Fekete-vörös berlini koalíció

A német parlamenti választások utáni patthelyzet után világossá vált, hogy ebből a helyzetből csak egy kiút létezik, az eddig szemben álló két nagy párt, a CDU–CSU és a szociáldemokraták nagykoalíciója. A koalíciós tárgyalások már megindultak, és a miniszterjelöltekben is sikerült megegyezni. De még kemény tárgyalások várhatók. Mind a két félnek engedni kell az álláspontjából, mert csak akkor jöhetnek létre megvalósítható kompromisszumok.
A közvéleményben az a kép alakult ki, hogy a szavazók nem véletlenül adták le ilyen módon a voksukat, hanem tudatosan egy nagykoalíciót akartak elérni a két néppárt között. Az ország belső, főleg gazdasági problémái olyan jelentősek, hogy a választók úgy gondolták, csakis a CDU–CSU és a szociáldemokrata párt együttműködésével lehet ezeket megoldani. A jelenlegi problémák jó része azonban még az újraegyesítés időszakában keletkezett. A német egység megvalósítása után a demokráciába való gazdasági átmenet a volt NDK-ban nehéz és keserves út volt. Az új tartományok gazdasági felzárkóztatása nagyobb gondot okozott, mint azt kezdetben gondolták. A lerobbant ipar és a gyatra infrastruktúra helyrehozása óriási összegeket emésztett fel, az ország keleti felébe áramló pénz egyben jelentősen megterhelte a német államháztartást, a nyugdíjpénztárt és a szociális ellátást. A rég tönkrement iparágak megszűnése magas arányú munkanélküliséget hozott az új tartományokban. Az újonnan létrejött vállalatok viszont nem tudtak minden megszűnt munkahelyet pótolni. Közben a világgazdaság gyengülése, a globalizáció hatásai Németországban sem maradtak következmények nélkül. A munkanélküliség évről évre növekedett, jelenleg mintegy ötmillió körül mozog. Az állástalanság a régi szövetségi tartományokban is komoly problémát jelent. Az állami eladósodás és költségvetési deficit is folyamatosan növekszik. A pártok között eddig is egyetértés volt, hogy a nyugdíjak, az egészségügyi ellátás, a munkaerőpiac és az adózás területén komoly reformokra van szükség. A reformok több-kevesebb sikerrel megindultak ugyan, de eredményük vitatott, hatásuk nagyon is kétséges. A munkaerőpiacon például a munkanélküliség nemhogy csökkent, hanem növekedett.
Ezek az okok vezettek a Schröder-kormány bukásához és az idő előtti új választásokhoz. A pártok, a munkaadók és a szakszervezetek közötti viták arról folytak, hogy milyen mértékben, kiknek az előnyére és melyik társadalmi csoportoknak a hátrányára valósítsák meg a szükséges reformokat. A munkaadók kritikája úgy hangzott, hogy a megkezdett reformok nem mentek túl messzire, s további határozott lépésekre van szükség. A munkavállalók viszont azt sérelmezik, hogy az eddigi reformok főleg rájuk és a nyugdíjasokra raktak nagyobb terheket. A reformok célja az állami kiadások és adósságok csökkentése, az állami bevételek növelése, a vállalati beruházások élénkítése és ezáltal új munkahelyek létrehozása. Az egész választási küzdelem erről, valamint a közteherviselés igazságos elosztásáról szólt.
Külpolitikai kérdések, köztük Törökország EU-ba való felvétele, nem játszottak jelentős szerepet a választók döntésében. Németország gazdasági helyzete ellentmondásos képet mutat. A német export az elmúlt két évben értékét tekintve a világban az első helyen állt. Ez azt mutatta, hogy a német áruk annak ellenére, hogy talán nem mindig a legolcsóbbak, világszerte keresettek. Ugyanakkor a belső fogyasztás évek óta stagnál. Ennek az oka a gazdasági bizonytalanság, amely lélektanilag is kihat a vásárlói magatartásra. Egyrészt a munkanélküliség csökkentette a pénzügyi keresletet, másrészt azok is, akik megtehetik, alaposan meggondolják bevásárlásaikat. A német fogyasztói magatartás más, mint az amerikai, ahol a lakosság hitelre vásárol, amely ugyan élénkíti a konjunktúrát, és elősegíti a növekedést, de ez a politika az eladósodás veszélyét hordja magában.
