Egypetéjű köztársaság?

Fordulóponthoz érkezett Lengyelország. A helyzet sok tekintetben emlékeztet 1980-ra, a Szolidaritás születésének évére, amikor a politikai rendszer megújításának igénye ugyanolyan aktuális volt, mint ma. Minden arra utal, hogy ismét a gazdasági, politikai és szociális szférát egyaránt érintő, generációváltást feltételező áttörés első fázisa zajlik a szemünk előtt, fogalmazott a minap a Rzeczpospolita hasábjain Sergiusz Trzeciak és Grzegorz Pytel, a londoni School of Economics, illetve az Imperial College két fiatal kutatója.
A helyzet valóban megérett a változásra. A jelenlegi politikai rendszer és a politikai elit egyaránt mély válságban van, s a bajok eredője nagyrészt az elmúlt évtizedben, a rendszerváltás mulasztásaiban keresendő. Így például abban, hogy Lengyelországban (is) elmaradt a valódi átvilágítás, s ennek következtében a letűnt rezsim kapitalista maszkot öltött túlélői továbbra is kulcsszerepet kaphattak az ország irányításában. Ám ha lehet, még ennél is több kárt okozott, hogy tovább öröklődött a kommunista rendszer nem egy patologikus jegye, sőt időről időre fejlődni tudott a demokratikus körülmények között is. Az így kialakult modell sok tekintetben a feudális berendezkedésre emlékeztetett, ami nem segítette az átlátható, erkölcsös kormányzás megteremtését, a morális megtisztulást. Az utóbbi évek hangos korrupciós botrányai világosan jelezték a rendszer mélyrepülését.
Ebben a helyzetben a megújulás alapfeltétele – mutat rá a két politológus –, hogy a korrupt elemek kiszoruljanak az állam, a pártok irányításából és általában a társadalmi életből, ezzel párhuzamosan elkezdődjenek a gyökeres és radikális politikai, valamint gazdasági reformok. Ezt a társadalmi igényt érezte a politikai elit is, hiszen minden párt az ilyen szempontból támadhatatlanokat tette frontembereivé. Ezzel magyarázható nagyrészt az is, hogy az eddigi két választási menet legfeltűnőbb jelensége a politikai elit legmakulátlanabb személyiségei között számon tartott két Kaczynski testvér átütő sikere, amelyet a párt győzelme után Lech elnöksége koronázhatna meg. De a kiábrándultság jele, hogy e két alkalom mindegyikén a lakosság több mint fele távollétével tüntetett. Meg kell azonban jegyezni, a feltűnően alacsony részvételi arányban szerepet játszott az is, hogy a baloldal szavazói számára nem nagyon van tétje a mostani választásoknak.
Az elégedetlenség másik gyökere az ország szociális és gazdasági helyzetében keresendő. Mint egy friss felmérés megállapítja, a lengyel lakosság életszínvonala javul, az anyagi javakat tekintve azonban egyre inkább szétnyílik a társadalmi olló. A szegények aránya csökkent ugyan, ám a gazdagok rétegének növekedése dinamikusabb annál, mint amilyen ütemben csökken a szegénysorban élők száma. Azonban nem csupán a gazdagok és a szegények között hatalmas a szakadék: jól érezhető a különbség Lengyelország középső és nyugati, valamint a jóval elmaradottabb keleti és déli területei között is. S bár e tanulmány szerint a munkanélküliség alacsonyabb a hivatalosan elismert 18 százaléknál, a helyzet semmiképpen sem rózsás.
Mindezek következményeként a lengyelek egyértelműen a változásokra szavaztak a parlamenti választáson, ahol a szavazatok 27 százalékával a Kaczynski fivérek vezette, keresztényszociális elveket valló konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) győzött, néhány ponttal megelőzve a jobboldali liberális Polgári Platformot (PO). A posztkommunista Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) sikernek könyvelheti el 11 százalékos eredményét annak fényében, hogy biztos veresége jó másfél éve világos volt, s mutatói néha a parlamenti küszöb körül jártak. Az elégedetlenség juttatta a képzeletbeli dobogóra a demagóg-populista Önvédelem táborát, míg a megszokott tíz százalék körül teljesített a radikálisan jobboldali Lengyel Családok Ligája. Ugyanezek az erővonalak rajzolódtak ki az elnökválasztás első fordulójában is, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a PO jelöltje, Donald Tusk végzett az élen, alig három százalékkal megelőzve a most is fergetegesen hajrázó PiS-es Lech Kaczynskit.
