A vidéki nép felkelése

A történelem tanulsága szerint a forradalom városi jelenség. Már az antik világban a – polgárok által – sűrűn lakott városokban, a poliszokban együtt járt a fennálló renddel szembeni elégedetlenség a kritikus sűrűségű tömeggel, hogy a társadalmi feszültség e két tényező révén forradalomban törhessen ki. A plebejussorba süllyedt szabad rómaiaknak is csak az Örök Város falain belül volt elég erejük – és esélyük –, hogy a zsarnok ellen lázadjanak; a középkorban rendre a nagy európai iparvárosokban koncentrálódott munkásság körében lobbant fel a forradalom lángja. A flandriai takácsok bérkövetelő zendüléseitől a Thomas Münzer által – a szintén szövőiparáról híres – Mühlhausenben kirobbantott, vallási köntösben jelentkező szociális forradalomig mindegyikre, az újkori népfelkelésekre vonatkozóan pedig különösen érvényes, hogy a revolúció tipikus városi „műfaj”. 1848 tavaszán Párizsból, Milánóból, Bécsből fújt Pestre a forradalom szele, de jellemző, hogy március 15-én a szerdánkénti fővárosi hetivásárra összesereglett tízezres tömeg is kellett ahhoz, hogy tucatnyi joghallgató órák alatt felforgathassa a fennálló rendet. 1514 májusában az ország szívében, Rákos mezején egybegyűlt negyven-ezer elnyomott haragja fordult véres lázadásba, 1918 októberében a Pesten őgyelgő lógós katonák, frontszökevények és munkanélküliek tömege taszította le trónjáról a sok évszázados hatalmat.
1956 őszén sem történt ez másként. A nyáron még csak belterjes értelmiségi körökben szövögetett reformok akkor váltak valóban kritikus társadalmi gyúeleggyé, amikor október elején, a nép szeme láttára, Rajkékkal együtt önmagát is a sírba fektette a kommunista rezsim. A hónap derekán megjöttek a hírek a lengyelországi sztálinista hatalom megroppanásáról, nem csoda hát, ha október 23-án a fővárosi egyetemekről a Bem-szoborhoz megindult tüntető csoportok órák alatt százezres tömeggé dagadtak, és ez a körülmény önmagában elegendőnek bizonyult a rendszer elleni népfelkelés kitöréséhez.

Élen járó szocialista városok

Tekintsünk el attól a – nem mellékes – körülménytől, hogy a budapesti egyetemisták követelései tulajdonképpen egy héttel korábban a vidéki főiskolák és egyetemek hallgatóinak körében – Szegeden, Pécsett, Miskolcon, Veszprémben – fogalmazódtak meg. A lényeget illetően az 1956-os forradalom állandó jelzője ettől még ugyanúgy a „pesti” maradt, mint az 1848. márciusié. Az október 23-án estére a fővárosban kifejlődött események hatása csak napokkal később jelentkezett vidéken. Míg a budapesti párthatalom órák alatt semmivé lett, az utcát széttépett MDP-tagkönyvek borították, a megyei pártbizottságok 24-én és 25-én még bőszen üléseztek. A rend és a termelés fenntartására felszólító közleményeket fogalmaztak, sürgetve a központi pártvezetést, hogy állja útját a „népi demokratikus rend elleni szervezett támadásnak”. Úgy látszik, a vidéki elvtársak lemaradtak egy brosúrával, élcelődhetnénk ezen, azonban ugyanők a legtöbb helyen gyorsan megszervezték a pártházak és az államhatalmi objektumok védelmét, tartották a kapcsolatot a helyi szovjet erőkkel, és megbízható elvtársakat fegyvereztek fel arra az esetre, ha a nép ellenszegülni merészelne. A Budapestről érkező újabb hírek végül mégis elbizonytalanították a vidéki apparátust. Október 26-án már nagy tüntetések szerveződtek vidéken is, elsőként a nagy iparvárosokban és vasutas központokban. Miskolcon, Győrben és Székesfehérváron a diákság és a dolgozó osztály valóban egymásra talált a gyűlölt rendszer elleni tiltakozásban. A mintaszerű szocialista Sztálinvárosban élmunkások vonultak utcára ÁVH- és kommunistaellenes jelszavakat skandálva, a nagykanizsai szovjet katonai emlékművet egy „sztálinyec” traktor segítségével rántották le a talapzatáról. Az október 26-i demonstrációk egyik ismétlődő jelszava a forradalmi főváros megsegítése volt, a miskolci vasutasok például önkénteseket kezdtek toborozni Budapest fegyveres védelmére. A „szocialistává” deformált magyar munkásvárosok becsületére álljon örök mementóul, ami később Salgótarjánban történt: bár a forradalom csak október 27-én érkezett meg a nógrádi megyeszékhelyre – tüntetés és szobordöntés formájában –, december 8-án a karhatalom gyilkos sortüzeiben több százas létszámban adóztak halottakkal és sebesültekkel a tarjániak a magyar szabadságnak.