Ilyen körülmények között kell a CDU–CSU-nak és az SPD-nek politikájukat összeegyeztetni, hogy az elkövetkezendő négy évben úgy sikerüljön megvalósítani a szükséges reformokat, hogy a szociális egyensúly ne billenjen ki egyik társadalmi réteg javára vagy hátrányára sem. Angela Merkel a CDU, Edmund Stoiber a CSU, Franz Müntefering és Gerhard Schröder az SPD részéről döntöttek a koalíció létrehozásáról. A kancellárjelölt a választási eredmény alapján a CDU elnöke, Angela Merkel lett. Cserébe viszont az SPD nyolc miniszteri helyet kap a kormányban, köztük olyan fontosakat, mint a pénzügy, a munkaügy, a külügy, az egészségügy és az igazságügy. A CDU–CSU a kancellári pozícióval együtt szintén ennyi minisztert állíthat. Ha a Bundestag megválasztja, Merkel lesz az első női kancellár a szövetségi köztársaság történelmében. Politikai képességeiről pártjában és ellenfeleinél elég különböző vélemények alakultak ki. Dicsérik vezetési képességeit és akaratát. Kétségtelenül sikerült jó néhány riválisát és ellenfelét maga mögött hagynia és félretolnia. Egy CSU-politikus azt mondta róla, hogy aki alábecsüli képességeit, az máris elveszett. A szociáldemokraták szerint neoliberális politikát folytat, és társadalmi kérdésekben nem különösen érzékeny a problémák iránt. Gerhard Schröder, bár még részt vesz a többhetes koalíciós tárgyalásokon, és képviselő marad, de kénytelen-kelletlen el kellett búcsúznia a hatalomtól. Az SPD így vezetés nélkül maradt.
Müntefering, az SPD eddigi frakcióvezetője a Bundestagban munkaügyi miniszter és kancellárhelyettes lesz. Jó szervező és kemény tárgyalófél, de hiányzik belőle Schröder karizmája. Edmund Stoiber bajor CSU-miniszterelnök Münchenből Berlinbe megy gazdasági miniszternek. A gazdaság minisztérium Ludwig Erhard óta hosszú ideig kulcspozíciónak számított a szövetségi kormányban. Innét indultak ki azok a jelentős impulzusok, amelyek az egykori német gazdasági csodát lehetővé tették. Később csökkent a minisztérium befolyása és jelentősége. Edmund Stoiber sikeres bajor miniszterelnöki működésével új erőt adhat a minisztérium működésének, és hozzájárulhat a konjunktúra fellendüléséhez.
De az idők sajnos megváltoztak, csodák már ritkábban vannak. Stoiber a kormányban riválisa lehet Merkelnek. Az SPD-vezetők már a tárgyalások elején kijelentették, hogy a CDU–CSU-val csak egyenlő szemmagasságban hajlandók tárgyalni és együttműködni. A szociáldemokraták már kijelölték új minisztereiket, akik részben a régi kormány tagjai voltak. A pénzügyminiszter Peer Steinbrück volt észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök lesz. Ő a hírek szerint jól együttműködött Stoiberral. Ez a kombináció nem új, mert 1966–69 között volt már egy nagykoalíciós kormány, amelyben Strauss (CSU) és Schiller (SPD) sikeres duót alkotott. Ennek dacára súlyos kompromisszumokra lesz szükség, különösen a munkaügy területén, ahol a CDU már tradíciói miatt sem engedheti át a munkavállalók képviseletét az SPD-nek. De a két nagy párt együttműködése sikerre van ítélve; senki sem tudja ugyanis, ki és mi következhetne utánuk.