Talán nem is csak szerelem ez, hanem maga az élet – mondja Szepsy István mádi borász, amikor Ambrus Lajos író a szőlőhöz való viszonyáról faggatja a Magyar Írószövetségben. Az Édes szőlő, tüzes bor című estsorozat első rendezvényén az ország, azaz – Maurer Oszkár szerémségi borosgazda szavaival élve – a Kárpát-medence főborásza mesél a családi örökségről, Tokaj múltjáról, jelenéről, hitről, reményről és szeretetről – arról, ami nélkül ma Magyarországon szőlőt nevelni, bort készíteni nem érdemes.
Bár a Szepsy család egy-egy felmenője mindig a szőlővel foglalkozott, az 1951-ben született István szülei és tanárai borzasztóan elcsodálkoztak, amikor bejelentette, hogy ő is a mezőgazdaságban látja a jövőt. Kertészmérnökség helyett ugyanis mindenki mást várt tőle: hogy matematikus lesz, orvos talán, vagy történész, biológus. „De én hétéves voltam, amikor a szőlőhegy, a szőlő – s nemcsak a készítés, a művelés, hanem az egész miliő, amivel ez jár – mélyen belém ivódott. Azóta bejártam a világot, de hasonlóan szépet még sosem láttam” – meséli Szepsy István. És az ötvenes években, mint mondja, Tokaj a Bodroggal és a zempléni hegyekkel együtt csodálatos látványt nyújtott. „Az idősebbek tudják, mennyire gyönyörű volt: bár szegénység volt, az utca felseperve, nem volt gazos az árokpart, ha lenéztünk a hegyről, a Bodrogköz tele volt marhacsordákkal, a Bodrogon innen juhok és sertések legeltek; mindenütt begereblyézett szőlősorok, a hegyen virágoztak az őszi barackfák, és tavasszal a mandula, füst csak elvétve szállt fel, mert nem égették még a gazt, hiszen nem is volt, a venyigét pedig használták. A világ őrületeset változott. Ma már, ahogy kinéz… egy pöcegödör az egész tokaji hegy” – legyint. „Mégis, a környék, a szép borvidék a kedves településekkel az, ahová magamat, gyermekeimet és unokáimat is elképzelem” – ismeri be.
Milyen jó hallani. Ahogy – a terroir, a dűlőszelekció és a terméskorlátozás révén – a tokaji és a magyar borászatot a rendszerváltoztatás után megreformáló, a világban elismert, mégis örökké szerény Szepsy István itt, irodalmi, nyelvművelői körben beszél, ahogy Ambrus Lajos, L. Simon László és Benyák Zoltán könyveit lapozgatom, száraz Szepsy-szamorodnit kortyolva, rádöbbenek, mi az, amit három esztendeje a borászainkat hallgatva, poharukból és szavaikból kiérzek: színtiszta hazaszeretet.
Az írók szeretik a bort. A jó bor kell az alkotáshoz, és a jó bort az író egy módon hálálhatja meg: a borász nevét aranyba foglalja. S ha már egyetlen író is egy ilyen kóstoló után a tolláért nyúl, az októberben a Magyar Írószövetség és a Borigó Magazin által útjára indított sorozat elérte célját.

Az új pápa mindig remény és kezdet – magyar püspök szólalt meg XIV. Leóról