A lánc két vége

Özvegy T. Jánosné a pécsi bérház szűk függőfolyosóján elállta a politikai munkatárs útját, és súlyos karjait csípőre téve jelezte: beszéde van az „elvtivel”, ahogy ott hívták a Magyar Szocialista Munkáspárt megbízottját. Ezerkilencszázhetvenötöt írtunk.
– Hazafias tisztelettel, elvtikém! – mondta kesernyés gúnnyal a harcias matróna, és nem mozdult. A politikai megbízott megállt és merev nyakkal körülnézett, nincsenek-e kint az emberek a gangon. Jól emlékezett az 1956. októberi napra, amikor elődje a második emeletről ugrott le a sárga makadámudvarra. Ha reggel munkába menet lenézett a folyosóról, még látta a holttest szétfolyó nyomait a kövezeten, pedig már régen elmosta az eső és a házmester durva seprűje. „De ő ávós volt…” – nyugtatgatta magát, és sorolni kezdte a Rákosi- és Kádár-korszak különbségeit.
– Éljen a párt, elvtikém! – bökte ki szúrósan a szemébe bámulva az özvegy, és pózolva félreállt, utat engedve a politikai munkatársnak.
– Köszönöm, Kati néni – motyogta az, és megkönnyebbülve eltűnt a lakásában.
Nem értette, mi volt ez? Valami ellenállás? Bomlasztás? Pártellenes propaganda? Esetleg: izgatás?! Majd el kell beszélgetnem vele – gondolta elalvás előtt.
A beszélgetés alatt a matróna azonban már nagyon megértőnek bizonyult. Kérte a megbízottat, hogy adja át üdvözletét a párt kongresszusának. Az üzenetet a politikai megbízott a megfelelő csatornákon eljuttatta a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának illetékes osztályára. Meg volt győződve, hogy az elvtársak megfelelően kezelik az információt, és a jelentése a párt és az ország hasznára válik. Titkon reménykedett abban, hogy dicséretet kap, hiszen egy pártonkívüli őszinte, spontán támogatása sokkal többet ér, mint a párttag azonosulása. És a dicséret meg is érkezett egy díszes oklevél formájában, amely elismerte a politikai megbízott felelősségteljes munkáját. Az oklevél még ma is bekeretezve függ az ágya felett, holott már se párt, se feladat. Pontosabban más párt van.
– Micsoda pazarlás! – mondogatja feleségének a tévé híradóit bámulva. – Folyik el a sok pénz és energia a pártokra, a pártcsatározásokra. És ez a cirkusz a parlamentben! Milyen olajozottan mentek ott a dolgok régen!

Hogyan is nézett ki az állampárt a hetvenes években? Hányan dolgoztak az apparátusban a kádári szép napokban? A hetvenes években nem kevesebb, mint 6020 függetlenített pártmunkás volt Magyarországon. Többségüket közvetlenül a párt költségvetéséből finanszírozták. A központi bizottság apparátusában, a Duna-parti Fehér Házban 315-en dolgoztak. A KB intézményeinél 211-en. Kiemelkedően sok hivatásos forradalmár tevékenykedett a budapesti pártbizottságnál: a Köztársaság téren 515 állást finanszírozott maga a párt. A megyei pártbizottságokon 2989 ember dolgozott ilyen formában.
Ugyanakkor az állami ipari, építőipari, közlekedési és mezőgazdasági üzemek béralapjának terhére is fenntartottak függetlenített státusokat, szám szerint 581-et. Meglepő módon csaknem kétszer ennyi párttitkárt kellett eltartania a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek: 1071-et.
A megyei tanácsok béralapja terhére függetlenítettek huszonegy főt, a megyei belügyi szervek által pedig 49-et. Megyei jogú pártbizottságok működtek bizonyos intézményeknél, amelyekben összesen 268 függetlenített pártstátus létezett. A Magyar Néphadseregnél 208, a határőrségnél 33, a Belügyminisztériumban 19, a Külügyminisztériumban 8 fővel.
Az MSZMP Központi Bizottságának apparátusában dolgozó 315 fő a párt irányvonalát, politikáját meghatározó csoport volt, élén a párt központi bizottságának első titkárával, Kádár Jánossal. A KB intézményének számított a Politikai Főiskola (114 fővel), a Párttörténeti Intézet (51 fővel) és a Társadalomtudományi Intézet (46 fővel).
