Magyar Nemzet: Még szó sem volt rendszerváltásról, amikor dokumentumfilmjeikkel megkérdőjelezték a hatalom mindenhatóságát. Miért ezt az utat választották?
Gulyás János: Ebben volt fantázia és kitaposatlan út. Filmes pályánkat amatőrökként kezdtük a hatvanas évek elején. Nyolc milliméteres kamerával dolgoztunk, először kisjátékfilmeket készítettünk, de a technikai lehetetlenségekkel dacolva hosszú, ma már úgy mondanánk: folyamatfeltáró szociográfiák megvalósítására is vállalkoztunk. Amatőr filmesekként Cinema ’64-es társainkkal 1968-ban elmentünk Penészlekre, miután a Valóságban elolvastuk Végh Antal Állóvíz című szociográfiáját. Hetvenperces filmet forgattunk ott kezdetleges eszközökkel, felhúzható rugós kamerákkal. A film nagy vihart kavart.
MN: Milyen körülmények között tudtak dolgozni?
Gulyás Gyula: Autóstoppal utaztunk oda, ahol nem vártak, sőt! A pártvezetés azt szerette volna, ha erről a témáról többet nem is esik szó. A filmből az jött át, hogy pokoli szegénységet eredményez az elvonás, a zártság. A végeken lakóknak a vegetálás, a kilátástalanság, az elöregedés és a betegség maradt.
G. J.: Találtunk olyan családokat, amelyeknek napi három forintból kellett megélniük.
G. Gy.: A hatvanas–hetvenes években is létezett szegénység, nagyon is látványosan! Letagadhatatlanul. Éppen ez a fajta vizualitás lehetett a legirritálóbb. A tulajdonuktól megfosztott falusiakat földönfutó segédmunkásokként alkalmazták, amíg fizikailag bírták. A filmet lehetetlen technikai körülmények között bemutattuk az országos amatőrfilm-fesztiválon, de nem értékelték.
MN: Talán ez volt a belépő a Balázs Béla Stúdióba?
G. Gy.: És az életbe is, mert akkor zajlott a filmművészetin a felvételi, s mivel ugyanakkor készült a Tanítványok című filmem, ez hathatósan hozzájárult a végleges eltanácsolásomhoz. De a Balázs Béla Stúdió, a BBS mindenért kárpótolt! Tíz évvel később elkészítettük Penészlek második változatát is Vannak változások címmel. A budapesti pártértekezleten Aczél György másfél oldalas beszédben csak ezzel a filmmel foglalkozott, hangsúlyozva, milyen kártékony és ellenséges aknamunka folyik a filmgyártásban. Nem sokkal később a pártbizottságok országszerte bekérték filmünk kópiáját. Ennek ellenére a filmgyárban értékelték a munkánkat.
MN: A penészleki film után újabb alkotások születtek, amelyek a Kádár-rendszer tűrésküszöbét próbálták bemérni.
G. J.: Szabolcs-Szatmár megyében forgattuk az Azért a víz az úr című filmet a hetvenes nagy árvízről. Az árvíz után Nagygécet likvidálták. Mesterséges gátat emeltek, hogy ha kiönt a Szamos, akkor ez az árterület majd felfogja a vizet. Nem így történt, de az embereket kitelepítették, a román kori templomot magára hagyták. A maradék öt-hat család élvezhette, ahogy a járási vadásztársaság hajtóvadászatot tart a falu házai között is. Hadd tegyem hozzá, hogy a mai napig egyetlen televízió sem mutatta be a Vannak változások és az Azért a víz az úr című filmeket. Ugyanekkor forgattuk az oktatásügyről szóló Kísérleti iskolát, amely ötrészes sorozattá kerekedett. Ezt „lábon” betiltották.