Vérszegény forradalom falun

A magyar falvakat október 27–28-ra érte el a pesti forradalom hulláma. A vidék népe közvetlen úton a fővárosból ekkorra hazaérkező, személyes élményekkel teli hozzátartozók – ott dolgozó munkások, diákok – révén szerezhetett megbízható információkat a történtekről. Nem elhanyagolható a kor legfontosabb hírforrásának, a rádiónak a szerepe sem: a forradalom egyik legelső eredményeként felszabadított Magyar Rádió, október 23-ig a pártállam hazugságládája, egyszeriben visszanyerte eredeti, az ország lakosságát hitelesen tájékoztató szerepét. A Szabad Kossuth Rádiót a kocsmákban, művelődési házakban vagy az utcai hangszórókból hallgató falusiak izgatottan várták a fővárosból érkező híreket. A központi rádió mellett fontos hírforrás volt a Szabad Európa Rádió. Több legendássá vált helyi adó szintén küldött információkat az éterbe a szabadságharc és a vidéki ellenállás napjaiban, így a Szabad Győr hangja, és az előbb Dunapenteléről, majd a Bakony rejtekéből sugárzó mozgó állomás.
Ha pár nap késéssel is, de október végéig szinte minden magyarországi településen lezajlottak a „sajnálatos események”: zajos népgyűlés a községi tanácsház vagy a tszcs-iroda előtt, a tíz esztendő alatt elszenvedett sérelmek gerjesztette harag verbális megnyilvánulásai – szitkozódás, kommunista- és ávósszidalmazás, politikai követelések, a gyűlölt jelképek – a vörös csillag, a „poloskacímer”, a Lenint, Sztálint, Rákosit és a hasonszőrű népirtókat, valamint helyi gazembereket dicsőítő emlékművek, feliratok – eltávolítása, illetve meggyalázása.
Ne feledjük, a falusi életforma és társadalom természetéből fakadóan ott helyben mindenki mindenkit jól ismert, nem maradhattak titokban az 1945 és 1956 között történt gaztettek, mindenki tudta, kicsoda, ki ellen, mikor, hogyan és mi célból követte el azokat. A falu leghitványabb naplopóiból lett spicliket, rendőröket, ávósokat, tanácselnököket és párttitkárokat ennek ellenére szinte sehol sem érte különösebb bántódás, mert ők a szimatukat követve már 23-án este elillantak, így úszva meg a felelősségre vonást. (Majd november 4. után pufajkás karhatalmistaként, szovjet kísérettel visszatérve megtorolják a „sérelmeiket” – valójában csak a nyilvános leleplezésüket és megszégyenülésüket.)
A falvak fontos, méltán forradalminak nevezhető szerepe az eseményekben a fővárosiak megsegítése volt. Sokaknak volt rokona, ismerőse a fővárosban, ezért amint lehetett, felutaztak Pestre megnézni, mi történik odafönt. Többnyire fiatal férfiak tettek így, akik közül sokan akarva-akaratlanul is résztvevőivé váltak a történelmi eseményeknek. Nem egy közülük az utcai harcokban áldozta életét, vagy elmenekülni kényszerült a hazájából. Számos falusi értelmiségi – tanítók, tanárok, agrárszakemberek, tanult gazdák és népművelők, valamint a politikából addig kizárt régi, elismert vezetők – keresték fel e napokban a főváros újjáéledő politikai központjait, tájékozódás és szervezkedés céljából. A falusi nép máig legismertebb jócselekedete mégis a budapesti szabadságharcosoknak és a zavaros közellátás körülményei közt nélkülözőknek küldött élelemsegély volt. Bérelt teherautókkal, helyi alakulatoktól szerzett katonai járművekkel szállítottak friss pékárut, ajándék lisztet, krumplit és más összegyűjtött élelmiszert a fővárosba.

