Hogyan jött létre a Független Jogászfórum?
– A nyolcvanas évek második felében egymás után alakultak a hatalmon kívüli, alternatív szervezetek, és egyre világosabbá vált, hogy összeomlóban a rendszer, előbb-utóbb rendszerváltozásra, demokratikus átalakulásra kerül sor. Forradalomra nem érett meg a helyzet, csak a békés rendszerváltozás jöhetett szóba, ennek viszont a jogi struktúrák átalakítása volt az alapfeltétele. Gyakorló ügyvéd barátaimmal úgy gondoltuk, hogy a hatalmon belül, az államapparátusban dolgozó jogászok bármennyire értik is a feladatukat, nem alkalmasak egy jogrendszer átalakítása során arra, hogy egyértelműen a változás oldalára álljanak. Ahhoz, hogy az ország érdekében meghozzuk a radikális átalakulást elősegítő törvényeket, a rendszerváltozás iránt elkötelezett jogászokra volt szükség. Ez vezetett arra a gondolatra, hogy összefogjuk a hatalmon kívül álló jogászokat, és olyan szervezetet hozzunk létre, amely valamennyi ellenzéki párt oldalán áll az egypárti diktatúrával, az MSZMP-vel szemben.
– Mikor alakult meg a szervezet?
– A lakásomon folytak a tárgyalások, olyan ügyvédeket hívtunk meg, akikről tudtuk, hogy hozzánk hasonlóan gondolkodnak a rendszerről. Később többen vezető politikusok lettek közülük. Végül heten hirdettük meg alakuló gyűlésünket. 1988. november 5-én az ELTE tükörtermében már százharmincnyolc jogász írta alá a Független Jogászfórum alapító nyilatkozatát.
– Nevesítsük a hét ügyvédet, akik vállalták a kockázatot.
– Bártfay István, Perlaki Erika, Tóth László, Sándorfy György, Richter Anna, Egressy András és jómagam.
– Mit tartalmazott a nyilatkozat?
– A felhívás lényege az volt, hogy a rendszer megbukott, és a magyar jogásztársadalomnak részt kell vennie a demokratikus átalakítási folyamatban.
– Mi volt a jogászfórum első jelentősebb fellépése?
– Még 1988-ban az egyesülési és gyülekezési törvénytervezetről, majd a választójogról rendeztünk vitát a Jurta Színházban. Saját választójogi törvénytervezetet is készítettünk.
– A Független Jogászfórum vezetőjeként ön kezdeményezte az Ellenzéki Kerekasztal, az EKA megalapítását. Miért volt szükség erre a tömörülésre?
– Hogy a hatalom képviselői ne tudják megosztani az ellenzéket, és ne egyenként tárgyaljanak a különböző pártok képviselőivel, kijátszva őket egymás ellen. Különös aktualitást adott az EKA létrehozásának, hogy a Németh-kormány kidolgozta az új alkotmány tervezetét, és ehhez szükség volt egységes ellenzéki álláspontra. A Független Jogászfórum az EKA létrehozására irányuló felhívásában felajánlotta az ellenzéki szervezeteknek, hogy a tárgyalások folyamán biztosítja a szakmai hátteret. Meghívásunknak minden ellenzéki szervezet eleget tett, s 1989. március 22-én az ELTE Jogi Kara büntetőjogi tanszékének könyvtárában megalakult az EKA.
– Ön ekkor már az MDF tagja volt?
– Nyolcvannyolcban léptem be az MDF-be, de az Ellenzéki Kerekasztalnál a Független Jogászfórum képviselőjeként koordináltam a tárgyalásokat.
– Az MDF vezetői egyetértettek az EKA kezdeményezésével?
– A felhívás kibocsátása előtt megkerestem a különböző ellenzéki szervezetek vezetőit. Bíró Zoltán, aki annak idején az MDF első embere volt, kijelentette, hogy nincs szükség semmiféle ellenzéki kerekasztalra. Úgy vélem, hogy akkoriban az MDF vezetőségében a többség azt az álláspontot képviselte, hogy nem kell bevonni az SZDSZ-t, a Fideszt és más pártokat, hanem az MSZMP Pozsgay vezette nemzeti reformszárnyával kell tárgyalni, és velük összefogva lehet kihúzni az országot a bajból. Szerencsére az EKA alakuló ülésére Szabad Györgyöt küldték, aki egyértelműen az ellenzéki összefogás híve volt.
