Szívbéli ajánlat, Octavian házassága

Mozart minden problémát megoldott, még mielőtt azok felmerültek volna. Egy efféle jól hangzó, de belül üres lózung után megírni A rózsalovagot, tét nélküli játéknak tűnik, Herr Doktor Strauss. Problémátlan meséket vagy nem fogalmazunk újra, vagy tán még sincsenek megoldva cselekmény és kompozíció csomózatai – ám akkor mit tegyen egy efféle bon mot-val a találgató utókor?
Akárhogy is, a darab párhuzamai a Figaróval feltűnőek, s jelen zürichi előadás még külön rájátszik a parafrázis jellegre: ahogy a Tábornagyné bújtatgatja ifjú szeretőjét, Octaviant, az érzelmeiben és gesztusaiban is a serdülő Cherubino története. És a többi, és a többi.
Az impulzivitás, ahogy Franz Welser-Möst az operát indítja, még a televíziós rendező Chloé Perlemutert is inspirálta. Ritka, ahogy az előjátékot legyező kezet és a bársony széttáncoló ráncait finom illúzióvá meri formálni a közvetítőkocsi ura (itt úrnője). Miután tényleg szétszalad a nehéz, bordó szövet, a színpad egyetemlegesen könnyű és fehér, vakít és tiszta, gondtalan. Mint a darab zenei interpretálása a svájci kollégák számára.
Viszont Nina Stemme Tábornagynéjának gondjai épp az elillant varázsos éjszaka után sokasodnak: nem elég, hogy óvatlanul beleszeretett siheder széptevőjébe, kis híján rajtacsípi őket a személyzet, és a báró létére meglehetősen bumfordi Ochs. Nina Stemme szép, mint egy Sophie, és ha nem fordítana ennyi gondot az elvirágzás, az elmúlás búfelhőinek festésére, nehéz volna hinni, miért egyre szomorúbb ő e kecses álrokokó operában. Sokrétegű hangjában buja, sötét szín hideg mélységgel váltakozik, Veselina Kassarova Octavianja pedig a maga túlpulzált, állandó espressivóba préselt mezzoszopránjával fiúbb egy echte fiúnál. Kettejük viszonyának gyengéd jellegét a rendező Sven-Erich Bechtolf nem riad kvázi leszbikus elemekig ábrázolni. (Bár meglehet, már az operaközönség is csak kiszedett szemöldökét vonja fel.)
Ochs, azaz Alfred Muff szándékolt „csizma az asztalon”: a figurát Richard Strauss is féktelen, viselkedni képtelen fickónak teremti. Hogy ehhez neki magának kell-e még eltúlzott beszéddeklamációval hozzáfaragatlankodnia, lassan száz éve kérdés. A megjelenésében telitalálat művész néha csak bassziálisan kiáltozik – bezzeg, mikor a Tábornagyné monológja közeledtével távoznia kell, és jön az a fránya, hirtelen ledobott, pincebéli nagy D, egyből dús legato frázist terít el ő is.
Nem sorolom tovább: ez a tavalyi előadás még akkor is szívbéli ajánlat, ha illőbb volna „Octavian házasságának” nevezni.
(Strauss: A rózsalovag/EMI DVD, 2005.)