Dalszagú atyafiság

Az észteknek és a finneknek van kulturális stratégiájuk. E közlés európai kultúrországokban evidenciaszámba megy, miként hogy ha előttem van észak, akkor jobbra a Nap kél. Viszont ha előttünk van észak (mert kulturális téren igen erősen előttünk van), felvetődhet a kérdés: Magyarországnak vajon miért nincs kulturális stratégiája? Vagy ha van, miért titkosították kilencven évre? Bozóki András kultuszminiszter, aki korábban sok okosat is írt, ám ezeket kormányzati pozícióban mintha elfelejtette volna, rossz szellemi manökenként felvette a punkzene halhatatlanságát hirdető pólót, aztán csodálkozik, ha az ellenzék esztétikai kihívásokkal küszködő punk próbababa segítségével szembesíti a szomorú ténnyel: a kortárs magyar kultúra punk- és PANKKK-zenén kívül eső része csendesen agonizál. Nem csupán arról van szó, hogy méltatlanul kevés a pénz a nemzet önazonosságát megőrizni hivatott kultúrára, hanem a vészes koncepcióhiányról is. Ha volna elegendő pénz, a jelenleg regnáló kormányzat akkor sem tudná célirányosan felhasználni, hiszen nincs olyan, ciklusokon átívelő, a napi politikai csetepatékon túlra tekintő kulturális stratégiája, amely az éhes klientúra kielégítésén túl a jövőbe is be kívánna fektetni. Érdekes módon azonban ez a filozófia mostoha sorsú északi testvéreinktől nem idegen.
Eleink, akik jobban szerették volna a hősiesnek gondolt turáni népcsoportoktól származtatni a magyarságot, a finnugor nyelvrokonság által mellénk rendelt északi nációkat nem átallották „halszagú atyafiságnak” nevezni. Úgy tűnik, hetedíziglen megszenvedünk ükapáink oktalanságáért. Előbb kitartó, szívós munkával a finnek vágtak elénk gazdaságban és kultúrában – újabban pedig az orosz medve öleléséből nemrég kibontakozott észtek léptek erre az útra. Ők valahogy tudják (részben tőlünk tanulták, csak a tanító elfeledte a tananyagot): a hízelgő népjóléti statisztika mit sem ér, ha egy nemzetnek nincs markáns kulturális öntudata. Ha nem tudja megkülönböztetni magát, törvényszerűen alulmarad a nemzetek globális versengésében. Áldoznak hát a kultúrára, olykor erejükön felül is. És a befektetés, amely értelmezhetetlen a tőzsde törvényeivel, csodák csodájára kamatozik: egy emberöltő múltán a finnek nyomán már az egész Baltikum az európai csúcsrégiók sorába léphet.
Mindeközben kapaszkodnának belénk is: elvégre mi volnánk a legnépesebb finnugor testvér. Csak az utóbbi hetek történéseit idézve: a Közép-európai Intézetben az észt építészet színe-java mutatkozott be, nem kis meglepetésekkel szolgálva; az Országos Széchényi Könyvtárban pedig a Színház északi fényben című fotótárlaton annak lehettünk tanúi: milyen, már-már egyoldalú szerelemmel viseltetnek az észtek és a finnek a (főként zenés) magyar teátrum iránt, Lehár Ferenctől egészen Szokolay Sándorig. (A másik serpenyőbe mi jószerivel csak a Kazimir Károly-féle legendás Kalevala-adaptációt helyezhetjük, amit a Vallai Péter-féle nosztalgia-előadás szépen ki is domborított.) Miközben magyar költségvetési pénz nem került e finnugor kultúrkapcsolatok ápolására, a tallinni magyar kulturális intézet élére pedig egy finnugorisztikában sajnálatosan járatlan, derék holokausztkutatót neveztek ki (igaz, a felvidéki magyarok meg egy bulgaristát kaptak), az észtek és a finnek igyekeznek méltó módon tartani a rokonságot: még szimpóziumot is kezdeményeztek a magyar dráma megdicsőülése végett. A magyar dráma azonban nem a konferenciatermekben, hanem a dilettáns politika terepén zajlik. Ismételjük meg: nincs magyar kultúrstratégia. Ezért aztán az egész kultuszminisztériumi költségvetés is ablakon kidobott pénz.
Persze erről a politikai impotenciáról például az észtek nem tehetnek. Ők nemcsak a szépen újjáépített, százéves tallinni operaházban, hanem Budapesten is meg kívánják ünnepelni Penderecki s a mi Kurtág Györgyünk mellett emlegetett kortárs zeneszerzőjük, Arvo Pärt hetvenedik születésnapját. Te Deumját, Berlini miséjét, Kelet és Nyugat című kompozícióját a Tonu Kaljuste által alapított, európai hírű Tallinni Kamarazenekar és az Észt Filharmonikus Kamarakórus tolmácsolja holnap este a városmajori Jézus szíve templomban. Az éneklő forradalom népe ízelítőt ad abból, milyen is a dalszagú atyafiság…