– Három hónapon át vezette az EKA üléseit, majd június 13-án ön nyújtotta be a szándéknyilatkozatot a parlamentben az EKA nevében.
– A június 13-i tárgyaláson az egyik oldalon mi ültünk, a teljes ellenzék, velünk szemben Grósz Károly MSZMP-főtitkár, a keményvonalas Fejti, illetve a nemzeti gondolkodású, reformer Pozsgay. Sikerült tehát megőrizni a három hónap alatt az ellenzék egységét, és a felállás jelképesen bizonyította, hogy az összefogásra képes ellenzék tárgyalásra tudja kényszeríteni az érdekeiben szintén egységes hatalmat, s nem az a megoldás, hogy az MSZMP-n belüli reformerektől várjuk a békés rendszerváltoztatást. Illúzió azt hinni, hogy egy diktatúra vezetői, bármilyen felvilágosultak és realisták legyenek is, mindenféle nyomás nélkül, önként utat adnak a demokráciának. Ellenkezőleg: csak akkor mondanak le a hatalmukról, ha erre valamiféle ellenerő rákényszeríti őket. Az EKA létrejöttével megjelent az a politikai erő, az az ellensúly, amely a kizárólagos hatalom képviselőit rákényszerítette arra, hogy az ellenzékkel folytatott tárgyalásokon kidolgozzák a valóban korrekt és szabad választás törvényi feltételeit, elfogadtassák a parlamentjükkel, és ezzel utat nyissanak a békés rendszerváltozásnak. Nem volt olyan ellenzéki szervezet, amely önmagában képes lett volna betölteni az ellensúly szerepét, de együttesen valódi politikai ellenerővé váltak az EKA révén.
– A szabad választások után paktum született, MDF–SZDSZ paktum. Ezen ön is jelen volt. Mi történt ekkor?
– A paktum szónak pejoratív íze van, ami az adott esetben teljesen indokolatlan. Az MDF–SZDSZ megállapodás ugyanis korrekt kompromisszum volt, amelynek jegyében az MDF az ország kormányozhatósága érdekében elfogadta az SZDSZ-es Göncz Árpádot köztársasági elnöknek.
– Miért, máskülönben kormányozhatatlan lett volna az ország?
– Az MDF nyerte meg a választásokat, de úgy, hogy szinte minden lényeges döntéshez kétharmados döntés kellett. Többek között a költségvetéshez is. Egyszerű többséggel így nem lehetett kormányozni. Két választása volt Antallnak: vagy az SZDSZ-szel köt nagykoalíciót, vagy pedig megváltoztatja az alkotmányt úgy, hogy a kormányzáshoz szükséges törvényeket kivonja a kétharmad köréből.
– Volt olyan erő az MDF-ben, amelyik hajlandó lett volna koalícióra lépni az SZDSZ-szel?
– Nem volt ilyen erő. Kívülről viszont nagyon erős nyomás nehezedett ránk, amiben a sajtó is élen járt. Antall viszont nem akarta a nagykoalíciót. Nemcsak a két párt megromlott viszonya miatt, hanem azért sem, mert tudta, hogy az első négy év nagyon nehéz lesz. Félt attól, hogy ha a volt ellenzék egy oldalon áll fel az SZDSZ-szel és a Fidesszel az élen, a másik oldalon pedig marad az MSZP, akkor az 1994-es választásokon nem marad más alternatíva, mint a szocialisták. Így az igazi rendszerváltoztató ellenzékiek közül senki sem marad a hatalomban, s újra visszatérhet egyedül az utódpárt.
– Végül is ez történt, annyi módosítással, hogy az MSZP az SZDSZ-szel lépett koalícióra. Ezzel a szabad demokraták hitelesítették a szocialistákat. De visszatérve a megállapodásra: törvényes volt ez? Hiszen kirekesztettek más pártokat.
