Fordulóponthoz érkezett Lengyelország. A helyzet sok tekintetben emlékeztet 1980-ra, a Szolidaritás születésének évére, amikor a politikai rendszer megújításának igénye ugyanolyan aktuális volt, mint ma. Minden arra utal, hogy ismét a gazdasági, politikai és szociális szférát egyaránt érintő, generációváltást feltételező áttörés első fázisa zajlik a szemünk előtt, fogalmazott a minap a Rzeczpospolita hasábjain Sergiusz Trzeciak és Grzegorz Pytel, a londoni School of Economics, illetve az Imperial College két fiatal kutatója.
A helyzet valóban megérett a változásra. A jelenlegi politikai rendszer és a politikai elit egyaránt mély válságban van, s a bajok eredője nagyrészt az elmúlt évtizedben, a rendszerváltás mulasztásaiban keresendő. Így például abban, hogy Lengyelországban (is) elmaradt a valódi átvilágítás, s ennek következtében a letűnt rezsim kapitalista maszkot öltött túlélői továbbra is kulcsszerepet kaphattak az ország irányításában. Ám ha lehet, még ennél is több kárt okozott, hogy tovább öröklődött a kommunista rendszer nem egy patologikus jegye, sőt időről időre fejlődni tudott a demokratikus körülmények között is. Az így kialakult modell sok tekintetben a feudális berendezkedésre emlékeztetett, ami nem segítette az átlátható, erkölcsös kormányzás megteremtését, a morális megtisztulást. Az utóbbi évek hangos korrupciós botrányai világosan jelezték a rendszer mélyrepülését.
Ebben a helyzetben a megújulás alapfeltétele – mutat rá a két politológus –, hogy a korrupt elemek kiszoruljanak az állam, a pártok irányításából és általában a társadalmi életből, ezzel párhuzamosan elkezdődjenek a gyökeres és radikális politikai, valamint gazdasági reformok. Ezt a társadalmi igényt érezte a politikai elit is, hiszen minden párt az ilyen szempontból támadhatatlanokat tette frontembereivé. Ezzel magyarázható nagyrészt az is, hogy az eddigi két választási menet legfeltűnőbb jelensége a politikai elit legmakulátlanabb személyiségei között számon tartott két Kaczynski testvér átütő sikere, amelyet a párt győzelme után Lech elnöksége koronázhatna meg. De a kiábrándultság jele, hogy e két alkalom mindegyikén a lakosság több mint fele távollétével tüntetett. Meg kell azonban jegyezni, a feltűnően alacsony részvételi arányban szerepet játszott az is, hogy a baloldal szavazói számára nem nagyon van tétje a mostani választásoknak.
Az elégedetlenség másik gyökere az ország szociális és gazdasági helyzetében keresendő. Mint egy friss felmérés megállapítja, a lengyel lakosság életszínvonala javul, az anyagi javakat tekintve azonban egyre inkább szétnyílik a társadalmi olló. A szegények aránya csökkent ugyan, ám a gazdagok rétegének növekedése dinamikusabb annál, mint amilyen ütemben csökken a szegénysorban élők száma. Azonban nem csupán a gazdagok és a szegények között hatalmas a szakadék: jól érezhető a különbség Lengyelország középső és nyugati, valamint a jóval elmaradottabb keleti és déli területei között is. S bár e tanulmány szerint a munkanélküliség alacsonyabb a hivatalosan elismert 18 százaléknál, a helyzet semmiképpen sem rózsás.
Mindezek következményeként a lengyelek egyértelműen a változásokra szavaztak a parlamenti választáson, ahol a szavazatok 27 százalékával a Kaczynski fivérek vezette, keresztényszociális elveket valló konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) győzött, néhány ponttal megelőzve a jobboldali liberális Polgári Platformot (PO). A posztkommunista Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) sikernek könyvelheti el 11 százalékos eredményét annak fényében, hogy biztos veresége jó másfél éve világos volt, s mutatói néha a parlamenti küszöb körül jártak. Az elégedetlenség juttatta a képzeletbeli dobogóra a demagóg-populista Önvédelem táborát, míg a megszokott tíz százalék körül teljesített a radikálisan jobboldali Lengyel Családok Ligája. Ugyanezek az erővonalak rajzolódtak ki az elnökválasztás első fordulójában is, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a PO jelöltje, Donald Tusk végzett az élen, alig három százalékkal megelőzve a most is fergetegesen hajrázó PiS-es Lech Kaczynskit.
