Bombák, szótárak

A legszellemesebb cím, amelyre az elmúlt napokban a világsajtót böngészve rábukkantam, így szólt: „A Nobel-díj nyertese (szünet) Harold Pinter.” A múlt csütörtökön kihirdetett irodalmi Nobel-díj győzteséről ugyanis a drámáiban előszeretettel használt szünet és csend kapcsán szokás megemlékezni.
„Az általunk hallott beszéd annak jelzése, amit nem hallunk” – így az író teóriája, aki szerint a beszédre úgy is tekinthetünk, mint olyasmire, ami örökösen azért cselezik, hogy a meztelenséget eltakarja. „Amikor aztán az igazi csend lehull, a visszhangok velünk maradnak, ám közelebb kerülünk a meztelenséghez.”
Ez a szünet, a nyelv széthullása a rendszerint egyetlen szobában játszódó darabok szereplőinek védettségét is megsemmisíti, így különös módon épp e kihagyások jelentik Pinter darabjainak „kulcsmondatait”.
Hogy volt-e hasonló csend, amikor Harold Pinter nevét a stockholmi akadémia kihirdette, nehéz lenne megmondani.
Itt, Magyarországon, ahol a miniszterelnök a napokban, amerikai látogatásáról visszatérve egy négyéves ügyet előrángatva kampánytémává emelte a Bush-adminisztráció által meghirdetett terror elleni háború megítélését, és a sajtóban egyre-másra jelennek meg a cáfolatok és viszontválaszok, a nagy csetepatét megszakítva kellett volna hogy legyen.
Mint emlékezetes, Gyurcsány Ferenc a múlt héten, nem sokkal az irodalmi Nobel-díj győztesének kihirdetése előtt úgy fogalmazott: „Bush elnök és az egész amerikai kormányzat számon tartja, hogy az Amerikát ért 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az akkori kormány nem utasította vissza a MIÉP azon megállapítását, hogy Amerika megérdemelte a sorsát.”
Csurka István 2001-ben tett kijelentése, amelyre a kormányfő szerint még ma is emlékeznek a Fehér Házban, így hangzott:
„Mély részvéttel vagyunk az ártatlan áldozatok iránt, az anyagi pusztulás is megdöbbentő, azonban a felelősséget érte az amerikai globalista politikának is viselnie kell. Az, ami Palesztinában és Izraelben történik, meg ami az egész világon, a globalizmus féktelen előrenyomulása, bizony, egyenes következményként vonta maga után mindezt.”
És most nézzük, miképpen vélekedik a felelősség kérdéséről az idei Nobel-díjas, Harold Pinter egy 2002. december 13-án írt cikkében a háborúellenes beállítottságáról ismert CounterPunch magazinban:
„A New York-i atrocitás előre látható és elkerülhetetlen volt. Bosszú volt azért a nem szűnő és szisztematikus állami terrorizmusért, amely Amerika részéről már sok éve és a világ számos részén megmutatkozik.”
Harold Pinter a Bombák szótára című cikkben arról is ír, hogy a „palesztin nép elkeseredett küzdelme” a „világ elégedetlenségének központi tényezője”.
Bizonyára sokan vagyunk, akiknek nem tartozik kedvenc olvasmányai közé a Magyar Fórum, és még többen, akiket taszít Pinter baloldali aktivizmusa. Ám ez az irodalmi Nobel-díj megkerülhetetlenné teszi, hogy feltegyünk bizonyos kérdéseket. Valószínűleg a Nobel-bizottság előtt sem volt ismeretlen ugyanis, hogy a hetvenöt éves Harold Pinter nem csupán drámáit, hanem harcosan baloldali és háborúellenes nézeteit is előszeretettel megosztja a közönséggel, ezért a díjnak, mint megszokhattuk, politikai üzenete is van.
Egy anekdota szerint a szintén drámaíró Samuel Beckettnél tett utolsó látogatásainak egyikén Pinter arról beszélt mesterének, mennyire nyomasztja a világpolitikai helyzet. Beckett keserűen felnevetett, és megjegyezte: „Nem annyira, mint engem, Harold.”
