A sakk az egyetlen játék, amely nagyobb, mint a játékosok. Az is rossz, amit Lenin (akinek Tzara, a dada ősatyja volt az állandó sakkpartnere) képes volt mondani. Na mit mondott taváris Lényin? A sakk az ész tornaterme. Hú! Ilyet azért… Ennél cikibbet csak Henry J. Byron XIX. századi angol drámaíró (Lord Byron, a nagy költő névrokona) írt le Fiaink című drámájában:
Az élet túl rövid a sakkhoz.
Ezt a sűrű gomolyatúrót én Lord Byronnak tulajdonítottam. Bocs! Ha a sakkról azt mondta volt ez a ripacs, hogy az élet nem elég hozzá, az az élet hibája és nem a sakké. Hans Ree egyenesen azt állította, hogy a sakk épp elég szép ahhoz, hogy az ember az életét rápazarolja. Mert egy szép szerető, Larsen nagymester szerint.
Játszottam én már az ördöggel is: egy parasztért látszatra egy királynőt kínált, hátha előnyt szerezhet becsületes erőfeszítéseimből. Egy huszonöt szemű szörny. Na nem. Inkább halál az úton. A paraszt a sakk lelke, mondá Philidor. A paraszt a kínai sakkban csak paraszt marad, ha el is éri az utolsó mezőt.
Már nem tudom, ki mondta (talán épp rólam): A maga fia briliáns stratéga, munkamániás, hihetetlenül koncentrálóképes, fantasztikusan jó a megnyitásban, kifogástalan a technikája, csak épp tehetségtelen. A megnyitás olyan, mintha egy könyvet nyitnál ki, a középjátékban légy olyan, mint egy varázsló – szólt Spielmann –, a végjátékban, mint egy gép.
Nem biztos, hogy meg tudod tenni, ha érted is, miről beszélnek a nagyok. A lovak mik lennének mások, mint a lovasság, a futók az íjászok, a bástyák a tüzérség, a királynő, mint egy varázsló. Ki is mondta ezt? Aagard? Vagy más? Hát nem mindegy? A sakk kilencven százalékban… taktika vagy stratégia? Az egyik legnagyobb amerikai baseballjátékos azt mondta az általa űzött sportról: kilencven százalékban szellemi, a másik fele fizikai.
Ennek ellenére mondom: a sakk nem egyenlet. De nem is dominó, a kaszparovi mondás szerint. A művészetre oly módon is hasonlít, hogy némely hiba helyesnek bizonyul. Tudni kell, melyiket tartsuk meg, melyiket vessük el. A sakk olyan, mint egy ok nélküli rím.
Egy nyugodt lépés a támadás közben a tehetség legbiztosabb jele. Ez még akkor is így van, ha az illető fiatalnak nincs megoldása, de imádja magát a feladatot. Maguk a játékosok legtöbbször igen kellemetlen figurák a hétköznapi élet tábláján.
Adams mondta: Ha látsz egy jó lépést, ülj a kezedre, míg nem találsz egy jobbat. A hibákkal ne törődj, a parti utáni elemzésedben mindent meg lehet magyarázni. Ha viszont úgy látszik, minden jól megy, biztosan átfutottál valami fölött.
A sakk olyan óceán, amelyben egy szúnyog úszni képes, de egy elefánt belefullad. A művészek! Minden úgynevezett művész nem sakkozó, de fordítva igaz az ábra. Egy játszma gyönyörű, absztrakt kép, egy poéma… Ezenközben a sakk könyörtelen, mondta Nigel Short. Készen kell állnod emberek megölésére.
A sakkozók nem szeretnek géppel játszani. Kösz szépen, naponta játszom le egy másodperc alatt öt állást, jegyezte meg Anand. Polgár Judit szerint a sakk harminc-negyven százalékban lélektan. Ezt nem lehet egy géppel megtenni. Egy gépet nem lehet zavarba hozni.
Levélhullás, 2.
Na persze. Tudtam én, hogy ha leírok egy orosz mondást, kapok a fejemre. Húszévesen folyékonyan beszéltem még a nyelvet, de azóta nem vittek szibériai továbbképzésre, mint az előttem járó nemzedéket. Már nem emlékszem mindenre pontosan. De hál’ istennek vannak, akik kijavítanak. Egy kedves, valamikori orosztanár, Varga B. Imre, akivel egy egyetemre jártunk volt, levelet írt, amelynek a lényegét ideírom.