G. Gy.: Nagyon sok rétegű, önreflexióra épülő film volt. A történet a Pécs melletti szentlőrinci iskoláról szólt, amely a makarenkói elvek alapján működött. Tantárgycsoportos oktatás folyt, amelyhez egy hagyományos tantestületet próbáltak menet közben felzárkóztatni. Hihetetlen hatalmi harc dúlt, a legértékesebb embereket ki is marták. Minden egyes részt elvittünk, és levetítettük a tantestület előtt. Tehát láthatták és kommentálhatták a felvételeket, a hozzászólásokat, aztán beépítettük a filmbe. A tanár szereplők dicsérték, de amikor az ötrészes film elkészült, ugyanazon a napon, ugyanazon az írógépen gépelve, azonos frazeológiával írva a szöveget nyolcan a főszereplők közül személyiségi jogra hivatkozva betiltatták – mindmáig! Persze külső tanácsra, utasításra. És ami igazán kínos, a többi BBS-ben készített filmünkhöz sem tudunk hozzájutni azóta se.
MN: A Törvénysértés nélkül című filmjük a hortobágyi kitelepítésekről szólt. Az sem számított veszélytelen témának…
G. J.: A hortobágyi deportálásokról olvastunk egy novellát. Az író három asszony történetét gyúrta egybe. Megkaptuk az asszonyok címét, akiket felkerestünk. Csak egyikük volt hajlandó interjút adni, és Ágnes asszony fedőcímmel kezdtük el a forgatást, mert akkor már észnél voltunk. Aztán egymást ajánlották a sorstársak, végül háromórás szociográfia kerekedett ki belőle. Volt, aki ugyan megszólalt, de a nevét nem írhattuk oda, vagy csak a kezdőbetűit tüntethettük fel.
MN: Ezzel a filmjükkel elnyerték a dokumentumfilm kategória fődíját az 1988. évi magyar filmszemlén. Kései elégtétel volt. Litván György azt írta az alkotásról, hogy a magyar kisember megaláztatásának emlékműve. Für Lajos ekként vélekedett róla: „ha a régi sebek talán begyógyultak is, de elvesztettük álmainkat”. Glatz Ferenc kandidátusi értekezésnek aposztrofálta a Históriában az anyaggyűjtés szisztematikusságával megvalósított filmet. Aki látta, azt nem hagyta érintetlenül. Hat évnek kellett eltelnie, hogy bemutassák.
G. Gy.: A fődíj meghozta a Balázs Béla-díjat is és a Magyar Művészetért kitüntetést. Olyan alkotók társaságában kaptuk, mint Mészöly Miklós, Samu Géza, Sebestyén Márta, a Muzsikás együttes és az ugyanakkor posztumusz kitüntetett Latinovits, Huszárik, Kondor… Filmünket velünk együtt meghívták a díjnyertes filmek nemzetközi seregszemléjére Londonba. De a levelet egy hónappal az esemény után vehettük át a Hungarofilmtől… Ugyanebben az évben a chicagói nemzetközi filmfesztiválon ezüstérmesek lettünk. Magyar dokumentumfilm ilyen helyzetbe ott azóta se került. Ezt röpke évtized múltán a nagyobbik fiam vette észre az interneten. Érdeklődésünkre közölték, hogy annak idején átadták a díjat. Filmelhárító apparátusunk derekasan dolgozhatott. A Törvénysértés nélkül sorsa valóban törvénysértés nélkül intéződött el a rendszerváltás hajnalán! Több mint filmtörténeti adat, hogy ki mindenki utazott ki annak idején előttünk s utánunk a jeles filmexportőr céggel. Ezt nem tekintem, nem is tekinthetjük merő véletlennek.
MN: A Rákosi-korszakban törvénysértések sorozatával terrorizálták az emberek százezreit. Miért kapta a Törvénysértés nélkül címet a hortobágyi deportálásról szóló alkotás?
G. Gy.: Mert a kitelepítési papíron egy előrángatott horthysta törvényre hivatkozott az államvédelmi hatóság. Így az akció mintegy jogos lett.
