Huszonharmadikát huszonnegyedike követte, és még tizenkét szívszorító nap. A győztes forradalmat vereségre ítélt szabadságharc. November negyedikén újra vörös sáskák lepték el a hazát, és itt is maradtak évtizedekig.
Hatéves voltam akkor, elsős az iskolában, fogalmam sem volt arról, mi történik itt, a Nagykörúton, miért kell lelőni a New York-palota tornyát, szénné égetni a Royal Szállót, ripityává ágyúzni a házakat. Azt sem értettem igazán, miért kell azt a két tizenéves nagyfiút nemzetiszínű zászlóba csavarva leereszteni a föld alá a Dob utcai minisztérium előtti parányi parkban. Hatéves voltam, csak a tűzszünetekben mehettem le az utcára, apám kezébe csimpaszkodva. Volt látnivaló! A Kilián-laktanya előtt kilőtt orosz tankok, körülöttük töpörtyűvé sült katonákkal. Viharkabátos, svájcisapkás emberek mentek jobbra-balra, némelyikük vállán dobtáras géppisztoly. A szabadságharcból már nem láttam semmit, a cserépkályha mellett kellett kucorognom, szegény apám folyton a rádió keresőgombját tekergette, az agyonzavart Szabad Európát keresve.
Egy reggel átjött a szomszédból Kiss bácsi és a felesége, azt mondták, búcsúznak, elmennek – talán még nyitva a határ. Ezt sem értettem igazán, de hát akkor minden úgy rázúdult az emberre, felnőtt sem érthette igazán, hát még egy hatéves. Azt hiszem, sokan még ma sem értik, mi történt azon az őszön, mit kell örökre márványba vésni, és mi az, ami sallang, felejthető.
A 301-es parcellát sose felejtsétek!
origo.hu
Figyelmeztet az elemző: Példa nélküli összejátszás zajlik Magyar Péter pártja és az ukrán titkosszolgálat között