A posztkommunista baloldal kiütéses veresége és a szélsőségek háttérbe szorítása azt jelzi, hogy az egymással szövetségben versengő Jog és Igazságosság, valamint a Polgári Platform maximalizálni tudta a jobboldali szavazatokat. A helyzetből adódóan a kampány sem a gyűlöletről szólt, hanem a sajtó által felkapott szokásos adok-kapok ellenére jóval inkább a programokról. Mint a Wall Street Journal fogalmaz, a két konzervatív párt Lengyelországban pontosan azoknak az eszméknek szerzett többséget, amelyeket Angela Merkel csak nehezen tudott eladni a németeknek. Ezen belül a lengyel társadalom számára két, alapjaiban jobboldali alternatíva maradt. Az egyszerre egymás szövetségesének és vetélytársának számító két jobbközép párt mindegyike a Szolidaritásból nőtt ki, egyes gazdasági, társadalmi kérdésekben azonban eltérő álláspontot képviselnek. Lényeges különbség a Jog és Igazságosság, illetve a Polgári Platform között, hogy míg az előbbi nagyobb szerepet szán az elképzelései szerint erős államnak, erősítené a szociális hálót, és korlátok között tartaná a privatizációt, addig utóbbi visszaszorítaná az államot, és inkább a piacra bízná a szabályozást. A különbségekről a vetélkedés miatt manapság természetes módon több szó esik, sokan elfelejtik azonban, hogy ennek ellenére lényegében kész a koalíciós kormány, ami a közös pontok sorának létezését feltételezi.
Több ponton hasonlít egyébként a két elnökjelölt, a 48 éves Donald Tusk és az 56 éves Lech Kaczynski életútja is. Mindketten otthonról hozták a függetlenség vágyát, a Moszkvával és Berlinnel szembeni bizalmatlanságot, és példaképüknek tekintik Pilsudski marsallt. Tusk például róla írta diplomamunkáját. Így vagy úgy kötődnek Gdanskhoz, s kezdettől részt vettek a földalatti mozgalomban. Értelmiségi attitűdjük mellett igyekeztek kidomborítani hétköznapi emberi mivoltukat, így a kampányban Tusk előszeretettel hangsúlyozta, hogy egy időben ácsként kereste a kenyerét. A rendszerváltás után egyaránt kiléptek a Szolidaritásból, csak míg Tusk liberális, addig Kaczynski kereszténydemokrata irányban tájékozódott, s gyakran változott alattuk az alakulat. A társadalomról vallott nézeteik sem kibékíthetetlenek: mérsékelt konzervatívként a PO elnöke sem támogatja az abortuszt, legfeljebb másként, nem tiltással kezelné a kérdést. Külpolitikai nézeteik között sincs lényeges különbség. Mindkét párt erős atlanti kötődésű, a lengyel történelmi múltból eredően fenntartásokkal viseltetik Németország, illetve Oroszország iránt. Egyaránt az európai uniós csatlakozás mellett álltak ki, tagként azonban határozottan védelmezik a lengyel érdekeket.