– Persze hogy törvényes volt. Politikai megállapodás volt, amely alkotmánymódosítás formájában a parlament elé került az MDF és az SZDSZ közös előterjesztésében, s amelyet vita után a többi párthoz tartozó képviselők túlnyomó többsége is elfogadott.
– Kik írták alá a megállapodást?
– Az SZDSZ részéről Tölgyessy Péter, Kis János és Pető Iván, az MDF képviseletében Antall József, Balsai István, Salamon László, Kutrucz Katalin és én.
– Tehát a kormányozhatóság érdekében több fontos törvényt kétharmadról ötven százalék plusz egyre változtattak. Az SZDSZ engedett – mit adott cserében az MDF?
– A köztársasági elnöki pozíciót. De ezt Antall József nem az SZDSZ-nek adta, hanem fenntartotta magának azt a jogot, hogy ő javasoljon köztársasági elnököt a szabad demokraták soraiból. Göncz Árpád Antall József javaslatára lett a harmadik köztársaság elnöke, ő név szerint szerepelt a megállapodásban. Mint ahogy Szabad György is a Ház leendő elnökeként.
– Sokan mondták, hogy Antall a sajtót is az SZDSZ-nek adta.
– Ez óriási tévedés, mert azt nem lehetett odaadni, ami nem is volt a miénk. A sajtóügyeket az SZDSZ nem engedte ki a kétharmados törvények köréből. Tölgyessy azt akarta, hogy a rádió és a televízió elnökeit is kétharmados többséggel válassza meg az Országgyűlés. Antall azonban ragaszkodott a saját elképzeléséhez, s az SZDSZ végül is meghátrált. Így abban egyeztünk meg, hogy a két közszolgálati intézmény élére bár formálisan a köztársasági elnök nevezi ki az elnököket, de a miniszterelnök javaslatára és ellenjegyzése mellett. Ezzel gyakorlatilag miniszterelnöki hatáskörbe került a médiumok vezetőinek kinevezése. Az más kérdés, hogy később – az Alkotmánybíróság szerint is alkotmányellenes módon – Göncz Árpád nem írta alá a miniszterelnök személycserékre vonatkozó javaslatait. Antall József a kerekasztal-tárgyalások befejeztével sem paktált le az MSZMP-vel, de később az SZDSZ-szel sem, tehát nem kötött „paktumot”, hanem politikai megállapodást kötött az ország, a rendszerváltozás előrehaladásának érdekében, és elérte mindazt, amit az adott helyzetben elérhetett.
– Antall József bizalmatlan ember volt, önt pedig alig ismerte. Hogyan fogadta el pártja parlamenti frakcióvezetőjének?
– Sok vitám volt Antall-lal még a kerekasztalos időkből. Sokszor nyilatkoztam a tárgyalások menetéről, és több radikális megjegyzést ejtettem el az MSZMP-ről. Ezeket Antall József sok esetben nem tartotta taktikusnak, célszerűnek. Ugyanakkor ott ültünk egymás mellett az EKA küldötteiként az alkotmányügyi szakbizottságban, ahol közvetlenebbül is megismerhetett. Némileg mégis meglepett, amikor Szabad György Antall-lal történt megbeszélésére hivatkozva felkért arra, hogy vállaljak képviselő-jelöltséget az MDF színeiben befutó helyen. Csak később találkoztam vele személyesen egy kampánygyűlésen, ahol megköszöntem neki a bizalmat. Antall a következőket mondta: „Én köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést. Közöttünk voltak nézeteltérések, de én mindig tudtam, hogy mi alapvetően egyformán gondolkodunk.” Ezt azért idéztem fel, mert nem igaz, hogy Antall József mamelukokkal akarta körülvenni magát.
– A rendszerváltás kezdetének egyik legnagyobb botránya volt, hogy valaki eljuttatta az MDF zárt frakcióülésén ismertetett Kónya-tanulmányt a Magyar Hírlap újságírójának. Ebben ön többek között azt írta le, hogy az MSZMP, a KISZ, a munkásőrség, a szakszervezet és a népfront függetlenített munkatársaként eltöltött időt a jövőben figyelmen kívül kell hagyni a nyugdíjjogosultság kiszámításakor. Az új program meghirdetése a korábbinál is radikálisabb intézkedéseket sürgetett. Mi volt a szándéka vele?
