Forradalom mindörökre

Fábián Gyula
2005. 10. 23. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„Furcsa lesz, amit mondok, de 1956 októbere után én azt a megszólítást, hogy elvtárs, soha ki nem ejtettem. Megadtam a tiszteletet mindenkinek, akivel beszéltem, de elvtárs nem lett senki. A megpróbáltatások tanítottak erre: halottak, messzibe szakadtak, testvéreim, barátaim. Nagy család voltunk, összesen kilencen testvérek. Hat fiú, három lány. Most megint gyász ért bennünket, temetjük a legkisebb húgomat. Eszembe jut anyám szenvedése és temetése. Utoljára én kerestem meg a kórházban, de akkor már nem tudta szegény, hogy ott voltam. Még megfoghattam a kezét, ez délután történt, hajnalban aztán elaludt. 1956 után csupa félelem lett az élete, sok szenvedéssel, sírással. Előttem van a Markó utca, második emelet, ahol Palira kimondják a halálos ítéletet. A népi demokratikus államrend elleni fegyveres felkelésért, az ellenforradalomban való részvételért. Anyám összeesett, a karomban vittem le valami orvosi szobába, ahol mikor magához tért, csak sírt, jajveszékelt: egy fiamat már megöltétek, őt is el akarjátok veszejteni…?

Lajos bátyám a legelsők közt lelte halálát. Lesből lőtték le az ávósok. Paliék temették, ők ásták a sírt is. Ketten-hárman ott álltak Lajos sírja mellett, és elénekelték a Himnuszt. Aztán még tisztelegtek is. A legkisebb öcsém, Laci vakszerencséjére beleesett valami utcai aknába, eltörte a karját, be kellett gipszelni. Anyánk azután ki sem engedte a házból, de hiszen iskolás volt még. Mikor tévedésből őt állították elő a forradalom után, addig tartották bent, míg Pali be nem ment, és azt nem mondta: maguk engem keresnek, itt vagyok, de a gyereket engedjék szabadon. Ott sírt kétségbeesve egy sarokban, mert ő semmiről nem tudott semmit. A pribékek, mert kezükbe került a »nagy fogás«, a gyereket elengedték. Hajtóvadászat indult ellenünk, a Kabelácsokat keresték, hiszen Rudi bátyánk, a család legokosabbja a kilencedik kerületben vezető volt.

Éppen a katonai szolgálatomat töltöttem Dunántúlon, és amikor minket eleresztettek, hogy menjen, ki hová tud, Pesten már előrehaladtak az események. Anyám két kézzel kapaszkodott belénk, hogy elegen vannak már a veszedelemben. Nem maradtunk eltakarva a bosszúállás elől. Rudi bátyámat szinte nagyítóval keresték. Elveszett a mi szemük elől is, először ő sejtette meg, hogy kutya világ lesz Magyarországon. Menekült. Először Bécsig, azután Kanadáig. Mostanra betöltötte a nyolcvanadik évét. Többször készült haza, de mindig meggondolta magát, hiszen távollétében halálra ítélték. Amikor már úgy félig-meddig rendeződtek a dolgok, bement a hivatalba, hogy útlevelet váltson. Nem tanácsolták neki. Most már magunk is biztattuk a hazatérésre, de már nem vág neki. Így lehet, hogy én megyek ki hozzá. Nyolcvan év nagy idő, szeretnék még egyszer találkozni vele. Igaz, magam is elhagytam a hetvenet, de mégis úgy gondoltam, meglátogatom.