A posztkommunista baloldal kiütéses veresége és a szélsőségek háttérbe szorítása azt jelzi, hogy az egymással szövetségben versengő Jog és Igazságosság, valamint a Polgári Platform maximalizálni tudta a jobboldali szavazatokat. A helyzetből adódóan a kampány sem a gyűlöletről szólt, hanem a sajtó által felkapott szokásos adok-kapok ellenére jóval inkább a programokról. Mint a Wall Street Journal fogalmaz, a két konzervatív párt Lengyelországban pontosan azoknak az eszméknek szerzett többséget, amelyeket Angela Merkel csak nehezen tudott eladni a németeknek. Ezen belül a lengyel társadalom számára két, alapjaiban jobboldali alternatíva maradt. Az egyszerre egymás szövetségesének és vetélytársának számító két jobbközép párt mindegyike a Szolidaritásból nőtt ki, egyes gazdasági, társadalmi kérdésekben azonban eltérő álláspontot képviselnek. Lényeges különbség a Jog és Igazságosság, illetve a Polgári Platform között, hogy míg az előbbi nagyobb szerepet szán az elképzelései szerint erős államnak, erősítené a szociális hálót, és korlátok között tartaná a privatizációt, addig utóbbi visszaszorítaná az államot, és inkább a piacra bízná a szabályozást. A különbségekről a vetélkedés miatt manapság természetes módon több szó esik, sokan elfelejtik azonban, hogy ennek ellenére lényegében kész a koalíciós kormány, ami a közös pontok sorának létezését feltételezi.
Több ponton hasonlít egyébként a két elnökjelölt, a 48 éves Donald Tusk és az 56 éves Lech Kaczynski életútja is. Mindketten otthonról hozták a függetlenség vágyát, a Moszkvával és Berlinnel szembeni bizalmatlanságot, és példaképüknek tekintik Pilsudski marsallt. Tusk például róla írta diplomamunkáját. Így vagy úgy kötődnek Gdanskhoz, s kezdettől részt vettek a földalatti mozgalomban. Értelmiségi attitűdjük mellett igyekeztek kidomborítani hétköznapi emberi mivoltukat, így a kampányban Tusk előszeretettel hangsúlyozta, hogy egy időben ácsként kereste a kenyerét. A rendszerváltás után egyaránt kiléptek a Szolidaritásból, csak míg Tusk liberális, addig Kaczynski kereszténydemokrata irányban tájékozódott, s gyakran változott alattuk az alakulat. A társadalomról vallott nézeteik sem kibékíthetetlenek: mérsékelt konzervatívként a PO elnöke sem támogatja az abortuszt, legfeljebb másként, nem tiltással kezelné a kérdést. Külpolitikai nézeteik között sincs lényeges különbség. Mindkét párt erős atlanti kötődésű, a lengyel történelmi múltból eredően fenntartásokkal viseltetik Németország, illetve Oroszország iránt. Egyaránt az európai uniós csatlakozás mellett álltak ki, tagként azonban határozottan védelmezik a lengyel érdekeket.