Az ír Beckett 1989-ben hunyt el, de ha Harold Pinterre hallgatunk, nem lett jobb azóta a világ. A világpolitika immár annyira nyomasztja őt, hogy az utóbbi években egyre erősebb késztetést érez arra, hogy politikai állásfoglalásokat tegyen közzé, levelekkel bombázza a sajtót, és újabb darabjai kivétel nélkül politikai ihletettségűek. (Ebben Harold Pinter nem is lát kivetnivalót, és törekvésében Szophoklészhez, valamint Brechthez hasonlítja magát.) Februárban azt is bejelentette: nem ír több drámát, ezentúl a politikának szenteli idejét (ebben is érvényes tehát a párhuzam Csurkával).
Hogy mire gondol Pinter, amikor politikát emleget, nem nehéz kitalálni. 1973 óta, amikor Chilében megbuktatták Salvador Allendét, és ez igen bántotta az igazságérzetét, sajátos színfoltja a brit közéletnek. Többek között felemelte szavát a kurdok elleni török akciók miatt, rendszeresen megszólalt a latin-amerikai jogsértések ügyében, az amerikai beavatkozás ellen, majd az első öbölháború után az Irak elleni nemzetközi, majd amerikai–brit fellépést ostorozta. Pinter közismert vélekedése, hogy George W. Bush amerikai elnök „tömeggyilkos”, az USA náci állam, amely világuralomra tör, és hogy az Amerika mellett elkötelezett Tony Blair brit miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc példaképe „rászedett idióta”.
Mielőtt egyik-másik olvasónk elismerően csettintene, jegyezzük meg: Harold Pinter ugyanilyen dühvel kampányolt a jugoszláviai NATO-bombázás ellen, tagja egy Szlobodan Milosevics szabadon bocsátását követelő társaságnak csakúgy, mint annak a csoportosulásnak, amely a Fidel Castro Kubáját sújtó amerikai embargó eltörléséért küzd.
Az is kétségtelen, a Nobel-díj sorsáról döntő bizottság politikai gesztusokra is törekszik a kitüntetett kiválasztásakor – elég, ha megnézzük az elmúlt évtizedek díjazottjainak listáját, hogy felmérjük, viszonylag kivételes eset, hogy maradandó alkotást produkáló írónak ítélte oda a rangos kitüntetést.
Ráadásul az idei díjazott bejelentését kínos közjáték is megelőzte, amikor Knut Ahnlund, az akadémia régi tagja jól időzített újságcikkben jelentette be: a díjkiosztó bizottság általa kifogásolhatónak vélt ténykedése miatt otthagyja a grémiumot. Sérelmezte, hogy a tavalyi díj odaítélése a szintén erősen baloldali kötődésű osztrák Elfriede Jelineknek akkora kárt tett az elismerés értékében, amely belátható időn belül nem hozható helyre. Az írónő munkásságát egyben a „parazita” jelzővel illette, és azt a véleményét hangoztatta, miszerint műveiben művészi struktúrának még a nyomát sem látni.
Nyilvánvalóan más céltól vezérelve jelentette meg saját dörgedelmeit az amerikai The Weekly Standard a döntés másnapjára keltezett cikkében. (A neokonzervatív szellemiséget képviselő hetilapról annyit érdemes tudni, hogy Washington egyik legbefolyásosabb politikai sajtóorgánumává nőtte ki magát, és híven tükrözi azt a szellemiséget, amely meghatározó a jelenlegi amerikai adminisztráció politikájának alakításában.)
*
A lap az Amerika-ellenes nézeteiről közismert Harold Pinter kitüntetése kapcsán a svéd akadémia morális öngyilkosságáról beszél, megengedve magának azt a frivol megjegyzést, hogy míg a svédeket sújtó lelki betegségek, amelyekről a magas öngyilkossági statisztikák árulkodnak, személyes tragédiát jelentenek, a Nobel-díjat odaítélő intézmény válsága rázósabb ügy.
