Világos után

K ö n y v e s h á z

Ress Imre könyve széles forrásbázison, példás igényességgel tekinti át a magyar–délszláv kapcsolatok XIX. századi történetét a nemzetállami törekvések szemszögéből. Elénk tárulnak a fiumei kereskedelmi infrastruktúra közös érdekeken nyugvó fejlesztésének tervei, valamint Kossuth és az 1848-as véres szakítás után is az együttműködést kereső horvát Tkalac ellentmondásos kapcsolata. A szerző ezután a két társnemzet viszonyát rendezni hivatott, hosszú távon mégis kudarcos 1868. évi kiegyezés létrejöttét és távlatait elemzi.
Megtudhatjuk, hogy a szerb belügyminiszter, Ilija Garasanin „szövetségi” politikájába illeszkedett az önkéntesek toborzása a (nagy)szerb egyesítési program útjában álló forradalmi Magyarország ellen; ugyanakkor – Világost követően – a menekültek támogatása is a szomszéd megbékítése jegyében. Az Andrássy Gyulával folytatott későbbi tárgyalásai, valamint a hazai szerbség [lásd Miletics Szvetozár] kompromisszumkész kezdeményezései ellenére a szerb politika mindinkább oroszbarát irányba fordult, ami a magyarság szemében növelte a pánszláv fenyegetés rémét.
A bosnyákokról szóló fejezet három portréval indul, a boszniai közintézmények, -épületek egész sorát megalkotó, muzulmán–bosnyák nemzetteremtő kísérlete okán ma is számon tartott Kállay Béni közös pénzügyminiszter; utódja, Burián István, a Monarchia későbbi külügyminisztere; valamint a Balkán-szakértő, akadémikus Thallócszy Lajos politikai arcélének megrajzolásával. A könyv utolsó írása a bosnyák etnogenezis több évszázados folyamatát vázolja, rámutatva, hogy bogumilellenes hadjárataik miatt a magyar királyokat mindmáig kárhoztatják az iszlám előretöréséért. A délszláv térség politikai dezintegrációjának és a közelmúlt etnikai tisztogatásainak azonban nyilvánvalóan messzebbre ágazó okai voltak…
Idéznünk kell a délszláv népek magyarságképének változásait bemutató nyitó tanulmányt, amelyben a szerző ritka kivételként említi Szava Babics „konstruktív” kapcsolattörténeti munkáját, s kénytelen rögzíteni a jelenkori szerb tudományosság visszatértét a históriás mítoszokon alapuló nemzeti történetírás túlhaladott modelljéhez. Ezt sajnálatosan nem csak Milenko Palics egyetemi tanár vagy Vaszilije Krestics akadémikus munkássága példázza. Utóbbi szerint egyébként a magyarok által a báni kormányzatnak átengedett – negyedrészben szerb lakosságú – dualizmus kori Horvátországban született meg a szerbek tervszerű kiirtásának [?!] programja. A magyarok „bűnrészességénél” többet állít Jovan Pejin Szerbek és magyarok: nagymagyar álom, népirtás és „népirtás” címmel megjelent kötete, amely a szerbeknek a magyar történelemben játszott vezető szerepének, a kuruc kori csendes szerbirtás, az erőszakos asszimiláció és a „hideg napok” genocídiumának végletekig kiélezett tételeire épül. Bagatellizálja, egyben jogos bosszúként értékeli a ’44-es magyarellenes tömeggyilkosságok – 1990-ig váltig tagadott – eseményeit. Olvasatában természetesen a területi revízió fenyegetését hordozta az 1956-os forradalom, amint a rendszerváltás is (mellesleg az MTA által előkészítve…). Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a politikai elit akaratából e hamis és vészterhes mű cikksorozat alakjában egy nagy példányszámú napilap hasábjain fertőzte a köznapi szerb emberek tömegeit (nem szólva a tankönyvek fals és célzatosan negatív magyarságképéről), akkor nem csodálkozhatunk déli szomszédunkban az irracionális és túlcsorduló magyarellenesség megnyilvánulásain. Annál is inkább üdvözölnünk kell a Ress Imre kötetéhez hasonló szakszerűséggel és tárgyilagossággal megírt történeti munkákat.
(Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak: horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában. L’Harmattan, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)