Soha ki nem egyenlített számla

Mindennek azonban, az összefogás szép példáján kívül, nincs sok tanulsága. Az ünnepi aktualitáson túl inkább arról érdemes pár szóval megemlékeznünk, ami a magyarországi falvakban élő emberekkel történt a második világháborút követő években, és amihez képest az 1956-os visszacsapás igazából még enyhe pofonnak sem nevezhető. Az 1944–45-ben többheti ostrom alatt rommá lőtt Budapestéhez és a többi, tönkrebombázott városunkéhoz képest a falvak háborús embervesztesége és anyagi kára nem volt olyan látványos. Egy falu összetört képe könnyebben helyreállítható, mint egy régi városé. A szovjet fegyverek fedezetével gyorsan beköszöntött, addig példátlan újkori önkényuralommal szemben azonban a falusi nép a városban élőknél sokkal kiszolgáltatottabbnak bizonyult. Egy kis lélekszámú település a kollektív ellenállás lehetőségeit illetően éppen ellenkező pozícióban van, mint a bevezetőnkben említett város: az egymástól külön lakó, ugyanakkor jól látható, merev hierarchiába tagozódott, társadalmilag és kulturálisan markánsan különböző helyzetű falusi emberek védtelenebbek a városban élőknél. Már a középkori német szólás – Stadtluft macht frei – szerint szabaddá tesz a város: a kor földesúri terhei elől a fallal kerített városba beszökött jobbágyok előtt iparosként vagy más pályákon gyorsabb lehetőség nyílt a társadalmi előrelépésre. A szabad és érdektudatos polgárság számára, esetleges sérelmeik végső megoldásaként, ott volt a szervezett szembeszegülés esélye. A népes nagyváros a modern időkben is védelmet, könnyebb megélhetést, álcázási lehetőséget kínál, nem úgy, mint a falu, ahol még két ember gyanús összebeszélése sem maradhat észrevétlen.
Nézzük konkrétabban! A magyarországi kommunisták gátlástalan hatalomátvétele után pokollá vált az élet falun. 1948–49-re Rákosiék a feje tetejére állították az addigi, történelmi léptékű fejlődés során kialakult, tradicionális falusi rendet. A magyar hagyományoktól és gazdasági szokásoktól merőben idegen, „haladónak”, „szovjetnek”, „sztálininak” titulált módszereket honosítottak meg, ami a gyakorlatban úgy festett, hogy egy eredetileg kelmefestő képesítésű, megbízható pesti pártkáder – újsütetű tsz-elnökként – szárral lefelé, gyökérrel felfelé dugványoztatta a palántákat. Eközben a régi, tanult, szorgalmas és sikeresen fejlődő gazdákat városi jöttmentek enyhébb esetben kigúnyolták, maradinak, reakciósnak, nyomatékosabban fasisztának, a dolgozó nép, a szocializmus ellenségének titulálták. Ha valaki bírálni merte a kolhozrendszert, abból könynyen rendszerellenes tevékenység, izgatás tényállása lett. Az illetőt kizsákmányolónak, burzsujnak minősítették, a családjával együtt kuláklistára tették, majd amikor megtört, a földjével, erdejével, haszonállataival együtt bekényszerítették a tszcs-be. Ha volt egyéb vagyona is – lova, kocsija, malma, gyümölcsöse, gyümölcsfeldolgozója, szeszfőzdéje, kis hússzéke vagy tejüzeme, erdeje, fűrésztelepe, italmérése stb. – mindenét kárpótlás nélkül elvették. Úgymond államosították. Ha pedig ezek után nem tudta teljesíteni a kötelezően előírt terménybeszolgáltatást, elővette a gazdasági rendőrség, hogy szabotál, árut rejteget. A szénakazlát szurkálták, lesöpörték a padlását, koholt vádakat akasztottak a nyakába, és bebörtönözték. Százával maradtak fenn az ötvenes évek elejéről hajmeresztő, a Kafka-írások képtelenségét idéző politikai periratok.
A nép egyszerű fiának tiltakoznia, panaszkodnia nem volt ajánlatos. Nem is volt hol és kinek. Ha pedig templomba ment, hogy vigasztalódjon, abból is csak baja lett. Ha katolikus volt, a Mindszenty-ügy okán, ha lutheránus, Ordass püspök „bűnei” miatt, ha kálvinista, a Ravasz-per következtében lett klerikális osztályellenség. A falusi templomba nem járhatott észrevétlenül, a gyerekét nem tudta titokban hittanra járatni. Akármilyen tehetséges volt a fia, lánya, ilyen osztályidegen családból nem mehetett felsőbb iskolába.
Az egyházi iskolák bezárása, a katolikus szerzetesrendek feloszlatása, a papok, apácák eltiltása az oktató- és karitatív tevékenységtől szintén érzékenyebben érintette a falusiakat a városiaknál, hiszen az utóbbiak gyermekeinek könnyebb volt magas színvonalú világi, állami iskolát, netán pályát, hivatást találni.
1956 előtt tehát szinte természetessé vált, hogy a falusi emberek életének minden fontos kérdéséről, a családjuk, egzisztenciájuk sorsáról a község vagy a tsz párttitkára, a tanácselnök, a helyi rendőr, ávós döntött. Akit mindenki ismert, mindenki tudta róla a faluban, mi szárad a lelkén az alatt a pár esztendő alatt. És mégis – megismételjük, amit fentebb már megállapítottunk – az 1956-os forradalom (felkelés, népfelkelés) viharában mindezeknek a személyeknek (cselekedeteik akkori és későbbi haszonélvezőinek) égbekiáltó történelmi bűnei következmények nélkül maradtak. Mind a mai napig, és talán örökre.