V ágáróde buzina, á v Kijeve gyágyka, nem annyit tesz, hogy vannak dolgok, melyeket nem lehet összemérni. Hanem hogy ez se itt nincs, se ott nincs. Másképpen: logikátlan kijelentést, merő képtelenséget, hihetetlen történetet, dajkamesét jegyez.
Most boldogok vagytok? Remélem.
Levélhullás, 3.
Egy Niki nevű hölgy küldött nyájas képeslapot az Angelika cukrászdából, azzal a megjegyzéssel, hogy működik. Ácsi! Én egy novellában írtam volt le ezt. Egy novellában pedig zárva lehet olyasvalami is, ahol nekem jópofa képeim vannak, s ahol az akciós bor decije háromszáz forint.
Évforduló, 1.
Nekem a legnagyobb magyar. Hatvan éve lépett a halhatatlanságba. Életében sokszor próbálták kijátszani Kodály ellen és fordítva. Mindhiába. A barátság védőburkában éltek, s ha kellett, meg is védték egymást. Bartók így ír barátjáról:
„Alig akad egy-két jelenkori zeneszerző – a hazaiakról nem is szólva –, aki olyan új értéket tudna alkotni, mint vonóshármasa, szólógordonka-szonátája vagy két zenekari dala. És a magyar földnek ezeket a kincseit akarják itt bizonyos emberek – ki tudja, miféle alattomos szándékkal – sárba taposni. Akit Ady »Sírni« dalának zenéje nem rendített meg a lelke legmélyéig, az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű. Íme az én véleményem Kodály zenéjéről, az enyém, akit Kodály támadói szeretnek újabban »a legnagyobb magyar zeneszerzőként« aposztrofálni. Hiszen lehetséges, hogy én nem értek ezekhez a dolgokhoz, csak ők, de akkor hogyan lehetek én mégis oly „nagy” zeneszerző?… Nem azért becsülöm Kodályt mint a legjobb magyar zenészt, mert a barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész.
[…] Ezt az embert, akinek a magyar kultúra annyit köszönhet, ezt támadják úton-útfélen hol hivatalos körök, hol »kritikusok«. Mindenképpen meg akarják akadályozni, hogy nyugodtan dolgozhasson kultúránk javára, és teszik ezt, miközben a magyarság kultúrfölényének fontosságát harsogják, ők, a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik. Ez akartam elmondani…”
Évforduló, 2.
William Faulkner 1897. szeptember 25-én látta meg az amerikai Délt. Jó kis kerek évfordulócska. Ha élne, nem ivott volna annyi whiskeyt, nem füstölt volna annyit, és a fiatal lyánykákat se hajkurászta volna, mint korábban Tolsztoj. Száznyolc éves lenne. Még belegondolni is fárasztó. Őt is kijátszották Hemingway ellen és viszont, és ők sem engedték. (Ilyen csak nálunk van írók között.) Hemingway néha durcáskodott, de kivel nem? Faulkner egyszer még forgatókönyvet is írt ellenlábasa novellájából. A kedvenc könyvem tőle az As I Lay Dying című kisregény, amit magyarra, ha jól emlékszem (!), Míg fekszem kiterítve címmel fordítottak. Nála ez volt a sorrend: 1. vers, 2. novella, 3. regény. Egyik méltatója azt találta róla írni, hogy barátjává lenni csak ártatlan szüzeknek volt esélyük. Adott rendesen a pornónak is. Egy interjúban azt mondta:
Minden író célja, hogy művészi eszközökkel megállítsa a mozgást, ami az élet, és olyan erősen megtartsa, hogy ha egy idegen ránéz, újra megmozduljon, mivel életből való.
A fiataloknak azt üzente a Nobel-díj-átadáskor: A ma fiatal írói és írónői megfeledkeztek az emberi szívnek önmagával való harcáról, amely egyedül teszi a jó írást, és az egyetlen dolog, amiről érdemes írni, ami megéri a gyötrelmet és az izzadságot.
Minek ehhez bármit hozzátenni?