A budapesti pártbizottságon az 515, párt által fizetett funkcionárius mellé még 238-an csatlakoztak az állami gazdasági szervek által függetlenítve. Az úgynevezett belső apparátusban is 79-en dolgoztak. A budapesti pártbizottság ezért is az egyik legbefolyásosabb testület volt a pártállam idején. Titkára részt vett a politikai bizottság ülésein. Nem véletlen, hogy Grósz Károly személyében innen került ki Kádár János utóda a nyolcvanas évek végén.
A függetlenített pártstátuszok hatezret meghaladó száma önmagában is hatalmas. A pártállam lényege azonban ezen a téren is messzebbre vezet. Az állami, közigazgatási, gazdasági és kulturális vezetői funkciók egy részét ugyanis szintén a párt akaratából töltötték be pártkáderekkel. Ők az adott intézmény béralapjából kapták fizetésüket, s ha nem értettek az adott szakterülethez – ez gyakran fordult elő –, sokkal több kárt okozhattak, mint a hivatásos forradalmárok. Igen gyakori volt, hogy a párt bizalmából – esetleg érdemeikre tekintettel – vezető pozícióba került vállalatvezetők, téeszelnökök vagy lapszerkesztők, színházigazgatók, egyetemi tanárok szakmai és emberi hiányosságait a párttitkárok igyekeztek tompítani az adott intézményben. A rendszerben komoly szerepe lehetett az embernek akár szakmai, akár a politikai posztokon. Igen félrevezető lenne – s a rendszer lényegét fedné el –, ha srófos aggyal fekete-fehér különbséget látnánk a két pozíció között.
Az állami és gazdasági vezetői állományt az MSZMP Központi Bizottságának párt- és tömegszervezeti osztálya a hetvenes évek első felében 26 ezer főre taksálta. Ezeknek 30 százaléka volt pártonkívüli. De ez a kategória sem téveszthet meg: a pártállamban a pártonkívüliek is csak a párt jóváhagyásával kerülhettek vezető pozícióba. A pártonkívüli vezetőknek is a párt elvárásai alapján kellett működniük. Tisztelet azoknak, akik emellett lehetőséget biztosítottak a párt hivatalos irányvonalától eltérő gondolatoknak, erkölcsnek, kezdeményezéseknek is.
Az állami, gazdasági vezetők 10 százaléka volt nő, ebből 9,3 százalék került vezetői státusba 1945 és 1956 között. Érdekes, hogy 1969, vagyis az új gazdasági mechanizmus első éve után lépett előre a vezetők csaknem fele. A párt derékhadát a pártbizottsági tagok, alapszervezeti titkárok és alapszervezeti vezetőségi tagok alkották. A hetvenes évek elején 33 868 pártbizottsági tagot regisztráltak. Az alapszervezeti titkárok száma 21 862 volt. Az alapszervezetekben 89529 vezetőségi tag tevékenykedett. A párt munkás jellegére utal, hogy a pártbizottsági tagok 61,6 százaléka a szellemi irányítókból került ki és csak 21,8 százaléka a fizikai dolgozók közül.
Kiemelt fontosságú szervezetek voltak a megyei és megyei jogú, igen nagy létszámú (67–93 fős) pártbizottságok, amelyeken belül végrehajtó bizottságok működtek. Valójában ezek a 13–15 fős testületek jelentették az állami intézményrendszer mellett a pártállami párhuzamos hatalomgyakorlás kulcspozícióit. A főváros és a megyék mellett a néphadseregnek, határőrségnek, Belügyminisztériumnak és a Külügyminisztériumnak volt megyei jogú pártbizottsága.
Vegyük például a Borsodi Szénbányák Vállalatot. Ennek központja Miskolcon volt; 1972 -ben 15 090 ember dolgozott itt. A tizenötezer alkalmazott közül 3181 ember volt a párt tagja. Egy ilyen üzem kiérdemelte a járási jogú pártbizottságot. Ez alatt hat üzemi pártbizottság működött, egy csúcsvezetőség és 42 alapszervezet. Érdekes módon a szomszédos Lenin Kohászati Művekben, ahol 18 ezren dolgoztak, és a vállalat termelési értéke körülbelül ötszöröse volt a Borsodi Szénbányákénak, nem volt járási jogú pártbizottság. Üzemi is csak egy, annak ellenére, hogy 3788 párttag volt az üzemben. A hierarchikus beosztást tehát a párttagság száma mellett egyéb szempontok is befolyásolták.