G. J.: Kilencvenben bemutatták Malenkij robot című filmszociográfiánkat, amely a bakonyaljai Dudar község leventéinek szibériai lágeremlékeit dolgozta fel. Erre a történetre egy falukutatás nyomán bukkantunk rá a szegedi egyetemisták segítségével, akikkel az egykori Szegedi Fiatalok 1938-as falukutatásának felidézésére szövetkeztünk. A hat dudari legényt 1945-ben elvitték az oroszok, a „kis munkából” tíz-egynéhány év lett, és egy kivétellel hazatértek. Aztán antiszemitizmussal vádolta meg a filmet az egyik zsűritag a nyílt vitán, mert meglátta Csoóri nevét a stáblistán! Igaz, hogy az a zeneszerző, ifj. Csoóri neve volt! Antiszemitizmusról persze egy szó sem volt igaz. Így nemcsak a díjtól estünk el, de az ügy is mindmáig kibeszéletlen maradt a szakmában.
MN: A cenzorok nemcsak olvastak, láttak, hallottak, hanem olykor jelentettek is megbízóiknak. Ennek az elkötelezett munkásságnak lett-e politikai következménye?
G. Gy.: Tevékenységünknek nyilvánvalóan volt politikai vetülete is, méghozzá látványos formában. Ám a cenzorok között is voltak csapatjátékosok, és többnyire nem tették lehetetlenné a megjelenést. Csakhogy a belső rendszer lehetővé tette a szakmának, hogy önként és kéjjel öljön! Karinthy értelmezésében pedig nem csak az a gyilkos, aki az ember életére tör. A Ne sápadj! című filmünk bemutatása előtt a kópiából vágtak ki egy részt. Éppen a Felvidéken forgattunk, amikor 1981-ben Lengyelország felé vonultak a „baráti” páncélosok. Ezt a jelenetet is szervesen beépítettük a filmünkbe, és itthon a stúdióvetítésen nagy sikert aratott, ám a bemutató előtt megjelent a belügyből egy elvtárs, aki a megkérdezésünk nélkül utasította a vágót az amputálásra. Korábban egy stúdióvetítésen legfeljebb két tucat kolléga láthatta, s ott volt egy-két „hangulatjelentő” is. Talán az sem véletlen egybeesés, hogy nemsokára feloszlatták a jelenkorra figyelő alakulatot, a Társulás Stúdiót – a szakma asszisztenciájával.
G. J.: Felháborodva bementünk a Társulás Stúdió vezetőjéhez, Schlett Istvánhoz – akivel jó viszonyban voltunk –, hogy tiltakozni kellene. Ha jól emlékszem, Pista a következőt mondta: örüljetek, hogy hozzátok nem nyúltak! Végül is a nyilvánosság elérése érdekében alkalmanként kompromiszszumot kötöttünk.
MN: Emlékszem ezekre a filmbemutatókra, ahol megjelent a magyar értelmiség és az ellenzéki gondolkodásúak színe-java. Ilyenformán kapcsolatba kerültek-e az ellenzékkel?
G. Gy.: Talán inkább a második vonallal, a filmjeinken keresztül Orosz Istvánnal, Juhász Pállal, Solt Ottíliával, Nagy Andrással s mindenekelőtt többszörös kritikus-szakértőnkkel, Horváth Ivánnal. Úgy voltam ezzel, hogy jobb polgárok közt az elsőkkel lenni, mint nemesek közt a hétszilvafásokkal. Nem tülekedtünk elitista érdemekért a filmjeinkkel sem. Az úgynevezett kisemberek nagyszerűsége foglalkoztatott. S micsoda arzenállal „szerepeltek”, vállalták a sorsukat, vitték a bőrüket a vásárra!