Egy halott, egy halálraítélt. Palinak nem volt ilyen szerencséje, igaz, ő a gyerekért, a testvéréért maga jelentkezett, hiszen ezek azt a kisgyereket, Lacit is becsukták volna. Pali halálra ítélése törte össze legjobban anyánkat. Minden pénzt, minden vagyont tegyünk kockára! – mondta. Szegény mama, ami kis megtakarított pénze volt, mind feláldozta. Feri, neked kell mindent megmozgatni, te szerencsére kimaradtál a bajból. A pénz még a vérbírót is megmozdította. Elérte az elérhetőt: életfogytiglan! Pali tizenöt év után szabadult. De Kádárék, talán mert »igazolni« akarták magukat a Nyugat felé, gyorsan rájuk fogtak valami lopást, és visszavitték őket, hogy azt a maradék két évet letöltsék. Pali letöltötte a maradékot, azután elköltözött vidékre. Mikor a testvéreivel a vérbírók elé került, mindent magára vállalt. A bátyjait ő csábította a harcokba. Ő és mindenki más az oroszok ellen fogott fegyvert. Senki civilnek nem ártottak. Elősorakoztattak ötvennél több tanút, egyetlen volt, aki azt vallotta: őt igenis Pali bántotta. Na, azt az embert nem is látta soha. Azt csak később tudtuk meg, hogy akkor tört össze igazán, mikor újra visszakerült. Ő, a legkeményebb ember napokig sírt. A testén hordozta a megpróbáltatások nyomait. »Ezt is te csináltad!« – ordította a smasszer. »Nem csináltam« – tagadott. Akkor következett a verés. Elájult, fellocsolták. »Csináltad?« Már csak a fejét ingatta, mert nem tudott megszólalni. Akkor még vertek rajta. Elborzadtam, mikor már szabadulás után vagy tíz évvel mert erről először beszélni. Mondd, micsoda emberek voltak ezek a smasszerok? Ezek… – elakadt a szava, amikor erről beszélt. Azt is mondta, hogy minden halálra ítélésért jutalom járt nekik. Mindig ittak. Egy ízben kifestették vele a váci börtönt. Dolgozni is úgy tudott, mint harcolni. Hanem azt a két utolsó évet alig tudta túlélni. Volt, hogy a látogatón nem fogadott senkit. Ezért a fiúért sírt legtöbbet anyánk. Olyankor, ha már a zokogás engedte, elsorolta: egy fiamat megölték, másik fiamat sohasem látom többet, azt is elveszítettem, kettő a börtönben sínylődik, hát milyen világ ez, fiam?

Károly. Róla nem szóltam. Ő befelé forduló ember lett. A világról sem akar tudni. Igaz, megromlott az egészsége, le kellett vágni a lábát, úgy él, hogy ne emlegessünk semmit abból, ami volt. És most kanyarodjunk vissza azokhoz a megkülönböztetésekhez, amelyekből nekem, de még nénémnek is kijutott. Meghúzódva dolgoztam magam is tele aggodalommal, mikor egy délelőtt rohan egy ismerős asszony: Feri, azonnal gyere, kilakoltatnak benneteket, de a feleséged fejszét fogott a rendőrökre! Rohanok. A lakás felfordulva, az asszony mint aki eszét vesztette, ordítozza: aki belép elsőnek, azt agyonvágom, nem bánom aztán, akármi lesz. Csendesítettem, a törvény ellen nem tehetsz! Kihurcolták a kis holminkat az utcára, az ég alá, menjünk, ahová tudunk, mert egy piszkos ellenforradalmár család pereputtyát nem tűrjük meg magunk között. Ez volt a híres Kádár-rezsim. Mondja meg, mi voltam én? Melós, egy a sokból. Hosszú idő után úgy gondoltam, öregségünkre jó volna egy kis félretett pénzzel elérni a nyugdíjat. Jelentkeztem a kamionosoknál gépkocsivezetőnek. Mikor ötödszörre hívattak, azt mondtam: letettem mindenről. Ha már holnaptól kezdhetném, akkor se jönnék ide. A munkahelyemen még az igazgatót is felkeresték, hogy miféle ember ez a Kabelács. Eligazgatta őket, én meg restellkedtem, hogy ő is belekeveredett. Csak legyintett. Feri, maga ne törődjön velük, ezek semmit nem változtak. Elgondolkodtam. Időben is ilyen hosszúra nyúlik a kezük? Mert a papíron a nevem mellett ott állt, hogy a családban ellenforradalmárok voltak, tehát megbízhatatlan vagyok, míg élek.”

Lejegyezte: Fábián Gyula

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.