A Magyar Szocialista Munkáspárt taglétszáma a nyolcvanas években is dinamikusan nőtt. Az utolsó kongresszus előtt – 1984-ben – 863 901 párttagot számláltak Magyarországon. Budapesten 222 000 tudhatták magukénak a piros könyvecskét. A néphadseregnél 27 128-an, a Belügyminisztériumban 7800-an! A XIII. kongresszus küldötteinek zömét (823 fő) megyei pártértekezleteken választották. Elenyésző számú küldött érkezhetett nagyüzemekben tartott gyűlések felhatalmazásával (47).
Két kongresszus között formailag a központi bizottság volt a párt vezető testülete. Ennek 1975-ben 125 tagja volt.
A KB ülésein részt vehettek a központi bizottság osztályvezetői, a megyei pártbizottságok első titkárai, a budapesti pártbizottság titkárai, a Szakszervezetek Országos Tanácsának titkárai, a Minisztertanács (kormány) tagjai, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a Hazafias Népfront vezetői, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnöke, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke és a központi sajtó vezetői. Meghívás esetén mások is. (Szavazati joguk nem volt, nem mintha ez változtatott volna bármin is.) A központi bizottság tagjának egzisztenciáját érintő főállásáról is a KB döntött.
A valódi vezetés azonban a politikai bizottság kezében volt, amelynek 1975-ben tizenhárom tagja volt. Vetekedett a politikai bizottsággal a titkárság, élén az első titkárral, Kádár Jánossal. E testületnek már csak hét tagja volt. Ehhez jött még a Központi Ellenőrző Bizottság és az államéletre párhuzamosan rátelepedő osztályok és bizottságok szövevényes rendszere. Ezek népes kiszolgáló személyzete természetesen az itt közölt számokon felül számolandó, miként a Magyar Szocialista Munkáspárt lapjainak kiadását szolgáló gárda is. A Népszabadság (747 ezer példány) mellett ide kell számolni legszűkebben a Társadalmi Szemlét (46 ezer), a Pártéletet (153 ezer), a Béke és Szocializmust (11 ezer) és a Nemzetközi Szemlét (29 ezer).
A párt legfőbb irányítását formailag a kongreszszus végezte. Az ötévente sorra kerülő ünnepélyes összejövetelek azonban nem hoztak valós döntéseket, sokkal inkább látványos seregszemlének, erődemonstrációnak minősültek. A kongresszusok üres formalitását látta Kádár is. A hetvenes évek végén így fogalmazta meg igényeit a párt XII. kongresszusával kapcsolatban: „Ne legyen ez egy kommunista istentisztelet, egy élő, dolgozó, harcoló pártnak legyen a kongresszusa…!”
Az utánpótlás kulcsszavai a pártoktatás és a káderképzés voltak. A káderképzést a Politikai Főiskola, a pártiskolák és a marxista–leninista esti egyetemek végezték. A tömegoktatást alapozó és továbbképző tanfolyamokon végezték. A káderképzésben a hetvenes évek közepén 131 ezer párt-, állami és társadalmi vezető vett részt. A Politikai Főiskolán kapták meg a vezetők a marxista–leninista ideológiai kiképzést. Az esti egyetemek felsőfokú politikai képzettséget adtak – itt képezték például a propagandistákat. A felső és középszintű vezetők időnként tanfolyamokon vettek részt, akkor is, ha pártonkívüliek voltak. A párt tömegoktatásában – elképesztő szám – a hetvenes évek közepén 589 ezren vettek részt.
