Amit csak egy katedrális jelképezhet

Jövőre emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára. A csaknem fél évszázad alatt alig született jelentős művészeti alkotás a magyar nép hősies helytállásáról. Csete György Kossuth- és Ybl-díjas építész egy azon kevesek közül, aki nem az okokat kutatta, hanem cselekedett. Mint mondja, a költészet, az irodalom végig naprakészen jelen volt 1956-ban. A legnagyobb ötvenhatos versek megszülettek, például Márai Sándor Mennyből az angyal című költeménye, Németh László Emelkedő nemzet cikke, Tamási Áron Magyar fohász írása vagy Albert Camus A magyarok vére című, megrázó emlékezése. A zenében is születtek jelentős alkotások, mint például Balassa Sándor 301-es parcella zeneműve. Azokban a műfajokban, amelyek a szívhez szóltak, a művészek gyorsabban megfogalmazták gondolataikat, adták át érzéseiket. Csete György alkotásával űrt töltött be, amikor Kiskunmajsa mellett, Marispusztán megépítette a védőszentjéről elnevezett Kapisztrán János ötvenhatos kápolnát. Miért éppen Kapisztrán? – kérdezem.
– Kapisztrán 1456. október 23-án halt meg Nándorfehérvárott – feleli. – Szerencsém is volt, hogy a fiam, Csete Örs révén személyes kapcsolatba kerültem Pongrátz Gergellyel, akiről – valamint társairól – ő egy ’56-os fényképalbumot készített korábban. A marispusztai Ötvenhatos Múzeumot Gergely már akkor létrehozta, de kellett hozzá valami méltóságteljes, ami a forradalmat szimbolikussá teszi. Ezt egy kápolna tudta volna leginkább megjeleníteni. Amikor eldőlt az építkezés ügye, félig-meddig leköltöztem Pongrátz Gergelyékhez, együtt vitattuk meg lépésről lépésre az elképzeléseket.
– Hogyan fért meg a Corvin közi szabadságharcos és az építész egy csárdában?
– Könnyen, mert egyet akartunk. Tőlem megrendelte a kápolnát azzal a kikötéssel, hogy egy autóbusznyi, körülbelül harminc-negyven ember elférjen benne. Nagyon körülhatárolt, funkcionális tervet terjesztett elő szóban. Miután 1956 a fiatalságom, az életem egy része volt, aztán Gergelyt is nagyon megkedveltem, vita nélkül mindenben egyetértettünk.
– Honnan lett pénz az építkezésre, egyáltalán ki fizette az építészt?
– Ötvenhat emlékével kapcsolatos munkáért mi nem kérünk pénzt, ez szabály! Az alaptőkét Gergely adta abból, amit még az Egyesült Államokban gyűjtött össze. Kiskunmajsai tanyasi birtokát eladta, a kapott összegből építette fel a múzeumot és a saját lakását. Sok magánadományt kapott itthonról és külföldről is, Amerikában élő testvéreitől, a környékbeliek pedig ingyenmunkával járultak hozzá a terv megvalósításához. Pongrátz Gergely neve húzóerő volt. Emlékszem, amikor Gergely először jött haza Amerikából, és Ferihegyen a legelső interjút adta, akkor azt mondta: „Azért jöttem haza, hogy befejezzem ötvenhatot.” Ezen sok ember felháborodott. De ő valóban befejezte 1956-ot.
A kápolna megformázásához Csete György egy régi, honfoglalás előtti tűzcsiholó szerszám formáját vette alapul. Az építmény beleilleszkedik abba az ízlésvilágba, ahogyan évszázadokon keresztül a tanyasi emberek építkeztek. A kápolna két tornya fehérre meszelt, nyújtott félgömb alakú kupola a szentélyben csillagképekkel. Kis téglalap alakú márványtáblákon háromszázharmincnyolc felakasztott hős neve, születése és halálának pontos időpontja szerepel, amelyeket a hősök falára rögzítettek, szembe a bejárattal. Jellemző, hogy Pongrátz Gergely ezeket a gravírozott márványtáblákat előre megrendelte az építész megkérdezése nélkül, és két fadobozban az összes nevet eléje tette. Ez nem kis gondot okozott Csete Györgynek.
– Sokszor jóvá kellett tennem azt, amit a jó szándékú laikus rosszul rendelt el. De tudomásul vettem, hogy alázatosnak kell lenni, ha együtt építünk valakivel, főként egy ilyen nagy horderejű dolgot. Most, hogy Gergely meghalt, akit a szeretett kápolnájában temettünk el, még lesz egy kis tennivalóm, mert a hősök falával szemben, a másik falon megcsináljuk a sortüzek falát. A sortüzekben ártatlanul áldozatul esettek számát tesszük fel kis márványtáblákra. Több mint ötszázan voltak…
A forradalom ötvenedik évfordulójára a szocialista–liberális kormány támogatásával ’56-os emlékműpályázatot hirdettek. A díjat fiatalokból álló művészcsoport nyerte. A volt forradalmárok nagy része felháborodással fogadta tervüket, az emlékműnek nevezett „vascölöp erdőt”. Csete György szerint az óriási összegű pályadíj (650 millió forint) nemcsak a nyertes pályaműre elég, hanem egy kisebb méretű ’56-os katedrális megépítésére is elegendő lenne. (A marispusztai kápolna mindössze hatmillió forintba került.) Az építész egyetért Wittner Máriával, aki a nyertes pályamű egy-egy darabkáját egy-egy bitófának látja, amely lélektelenül, személytelenül jeleníti meg a forradalmat. Az egész hátborzongató – érvelt Csete György –, mert a hóhér kötelét, az akasztófa darabjait nem szokták gyűjteni. Az ismeretek, a beleérzés hiányának tulajdonítja azt, amit a fiatal alkotók műveltek, mert ’56 nemcsak számokat, de szíveket is jelent, és ezt meg kell tanulják örökre. Az építész 1956 emlékének változatlanul egy fővárosban felépítendő katedrálist, egy emlékházat képzel el, benne szobrokkal, képzőművészeti alkotásokkal, hiszen maga ötvenhat is fenyegetően monumentális volt, és az is marad.