A Kaczynski testvérek vezette Jog és Igazságosságtól érezhetően idegenkedik a liberális és a baloldali sajtó egyaránt, s még a mérsékelt konzervatív lapok is inkább a Polgári Platformhoz húznak. A nemzetközi sajtó hozzáállásából világosan kiolvasható, hogy most kisebbik rosszként Tusk lenne a politikailag korrekt választás, csakhogy mindez nem csupán egyfajta elfogultságról, hanem a lengyel viszonyok felületes ismeretéről is árulkodik. Jellemző, hogy a lapok többsége nem a lengyel jobboldal antikommunizmusát emeli ki, hanem inkább azt taglalja, hogy a PiS mennyire nacionalista, katolikus és antiszemita. A tisztánlátás végett érdemes idézni a régi ellenzéki, ám a varsói Soros Alapítvány egyik alapítójaként inkább liberális kötődésű Aleksander Smolart, aki a berlini Tageszeitung előítéleteit próbálta eloszlatni. A baloldallal kapcsolatban a politikai elit korruptságát hangsúlyozta, felrótta, hogy tagjai szégyentelen és bűnös módon gazdagodtak meg, miközben a társadalom helyzete rosszabbodott. Összevetve a mostanit a négy évvel ezelőtti voksolással, amikor a választók az addig kormányzó Szolidaritás Választási Akciót büntették kegyetlenül, Smolar kiemeli, hogy a jobboldal nem volt korrupt, legfeljebb akkoriban alkalmatlannak bizonyult a kormányzásra. Sokan hangsúlyozzák előszeretettel a PiS radikalizmusának igazolására, hogy Lech Kaczynski mögé sorakozott fel a „liberális Lengyelország ellen” a szélsőséges nézeteket hirdető, az egyházon belül is vitatott személyiségnek tartott, ám befolyásos Tadeusz Rydzyk által irányított Radio Maryja. Smolar azonban figyelmeztet a mostani sajátos helyzetre, amikor a siker érdekében Kaczynskinak be kell gyűjtenie a tőle jobbra lévő szavazatokat is, mint ahogy Tusk sem rest besöpörni a baloldal voksait. Megjegyzi, hogy a Kaczynski ikrek lényegében ugyanazt teszik, mint a CDU és a CSU Németországban, besöprik a szélekről is a szavazatokat, sohasem tartoztak azonban a radikálisokhoz. Nem támogatták a szélsőjobboldalt, és nem képviseltek nacionalista katolikus nézeteket. Egy jobboldali néppárt építése során minden bizonnyal a fundamentalista katolikusok számára is teret kínálnak soraikban, ám soha nem lesz helye náluk az antiszemitizmusnak. Smolar úgy véli, Rydzyk atya is jobb híján támogatja most a tradicionalista és erősen katolikus PiS-t.
A vasárnapi eredmény – az erős elnökre épülő lengyel modell miatt – lényegesen befolyásolja, hogy ki lesz az erősebb a jobboldali hatalmi berendezkedésben. A két jelölt jobboldali alapállásról a liberalizmus, illetve a kemény kéz alternatíváját nyújtja. Tusk imázsa a mérsékelt, nyitott, a társadalmat egyesítő, az érdekcsoportok között közvetítő elnöké, Kaczynski viszont erős, megújulást és erkölcsi megtisztulást ígérő, szociálisan érzékeny államfő szeretne lenni, aki a IV. köztársaság felé vezeti az országot. Ismét csak a felmérések szerint a többség szemében az ideális elnök inkább Tusk, bár elemzők rámutatnak arra, hogy a fent említettek miatt sokan nem vallják be, hogy a markáns Kaczynskira szavaznak. A közvélemény-kutatók mindenesetre arra az eredményre jutottak, hogy a fiatalok, a jobb anyagi körülmények között és nagyvárosokban élők inkább Tuskot hívnák meg vendégségbe, míg az idősebbek, a szegényebbek, a vidékiek és az ország keleti részében élők sokszor pártállástól függetlenül Lech Kaczynskival teáznának szívesebben. Sokan leülnének egyébként az Önvédelem első fordulóban harmadik helyen végzett vezérével, Andrzej Leperrel is, aki a megkérdezettek szerint kíváncsi az egyszerű emberek véleményére. A nemzetközi porondon is a PO elnökét tudják a leginkább elképzelni: a legjobb elnök e felmérés szerint Donald Tusk lenne, felruházva Lech Kaczynski néhány tulajdonságával.