G. J.: A Beszélőről, a szamizdatos évekről nemrég forgattam filmet, de a demokratikus ellenzék egyik tagjával sem tartottuk a kapcsolatot. Zárt társaság volt. Viszont a kezembe került olyan III/III-as ügyirat, amelyben jelentette valaki, hogy a Gulyás testvérek Törvénysértés nélkül filmbemutatóján jelen volt Solt Ottília. Ilyen értelemben bennünket is nyilvántartottak. Orosz Istvánt, a Beszélő nyomdászát jól ismertük, baráti viszonyban voltunk vele. A Mozgó Világban, a Hírmondóban méltatásokat írt a filmjeinkről.
G. Gy.: Tehát szervezetileg nem kapcsolódtunk a demokratikus ellenzékhez. Engem a Szabad Kezdeményezések Hálózatához hívtak, csakúgy, mint Lakitelekre 1987-ben, de az MDF-be sem léptünk be.
MN: Mit gondolnak, hozzájárultak a rendszerváltás folyamatának az elindításához sajátos művészi eszközeikkel?
G. J.: Többen megfogalmazták, hogy az akkori dokumentumfilmek bizonyos szempontból képes szamizdatok is voltak. Például a hatvanas–hetvenes évekből ilyen a Szék télen című filmünk, amely 1970-ben nagydíjat nyert a székesfehérvári filmfesztiválon. A táncházmozgalom nyitófilmje lehetett. Messze nem politikai indíttatásból készült, de aratott vihart.
G. Gy.: Ennek kapcsán a Magyar Rádióból többször megkerestek bennünket, de az akkori filmesztéta-főszerkesztő azzal az indokkal hárította el az interjúk leadását, hogy olyan repülőgépre nem lövünk, ahol a mieink is utaznak. Megjegyzem, a rádió Gondolat-jel című kulturális műsorába azóta sem fértünk bele. Hasonló partizán vállalkozás volt az 1982-ben nyolc milliméteres technikával készült Balladák filmje, amelyet Kallós Zoltán életművéről forgattunk a Mezőségen, Csíkban, Gyimesben és Moldvában. Persze nem csak mi forgattunk hosszú dokumentumfilmeket. Szellemileg volt kitől mintát venni, kihez igazodni, kivel szövetkezni. Gazdag Gyula, Ember Judit filmjei vagy Sára Sándor, Gyarmathy Lívia, Schiffer Pál és Dárday Istvánék alkotásai meghatározó élményt jelentettek, és világos utat jelöltek ki a szakmában. Bekerülhettünk azok közé, akik a tudományosan meg sem közelített, elhallgatott vagy letagadott magyar valóságot faggatták.
MN: A rendszerváltás hozott változást az életükben?
G. Gy.: Nem jól alakult a sorsunk. Addig bírtuk az állandó megpróbáltatásokat, kihívásokat, mint a mélytengeri halak a nyomást, a kevés oxigént, de ahogy eljött az úgynevezett szabadság, az a filmgyár privatizációját hozta. Fondorlatos módon szélnek eresztették az embereket, földönfutók lettünk. Megszűntek a műhelyek, az alapítványoknál pedig már nem volt mód a regényes szerkezetű, folyamatkövető, több évet áttekintő forgatásokra. A kultúrában a normatív támogatások helyett a szelektív lépett életbe, ami a rövidtávfutóknak kedvez. Magunkban nem kellett rendszert váltanunk, mert ugyanazokat az elveket képviseltük a hatvanas–hetvenes években, mint ma. Örömteli volt megélni a változás hihetetlenségét, de nagy veszteségekkel szembesültünk. Jánost 1999-ben elbocsátották a televíziótól, és egy családi kényszervállalkozásba menekült. Ám 1990-ben létrejött vezetésünkkel a Videográfia Stúdió, később a tévében a Magyar Dokumentumfilm-műhely, ahol választott vezető voltam. Mára már egyik sem él, de korántsem volt nyomtalan a működésük a meg nem írt magyar dokumentumfilm történetében sem. Bízva bízzunk, lesz még egyszer ünnep…
húszik
Sorra támadják a kereskedelmi hajókat a húszik + videó