Az MSZMP-tagság komoly előnyökkel járhatott, a pártot mégis több ezren hagyták el egy-egy kongreszszusi ciklus alatt. A hetvenes évek első felében például 20 760-an! Háromnegyedük munkás vagy paraszt volt. Kilépett 11 805 fő, töröltek 6697 embert és kizártak 2258 tagot. Kádár János nem kis büszkeséggel állapította meg, hogy a csaknem 900 ezres tagságból 34 ember lépett ki politikai indok alapján! Kádár többször hangsúlyozta: ha meg akarjuk őrizni a pártot a karrieristáktól, akkor a közfunkciókat hozzáférhetővé kell tenni a pártonkívüliek számára is. Hogy mennyire gondolta ezt komolyan, arra utal a bírói karban előállott helyzettel kapcsolatos reagálása: „A bírói karból egyszerűen eltűntek a párttagok. Az atyaisten tudja, hogy ez ott egy etikai felfogás-e, vagy mi az isten, a bírói függetlenséggel függ-e össze, vagy mi az ördög, de alig-alig van párttag a bírói testületben. Veszedelmesen és konzekvensen fogynak.” Persze megvolt a megoldás: „Jó 29-es kiszistákat választunk meg bírósági tagnak.”
A pártállamban az egyetlen párt határozta meg az állam működését. A párt és az állam politikai irányvonala, a fő vonatkozásokat tekintve, egy – szólt a meghatározás. A párt rátelepedése az állami intézményrendszerre – a teljes párhuzamosság révén – hihetetlen pazarlást eredményezett. Ahogy Kádár János fogalmazott például a gazdasági kérdésekben: „A mi munkánk mechanizmusa szerint a központi bizottság meghozza a nagy, alapvető elvi döntéseket, ezt a gazdaságpolitikai bizottság és osztály értelmezte, konkretizálta, és meghatározott témákban és területeken úgymond elvi eligazítást adott az állami végrehajtás számára.”
Az állampárt élén Kádár János meghatározó szerepe kétségbevonhatatlan volt. Hatalma korlátlan, de – tanulva Rákosi Mátyás példájából – a látszat kedvéért komoly önkorlátozó képességet fejlesztett ki magában. Nem csinált presztízskérdést abból, hogy minden döntésben érvényesüljön az akarata, de kollektív vezetésről szó sem volt.
Kádár János tudott találóan fogalmazni, mint mikor szabadon beszélve elvtársai előtt pontosan leírta a pártállam lényegét. Így fogalmazott: az államigazgatásban „a kiindulópont a párt politikája, ami nálunk a társadalmi életet és a társadalom folyamatait irányítja. És akkor azt a politikai meghatározást követi, a propaganda, az agitáció, a szervezés, az állami intézkedés, az adminisztráció, a közigazgatás, a kritika, a fegyelmi rendtartás és a végső ponton ott van a büntető végrehajtás és a büntetőpolitika. Ez egységes rendszer. És ha valaki ezt úgy akarja megnézni, hogy veszi a lánc két végét, és egymás mellé teszi a párt általános politikáját és a hazánkban érvényes büntetőpolitikát, világos lesz az összefüggés.”
Vajon világos ez az összefüggés ma is?

A volt politikai munkatárs húsz évvel a párt utolsó kongresszusa után, 2005 nyarán az iratait rendezgetve több, kézzel írt feljegyzésre bukkant. Köztük özvegy T. Jánosné levelére s a vele folytatott szóbeli beszélgetésről készült feljegyzésére. Aztán több panaszos levélre. Az egyikben arról írnak, hogy a párt megyei első titkára minden vezető beosztást saját barátainak vagy barátnői férjeinek juttat. A másikban arról, hogy a kerületi pártbizottságot egy részeges banda uralja. Tagjai a kerületi lebujok törzsvendégei, részegen összeütköznek autóval, és semmi bajuk nem történik.
Kezeit lassan az ölébe engedve elbóbiskolt. Várta a ragyogó fekete lányt, aki eljön az értéktelenné vált iratokért. Dalok foszlányai lebegték körül, de mindig csak csonka sorok: Munka és tőke közt béke… – Előkelőek nem vagyunk. És pénzünk sincs elég… – Fel, szocialisták, sorakozzunk… – Rajta hát, szúrd és vágd… – Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót…
Elandalodásából kellemetlen érzés zökkentette ki. Az ajtó mögül mély éneklő hangon tisztán hallotta az özvegy gúnyos szavait:
– Hazafias tisztelettel, elvtikém. Éljen a párt!