(hogyan gondozzuk kertünket…)

Én nem tudom, hogy cs.-i kertünkben kifejtett tevékenységem mennyiben emlékeztet egy esélyegyenlőségi miniszter ténykedésére. Egy kertben nincsenek világnézeti problémák, nincsenek egyházak, nincsenek hátrányos helyzetű térségek, itt csupán egyetlen tendencia fedezhető fel: a gyom gyorsabban nő, mint a virág. Amikor huszonhat évvel ezelőtt megvásároltam ezt a földdarabot, másfél méteres gaz borította, a gazban mindösszesen két kultúrnövény állt, egy barack- és egy mandulafa. A többi fát, füvet, bokrot, virágot én ültettem, s próbáltam esélyt teremteni számukra, hogy megmaradjanak.
A teljes esélyegyenlőség híve voltam, nem használtam semmiféle permetezőszert és gyomirtót, nem metszettem a bokrokat és a fákat, hagytam mindent úgy nőni, ahogy kedvéből és erejéből tellett. Így alakul ki a kert egyik legérdekesebb része, egy parányi, áthatolhatatlan, életerős dzsungel, amelynek mélyén sündisznók tanyáznak. Itt minden összefonódva, egymásba gabalyodva létezik: az orgona fölé tamariszkusz nyúlik, hogy elvegyüljön a tűztövissel, amelyen itt-ott áttör a lila levelű berberisz; a dzsungel szélén, félig abba belenőve, egy birskörtefa áll, s bármilyen hihetetlen, a buja rengeteg közepéből egy termő mandulafa emelkedik ki, s a bokrok szövevénye közül időnként fehér vadrózsa bukkan elő, leghátul pedig két elburjánzott tövön szőlő terem, összefonódva a fagyalsövénnyel, amelyben egy szép, sárga gyümölcsöt termő japán törpe almafa húzódik meg. Előrelátásom teljes hiányára utal, hogy a kis kerti tó fölött átkúszó tamariszkusz elért egy körtefát, így most úgy néz ki, mintha ő teremné a körtét, meg talán az a borókafenyő, ami az egész növényegyüttest dél felől mintegy lezárja, teret adva egy pompás tujának. Mentségemre szólva: amikor mindezeket elültettem, egymástól szép nagy távolságra álltak, eszembe sem jutott, hogy huszonöt év után a cseresznyefa ágai találkoznak a tamariszkuszéval nyugati irányban, míg dél felé a meggyfáéval vegyülnek el, a meggy viszont a nyírfával ölelkezik, a nyír ezüst derűje pedig a diófa komoly zöldjével vegyül.
Ami a legfurcsább, az előzőekben leírt dzsungel, amely, ha jól számolom, nyolc különböző növényfajtából áll, semmiféle gondozást nem igényel, úgy burjánzik vadul, makkegészségesen, hogy fittyet hány fagynak, hőségnek, szárazságnak, növényi kártevőknek. Egyedül a birset tépázták meg a szőlőlepke hernyói, így most csak három gyümölcs termett rajta.
Hihetetlenül tömör, áthatolhatatlan szövevényt alkot ez a sokfajta növény, s ami felettébb érdekes, szemmelláthatóan nincsenek egymás ártalmára, sőt maga az áthatolhatatlanság védi mindegyiket. Gyom nem tudott befészkelni közéjük, mert tömör, összefüggő lombozatukon a fény nem jut át. Egyelőre nem kellett még közbelépnem, terjeszkedésük még nem öltött veszedelmes mértéket. Egyetlen növényt voltam kénytelen kiiktatni, azt hiszem, a szakirodalom kínai bálványfának nevezi, de lehet, hogy tévedek, inkább valami virulens ecetfaféle. Ez fittyet hány az együttlétezés minden szabályának, gyökereivel terjeszkedik, de oly agresszívan, hogy a betonon át is felüti a fejét, s minden más életet elnyom maga körül. Ezt nagy nehezen kiirtottam, lent a kert kapujában úgy is burjánzik.
Viszont a telek szabadabb térségein idén soha nem látott intenzitással nőtt a gaz. Ott csak úgy tudtam esélyegyenlőséget teremteni, hogy hetenként végigvonszoltam a terület zegzugain a fűnyíró gépet, bár azt kellett tapasztalnom, hogy nyírás után a gyom még jobban virul. A szálanként való gyomlálás viszont nem az én derekamnak való mesterség. A gyümölcsfákkal van a legtöbb gondom. Nekik kevés az esélyük a különböző élősködőkkel szemben, mondhatni a létért folytatott küzdelemben a cseresznye, a barack, a meggy, a körte hátrányos helyzetű. Külön gondozást és figyelmet igényel, mint minden, ami nemes: például az emberi tehetség.
Kíváncsi volnék, ha magára hagynánk ezt a kertet, húsz év múlva a minidzsungel venné-e át a hatalmat, vagy a parlagfű. Én nem tudom…