A Kaczynski testvérek vezette Jog és Igazságosságtól érezhetően idegenkedik a liberális és a baloldali sajtó egyaránt, s még a mérsékelt konzervatív lapok is inkább a Polgári Platformhoz húznak. A nemzetközi sajtó hozzáállásából világosan kiolvasható, hogy most kisebbik rosszként Tusk lenne a politikailag korrekt választás, csakhogy mindez nem csupán egyfajta elfogultságról, hanem a lengyel viszonyok felületes ismeretéről is árulkodik. Jellemző, hogy a lapok többsége nem a lengyel jobboldal antikommunizmusát emeli ki, hanem inkább azt taglalja, hogy a PiS mennyire nacionalista, katolikus és antiszemita. A tisztánlátás végett érdemes idézni a régi ellenzéki, ám a varsói Soros Alapítvány egyik alapítójaként inkább liberális kötődésű Aleksander Smolart, aki a berlini Tageszeitung előítéleteit próbálta eloszlatni. A baloldallal kapcsolatban a politikai elit korruptságát hangsúlyozta, felrótta, hogy tagjai szégyentelen és bűnös módon gazdagodtak meg, miközben a társadalom helyzete rosszabbodott. Összevetve a mostanit a négy évvel ezelőtti voksolással, amikor a választók az addig kormányzó Szolidaritás Választási Akciót büntették kegyetlenül, Smolar kiemeli, hogy a jobboldal nem volt korrupt, legfeljebb akkoriban alkalmatlannak bizonyult a kormányzásra. Sokan hangsúlyozzák előszeretettel a PiS radikalizmusának igazolására, hogy Lech Kaczynski mögé sorakozott fel a „liberális Lengyelország ellen” a szélsőséges nézeteket hirdető, az egyházon belül is vitatott személyiségnek tartott, ám befolyásos Tadeusz Rydzyk által irányított Radio Maryja. Smolar azonban figyelmeztet a mostani sajátos helyzetre, amikor a siker érdekében Kaczynskinak be kell gyűjtenie a tőle jobbra lévő szavazatokat is, mint ahogy Tusk sem rest besöpörni a baloldal voksait. Megjegyzi, hogy a Kaczynski ikrek lényegében ugyanazt teszik, mint a CDU és a CSU Németországban, besöprik a szélekről is a szavazatokat, sohasem tartoztak azonban a radikálisokhoz. Nem támogatták a szélsőjobboldalt, és nem képviseltek nacionalista katolikus nézeteket. Egy jobboldali néppárt építése során minden bizonnyal a fundamentalista katolikusok számára is teret kínálnak soraikban, ám soha nem lesz helye náluk az antiszemitizmusnak. Smolar úgy véli, Rydzyk atya is jobb híján támogatja most a tradicionalista és erősen katolikus PiS-t.
A vasárnapi eredmény – az erős elnökre épülő lengyel modell miatt – lényegesen befolyásolja, hogy ki lesz az erősebb a jobboldali hatalmi berendezkedésben. A két jelölt jobboldali alapállásról a liberalizmus, illetve a kemény kéz alternatíváját nyújtja. Tusk imázsa a mérsékelt, nyitott, a társadalmat egyesítő, az érdekcsoportok között közvetítő elnöké, Kaczynski viszont erős, megújulást és erkölcsi megtisztulást ígérő, szociálisan érzékeny államfő szeretne lenni, aki a IV. köztársaság felé vezeti az országot. Ismét csak a felmérések szerint a többség szemében az ideális elnök inkább Tusk, bár elemzők rámutatnak arra, hogy a fent említettek miatt sokan nem vallják be, hogy a markáns Kaczynskira szavaznak. A közvélemény-kutatók mindenesetre arra az eredményre jutottak, hogy a fiatalok, a jobb anyagi körülmények között és nagyvárosokban élők inkább Tuskot hívnák meg vendégségbe, míg az idősebbek, a szegényebbek, a vidékiek és az ország keleti részében élők sokszor pártállástól függetlenül Lech Kaczynskival teáznának szívesebben. Sokan leülnének egyébként az Önvédelem első fordulóban harmadik helyen végzett vezérével, Andrzej Leperrel is, aki a megkérdezettek szerint kíváncsi az egyszerű emberek véleményére. A nemzetközi porondon is a PO elnökét tudják a leginkább elképzelni: a legjobb elnök e felmérés szerint Donald Tusk lenne, felruházva Lech Kaczynski néhány tulajdonságával.
Ezt az ideális képet jó esetben megtestesítheti maga a koalíció, egyúttal igazolva, hogy ez egyben meg tud felelni a megújulást célzó társadalmi elvárásoknak. A mostani kényszerű versenyben ugyan leginkább e két határozott profilú jobboldali erő közti különbségek domborodtak ki, a táv végeztével azonban az azonosságokra helyeződhet át a hangsúly, hiszen a közös munkán a sor. A lengyelek számára reményt ad az elfáradt, letargikus állapotok megszüntetése, no meg az is, hogy az elmúlt 15 évben, ha nemegyszer bukdácsolva is, de mindig a jobboldal vágott bele a reformokba. Ám a feladat nem egyszerű, hiszen a lengyelek elégedetlenek a rendszerváltás befejezetlenségével, ugyanakkor sokan nem is készek a nagy változásokra, így aztán továbbra is az állam gondoskodásában bíznak.

---