A cikkeiben az amerikai erőpolitika és Izrael feltétlen támogatása mellett lándzsát törő lap úgy látja, egyértelműen politikai szempontok döntöttek a díj odaítélésénél. Véleménye alátámasztásául a cikkíró sorolja is azokat a neveket, amelyek szerinte a Nobel-bizottság baloldali elhajlását és antidemokratikus politikai nézeteit tükrözik. Itt van mindjárt Jelinek, akit egész egyszerűen „pornósnak” titulál az írás, és kitüntetésének okát az iraki beavatkozás ellen írt művében véli felfedezni. De nem ússza meg Günter Grass sem, akit a Weekly Standard – némileg leegyszerűsítően – a „náci hadsereg veteránjának” és a nyugati értékek kérlelhetetlen ellenségének nevez. Megkapja a magáét az 1998-ban kitüntetett portugál Jose Saramago, aki „volt kommunista cenzor”, valamint Pablo Neruda is, aki „vad sztálinista” és a szovjet titkosrendőrség ügynöke.
Adódik a kérdés: vajon azok, akik Magyarországon nem látják helyét kritikának Bush elnök politikáját illetően, e politikai holdudvar lapjának azon megjegyzését is szó nélkül hagynák, hogy Günter Grass a „náci hadsereg veteránja”?
Ha elfogadjuk is a Weekly Standard felsorolását – bizonyos politikai tendenciák kétségkívül kitapinthatók a stockholmi akadémia grémiumának döntéseiben –, akkor is meg kell jegyeznünk: noha Harold Pinter kétségtelenül sokat bírálta, mi több, szidalmazta az Egyesült Államokat, azt pályatársai is elismerik, hogy kora meghatározó brit drámaírója. (Hasonló nem mondható el például Jelinekről, aki mindazonáltal az osztrák Kleine Zeitungnak nyilatkozva üdvözölte az idei döntést, mondván, „ismét egy baloldali író és milyen nagyszerű író” kapta a díjat.)
Tegyük hozzá, hogy Pinter korántsem képvisel egyedi hangot Amerika-ellenességével Európában, ahol az efféle megnyilvánulások érezhetően megszaporodtak az iraki invázió után, nyugati értelmiségi körökbe bejáratos amerikaiak pedig már divatot és járványt emlegetnek.
A járvány azonban, úgy tűnik, az egykori vasfüggönynél megállt, legalábbis a magyar (bal)liberális értelmiséget láthatólag nem fertőzte meg. A szellemi ellenszérum összetételének vizsgálatához érdemes egy kicsit visszaforgatni az idő kerekét.
Konrád György politikai kiáltvánnyal is felérő beszédét 2003 márciusában tette közzé a Népszabadság, alig egy hónappal azután, hogy megszületett az úgynevezett „nyolcak levele”. (Az uniós csatlakozásra váró Magyarország és Lengyelország kormányfője, valamint Csehország volt elnöke öt uniós tagállam vezetőjéhez hasonlóan január 30-án írta alá az Irakkal szembeni katonai megoldást támogató levelet, és ezzel – az Egyesült Államokkal dacoló Párizs–Berlin tengellyel szembeszállva – a Bush-adminisztráció politikája mellett tettek szolidaritási nyilatkozatot.)
Konrád György e levelet megtámogatva – és nyilvánvalóan a küszöbönálló Irak elleni háború európai elutasításán elkeseredve – a berlini Művészeti Akadémián beszélt arról, hogy Európában újjáéledőben van az „antiimperialista propaganda”, amelynek szóvivői „groteszk megértést” tanúsítanak a diktatúrák iránt. Ráadásul az író úgy fogalmaz, hogy „olykor úgy látszik, az Amerika-ellenesség az antiszemitizmus új válfaja”. (Ismét egy sajátjait gyűlölő zsidó – jegyezhetné meg tehát Harold Pinterről a Népszabadság publicistája, Seres László, aki a politikailag szintén túlfőtött Izrael Samír íróról feltételezte ezt.) Konrád egyben világrendőrért kiált, aki elintézi, hogy a diktátorok rács mögé kerüljenek. „Gyilkos zsarnokok uralmának a megdöntése nem lehet ellenszenves az egykori kelet-európai disszidenseknek” – írta, és ezzel a fő érvet is megadta, amellyel egynémely egykori kelet-európai ellenzéki lelkiismerete számára elfogadhatóvá tette a háborút.