Ezt az ideális képet jó esetben megtestesítheti maga a koalíció, egyúttal igazolva, hogy ez egyben meg tud felelni a megújulást célzó társadalmi elvárásoknak. A mostani kényszerű versenyben ugyan leginkább e két határozott profilú jobboldali erő közti különbségek domborodtak ki, a táv végeztével azonban az azonosságokra helyeződhet át a hangsúly, hiszen a közös munkán a sor. A lengyelek számára reményt ad az elfáradt, letargikus állapotok megszüntetése, no meg az is, hogy az elmúlt 15 évben, ha nemegyszer bukdácsolva is, de mindig a jobboldal vágott bele a reformokba. Ám a feladat nem egyszerű, hiszen a lengyelek elégedetlenek a rendszerváltás befejezetlenségével, ugyanakkor sokan nem is készek a nagy változásokra, így aztán továbbra is az állam gondoskodásában bíznak.
Jacek és Placek
A Kaczynski ikreket, Jaroslawot és Lechet gyermekkoruk óta ismeri a lengyel közvélemény. Tizenkét éves korukban egy gyermekfilm főszereplői voltak. Jacek és Placek akkor a Holdat lopta el, míg most még az elemzők egy része is hitetlenkedve nézi, ahogy az egypetéjű ikerpár magával ragadja a választókat. Sokan azt mondják, ez a sajátos helyzet egyszerre erősíti és gyengíti őket. Erősíti, mert kitűnően megértik és kiegészítik egymást. Külsőre csak egy anyajegy különbözteti meg őket, ám eltérő belső tulajdonságaik miatt inkább párban kiválóak. Jaroslaw a stratéga, Lech pedig a rendezett, fegyelmezett irányító, végrehajtó. Jaroslaw a kemény, kérlelhetetlen, az ellenfeleket kíméletlenül megsorozó, míg Lech a jóságos erő. Ez a megkettőzött lét megmutatkozik mindenki által elismerten fergeteges kampányukban is. Iker volta ugyanakkor most némiképp rontja is Lech esélyeit, mivel sokan idegenkednek attól, hogy Lengyelország legyen a történelem első egypetéjű köztársasága. Hiába mondott le azonnal Jaroslaw az őt a győztes párt elnökeként megillető kormányfőjelöltségről, a természetes módon egyensúlyban gondolkodó választók még így, a háttérből is erősnek érzik befolyását, ami 45 perccel idősebb bátyja elnöksége esetén demokráciákban szokatlan központosítást jelenthetne. A házas és nagypapa Lech ugyanis a végtelenségig bízik agglegény testvérében.
A két 56 éves jogász végzettségű politikus varsói értelmiségi családjából hozta a függetlenségi hagyományokat. Innen a náci- és oroszellenesség, a Pilsudski marsall iránti szeretet és az országra erőszakolt kommunista rendszer gyűlölete. Ez az út egyenesen vezetett előbb a KOR-ba, a sztrájkoló munkásokat segítő értelmiségi szervezetbe, majd 1980-tól a Szolidaritásba. A rendszerváltás után Lech Walesa vonta be őket a hatalomba. Jaroslaw az elnöki kancellária vezetője lett, Lech pedig az állami ellenőrző szervezet elnöke. Walesával botrányos körülmények között szakítottak, amit egyik oldal sem felejtett el. Ennek tudható be, hogy az exelnök most is lekicsinylően nyilatkozott róluk, és nyilvánosan Tusk mellett állt ki. A hatalomban is ellenzéki Jaroslaw 1990-ben a Szolidaritásból kivált első pártként, hét csoportosulást egyesítve létrehozta a kereszténydemokrata Centrum Megállapodást (PC). Ez a párt segítette hatalomra a jobboldali Jan Olszewski kabinetjét (1991–1992). A jobboldal számára siralmas 1993-as választás után négy évre kiestek parlamentből. Ezután a jobboldali erőket tömörítő AWS révén újra visszajutottak, Jaroslaw azonban egy kis párt színeiben lett képviselő. Lech kapta az igazságügyi tárcát. Az AWS szétesésével megszűnt a PC is, és az ikerpár a 2001-es választások előtt megalakította a Jog és Igazságosságot (PiS), amely 9,5 százalékot szerzett. Népszerűségük fokozatosan növekedett, győzelmüket azonban fergeteges hajrájuknak köszönhették. Lech Kaczynski jelenleg Varsó főpolgármestere, Jaroslaw pedig a PiS elnöke. A párt miniszterelnök-jelöltje Kazimierz Marcinkiewicz.