Örkény István: Változatok
Ha már ilyen irodalmi hangulatba zuhantam, elmondom, hogy találtam egy régi, talán elsőéves, másodéves egyemista koromban írt dolgozatot. Közzéadom, mert ez maradt meg. Az összes többi és hosszabb szemináriumi és egyéb dolgozatomat kidobtam, én hülye. Szóval:
A fűre lépni tilos
tilos a fűre lépni
lépni tilos lépni
lépni lépni lépni
lépni tilos tilos
tilos tilos tilos.
Tilos.
Örkénynek ez az egypercese a magyar próza lirizálódásának bizonyításában fontos tanú lehet. Nem feladatunk most e tendencia mozgatóit keresni, inkább nézzük magát az írást. Miben áll itt ez a versszerű megszerkesztettség?
Első pillantásra a külső forma már-már azt sugallja, hogy verssel állunk szemben. A szöveg figyelmesebb olvasásakor azonban kiderül, hogy szigorú, par excellence a prózára épülő szabályok szerint épül fel ez a hétsoros írás.
Az első sor a mindnyájunk által jól ismert táblát idézi. A második a szórend megfordításával, ezáltal a „tilos” szó hangsúlyossá tételével fontos elemet ragad ki a felszólításból. A következő sorban ez az elem a „lépni” főnévi igenévvel kapcsolódik össze (s ezzel kiesik a „fűre” alternáns, amely eddig jelentősen szűkítette a kifejezés jelentéstartalmát), mégpedig mindkét lehetséges variánst magában foglalva: „lépni tilos”, „tilos lépni”. A negyedik sor szóalakzata az eleddig csupán szatirikus tartalmat hordozó írást átbillenti a groteszk szférájába. A „lépni” ilyen fokú ismétlése kimozdítja a szöveget egy reális elemekből építkező szatíra tartományából. Az ötödik sor szóismétlése tovább nyomatékosítja a „tilos” szó szerepét, míg a rá következő, tiszta szóismétlésből álló sor felerősíti ezt a hatást, előkészítve az utolsó sor egyszavasa – lényegében szóismétléses – lezárását.
Fel kell figyelnünk arra az immanens egyensúly-teremtési törekvésre, melyet az író tudatosan csupán az utolsó sorral borít fel. Ezt az egyensúlyt nemcsak a szavak számával (a „tilos” és a „lépni” az utolsó sorig egyaránt nyolcszor fordul elő), és helyével (egymás után ötször szerepel e két kulcsszó, az utolsó „tilost” közvetlenül megelőzve), hanem párhuzamos sorok felállításával is megerősíti (1–2., 3–5., 4–6.). Az egyensúly megbontásában nagy szerepet játszik a központozás. Az egész írásban két pontot használ az író, az utolsó előtti és az utolsó sor végén. Az utolsó (egyszavas) sor nagybetűs kezdése, ezzel mondattá tétele a másik nagybetűvel indított sorra, az elsőre utal vissza. A cím esetünkben nem segít, semlegesnemű, miként a legtöbb zenemű címe. Így jutunk el végül, látszólagos eszköztelenséggel, az első sor szimpla, energiát vesztett közhelyétől az utolsó sor általános érvényű filozófiai konklúziójáig: a kis és nagy dolgok között azonosság van, ha a társadalom egyetlen apróságot megtilthat nekünk, nem lehetünk szabadok.
A magyarok megveréséről
Nem tudom, van-e a román szókincsben „románverés” főnév vagy a szerbben „szerbverés”, a szlovákban „szlovákverés”.
Meglehet, ez nyelvünk sajátossága, hogy gyorsan főnevesít olyan fogalmakat, amelyeket körül kellene írni. Én ezt ebben az esetben mégsem tenném, mert ez a dolog hétköznapiságára, jelentéktelenségére, megszokottságára utal. Ne szokjunk meg ilyesmit. Ahogy Ady írta: „S ki egyszer rugott a magyarba / Szinte kedvet kap a rugáshoz.”
Azért írta, hogy ne így legyen.
Ibolyka néni elesett
Szó szerint, és már nem először. Nem voltam otthon, mert meghallottam volna. Piri nénit is én állítottam a Margit körúton a talpára. Hanem most nagyon eleshetett: mentő jött érte. Aztán megjött a halálhíre. Hiába várom ismerős neszeit a szomszédból. Senki se húz többé kabátot a hálóingére, és tart nagyjelenetet a kisboltban. Különben orvos volt.
Kék fény
Műsorvezető: Itt van az ügy minden fontos szereplője, kivéve az elhunyt rendőrt.