A dolgozat érdekessége még, hogy Konrád korábban, a jugoszláviai NATO-beavatkozás idején épp ellenkező álláspontra helyezkedett, és még a háború után is azon a véleményen volt, hogy az „a humanitárius katasztrófát nem akadályozta meg, hanem maga után vonzotta”. Vajon mi indította arra, hogy úgy lássa, az iraki háború mást eredményez majd?
Több mint két évvel később és sok ezer ember halála után, látván a nap mint nap erősödő fegyveres ellenállást, az országra szabadult terroristák tombolását, valamint azt a kárt, amelyet ez a háború a szabad világ vezetőjének, Amerikának a megítélésében okoz, bizton állítható, hogy az iraki beavatkozás legalábbis nem tűnik egyértelműen jó ötletnek.
Ezt a dolgozatot is csupán azért idéztem, mert talán nem túlzás azt állítani, hogy a hazai liberális értelmiség, köztük az egykori demokratikus ellenzék – kevés kivétellel – e gondolatok mentén sorakozott fel, vagy egyszerűen csak hallgatta el valódi álláspontját – a nagyhatalmi törekvések iránt mindig is megértést tanúsító exkommunista blokk mögött. Ha azonban eddig nem mocorgott sokak lelkiismerete az Irakból érkező képsorok hatására, Harold Pinter irodalmi Nobel-díja után talán igen; főként azután, hogy láthatták, miként használja a szabadság eszményét, több ezer ember halálát és Amerikát politikai bunkósbotként a magyar miniszterelnök.
Mert Európa – és ez kétségtelenül kiolvasható a stockholmi akadémia döntéséből – a mai napig nem tudta lenyelni az iraki háborút, és erre nem csupán a háborúellenes tüntetésekből és az 1968-at idéző megmozdulásokból, a fokozódó Amerika-ellenességből következtethetünk. Az utcák ugyanis ma már üresek, Európa újra csendes. Ám Irak lerohanása óta valami végleg megváltozott abban, ahogy az öreg kontinens önmagára tekint.
Konrád György kiáltványa után nem sokkal, május 31-én Jürgen Habermas és Jacques Derrida a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a Libérationban tették közzé közös kiáltványukat A háború után – Európa újjászületése címmel. A két megkerülhetetlen gondolkodó nem csupán az amerikai politika ellensúlyozásának szükségességéről beszélt, hanem az európai identitás megfogalmazását sürgetve odáig ment, hogy az unió nemzeti ünnepére is javaslatot tett, és ez – csakúgy, ahogy az Egyesült Államokban a nemzeti ünnep az ország „születésnapja”, július 4. – szerintük február 15. lehetne, az a nap, amelyen 2003-ban Európában tömegek vonultak az utcára az iraki háború ellen tiltakozva.
Magyarországon az értelmiség jó része, amelynek ebben az európai identitáskeresésben legalábbis partnernek kellene lennie, hallgat. A hallgatást csak politikai indítékokkal lehet magyarázni: segítségnyújtás ez abban a hosszú évek óta tartó folyamatban, amellyel a kádári Magyarország elitje – amely nemcsak a gazdasági hatalommal, hanem ismét az ügynöki névsorokkal is rendelkezik – nem csupán itthon, hanem Amerikában is legitimálhatta magát. Azt az igyekezetet támogatja, amely most a Népszabadság hasábjain próbálja bebizonyítani, hogy a Fehér Házban azon morfondíroznak, mit is mondott négy évvel ezelőtt Csurka István, és ki hogyan nem határolódott el tőle.
Ez a csend azonban szembemegy mindazzal, amit az Egyesült Államok, a „szabadok hazája” képvisel. Aki igazán szereti Amerikát, nem maradhat csöndben, ha rossz felé fordul a világ. Csak azok tesznek így, akik valójában nem szeretik Amerikát, mert elfordultak mindattól, ami naggyá tette azt az országot. Csak ők hallgathatnak, és fogadhatják el igazságként Harold Pinter arrogáns megjegyzését, miszerint:
„Az amerikai külpolitikát a következőképpen lehetne meghatározni: »Nyald a seggem, vagy szétrúgom a fejed!«”
(Szünet.)