– A nyári szünet után, 1991. augusztus végén a frakcióülésen összefoglaltam a frakció tevékenységének első szakaszát, hogy meddig jutottunk el a demokratikus átalakulásban, egyben megpróbáltam felvázolni, mi a további teendő. Elmondtam, hogy az irány, amelyet követtünk, alapvetően jó volt, a törvényalkotásban sok mindent sikerült elérnünk, kialakult egy demokratikus intézményrendszer, viszont a folyamat nagy hiányossága, hogy nem elég határozottan ment végbe a rendszerváltás. Azt mondtam, bátrabban kell élnünk a parlamenti többségünkkel, természetesen a jogállam keretein belül. Ma is úgy gondolom, a rendszerváltozás legfőbb hiányossága, hogy a törvényes igazságtétel érdekében nagyon keveset sikerült megtennünk. Persze politikusként tudom, hogy egy békés rendszerváltozás feltétele a stabilitás megőrzése, ami a radikális lépéseket illetően fokozott óvatosságra int. Jogászként meg azzal is tisztában vagyok, hogy a stabilitást csak bizonyos jogfolytonosság megőrzésével tudjuk biztosítani. Mégis azt gondolom, hogy a törvényes igazságtétel terén többet tudtunk volna elérni, ha azok a barátaink, akik társaink voltak az EKA-ban, s akik sok vonatkozásban az MDF-nél radikálisabban nyilatkoztak, a választások után támogatták volna a parlament MDF-es többségének a törvényes igazságtételre vonatkozó lépéseit.
– Dolgozatában azt írta, hogy a sajtót meg kell rendszabályozni. Ez váltotta ki a legnagyobb ellenállást.
– Azt mondtam, hogy a magántulajdonban lévő írott sajtó területén a kormánynak korlátozottak a lehetőségei, de az elektronikus sajtó, a közmédia területén vannak olyan kormányzati lehetőségeink, amelyekkel élni kell a jogállam keretein belül.
– Részben erre szerveződött az SZDSZ vezetésével a Demokratikus Charta, amely demokráciáért kiáltott…
– Ennek apropóján hívott össze sajtótájékoztatót Kis János, amelyen kijelentette, hogy Magyarországon veszélyben a demokrácia.
– Valóban így volt?
– Ugyan! Az SZDSZ vezetői akkor már elhatározták, hogy az MSZP-t ki kell hozni a politikai karanténból, mert csak vele tudják legyőzni az MDF-et. A Demokratikus Charta erre szolgált. Ha nincs a dolgozatom, más ürügyet találtak volna.
– Antall József miniszterelnök 1993. december 12-én meghalt. A Parlament kupolatermében felravatalozott miniszterelnök koporsójánál százezrek tették tiszteletüket. A decemberi metsző hidegben az emberek hosszú sorokban tizenkét órákat vártak, hogy bejussanak az Országházba. Ekkor derült ki, milyen népszerű is volt Antall József, bár a kormány népszerűsége folyamatosan romlott. Volt-e reális esély arra, hogy kiírjanak előrehozott választásokat?
– Ez a gondolat fel sem merült. A választópolgárok nem egy személynek adtak bizalmat, hanem egy politikai erőnek, a Magyar Demokrata Fórum által vezetett koalíciónak. Antall is így gondolta. Van egy rend, a négyévenkénti választás, amelyet be kell tartani. Az országnak mindenekelőtt stabilitásra, kiszámíthatóságra, biztonságra volt szüksége a rendszerváltozás utáni első kormányzati ciklusban. A pillanatnyi pártérdekek pedig soha nem előzhetik meg az ország érdekeit. Legalábbis az antalli MDF így gondolkodott. Ha szabad egy aktuális megjegyzést tennem ezzel kapcsolatban: a következő választások fontos kérdése, hogy a két nagy párt közül melyik fog kormányozni 2006 után. De legalább ilyen fontos, hogy a magyar közéletben megfelelő súllyal legyen jelen az a felelős, mértéktartó, nemzeti elkötelezettségű politizálás, amelyet az antalli MDF képviselt.
origo.hu
Megérkezett a magyar eper – ennyibe kerül idén a kedvenc gyümölcs
