Magyar Davosként is emlegetik a hagyományteremtő szándékkal immár másodszor Budapesten tartott World Science Forumot, a tudomány világfórumát. Magyar füleknek ez hízelgően hangzik, ám hajlamosak vagyunk a tamáskodásra is: nem csupán túlzott udvariasság-e ez a kedvező beállítás?
– Abszolút nem az. Úgy gondolja a tudományos világ is, hogy itt a helye a fórumnak. A magyarok szerepe a tudományban elvitathatatlan, s ezt már az a gesztus is szemléltette, hogy nálunk rendezte az UNESCO 1999-ben a világkonferenciáját. A XX. századi magyar tudósok renoméját ismerte el a világ talán leghíresebb tudományos folyóirata a Nature is, amikor 2003-ban az év első számának szerkesztőségi cikkének címében azt írta, hogy a XX. század Budapesten született. Ha belegondolunk abba, hogy milyen nagyszerű, fogalommá vált tudósok származtak hazánkból Neumann Jánostól Wigner Jenőn, Gábor Dénesen át Teller Edéig, igazán megnövekedhet az utóbbi időben mesterségesen megtépázott önbizalmunk.
– A két évvel ezelőtti első fórumon már eldöntötték, hogy 2005-ben szintén Magyarország ad otthont az eseménynek. Úgy tűnik tehát, hogy valódi hagyományteremtés indulhat el.
– Ez a mi célunk is. Már a két évvel ezelőtti találkozó is nagy siker volt, amit mi sem szemléltet jobban, mint hogy mindenfajta reklám, „felhajtás” nélkül rendkívül komoly publicitást kapott a világ minden táján az írott és elektronikus médiában. Az UNESCO és a nem kormányzati szervezeteket tömörítő Tudományos Világtanács, az ICSU közös ügyéről van szó, amihez természetesen a rendező ország, illetve a Magyar Tudományos Akadémia is hozzáteszi a maga innovációit. Ami pedig egyértelműen a magyar szervezést dicséri: a 2003-as világfórumon egyhangúlag döntöttek úgy, hogy ismét Magyarország legyen a házigazda. Olyan helyekről is nagyfokú az érdeklődés, ahonnan nem is vártunk jelentkezőket. Hosszan lehetne sorolni a példákat, legyen itt most elég egyetlen. Az Amerikai Egyesült Államok haderői kutatóintézetének vezetői kérték, hogy részt vehessenek a fórumon. Nobel- és Abel-díjasok egész sora látogat el hozzánk. Ami a számokat illeti: több mint négyszáz külföldi résztvevő lesz kilencvenvalahány országból, s másfél száznál több magyar tudós is hozzájárul a közös munkához. A fő téma a tudás, az etika és a felelősség bonyolult kapcsolatrendszere lesz, amit részben hat szekcióban, részben pedig a párhuzamosan futó plenáris előadásokon vitatunk meg. Végül a Parlament épületében lesz a záróülés, itt összegezzük a kiérlelt állásfoglalásokat és eredményeket.
– A tudás, az etika és a felelősség triumvirátusa szépen cseng, ám a külső szemlélő könnyen gondolhatja: meddő moralizálásba torkollhat a szellemi emberek párbeszéde.
– Szó sincs erről, éppen ellenkezőleg. Olyan kurrens és égető gondokat takaró témákról lesz szó, mint például a kutatási kapacitások kiépítése az alulfejlett országokban, az erőforrások nagyobb kihasználása vagy az információ, illetve knowledge divide, azaz az ismeretek igazságosabb „szétosztásának” problémája. Az egzakt adatok ugyanis szomorúak, kiderül belőlük, hogy a világ lakosságának csak húsz százaléka jut megfelelő információkhoz, míg az emberiség nyolcvan százaléka alulinformált, sőt az információk elől elzárt. Ebből a problémahalmazból logikusan következik a knowledge divide, a tudás szétosztásának megoldatlan feladata. A tudásszakadékot tudniillik sürgősen át kell hidalni a világ fejlett és elmaradott régiói között. Dönteni kell a régi dilemmáról: halat adjunk-e az embereknek vagy halat fogni tanítsuk meg őket.
– Ez a Ronald Reagan amerikai elnök által híressé tett feladvány valóban mindmáig megoldatlan. Ön szerint mi a célravezető út?
– Természetesen halászati alapismeretek nélkül nem lehet halat fogni, eredményeket elérni, de a tanulás idejére még halhoz kell juttatni az embereket. Ezért is örülnék, ha a következő világfórum témája a tudáskiegyenlítődés lenne.
– Nyilvánvalóan nem aktuálpolitikai kérdések megvitatására jön össze a tudóstársadalom színe-java, ám az iméntiek hallatán óhatatlanul felvetődik: vajon a Franciaországból induló zavargások egyik oka nem éppen a tudás és az ebből fakadóan egzisztenciális szakadék?
– Teljesen egyetértek. A tudás birtokában élők felelőssége egyre megkerülhetetlenebb. A kutatók eladják a fejüket mamutcégeknek, s ezért nem lehet kárhoztatni őket, hiszen egy-egy új molekula kifejlesztéséért csillagászati összegeket fizetnek. A globális vállalatok viszont görcsösen ragaszkodnak az általuk birtokolt információkhoz, s így az emberiségnek csak csekély hányada részesülhet a nagy horderejű eredményekből. Nagy kérdés, hogy nem vezet-e mindez végső soron hasonló eseményekhez, mint amilyenek Nyugat-Európában történnek napjainkban.
– Teller Ede morális dilemmája tehát örök: összeférhet-e egymással a tudomány és annak hatalmi célokra történő felhasználása?
– Teller büszke volt arra, hogy az űrvédelmi program atyjaként – mint ahogy mondta – ő buktatta meg a kommunizmust. Elmondta nekem, bizonyítéka ennek, hogy Gorbacsov nem volt hajlandó kezet fogni vele fehér házbeli találkozásaik alkalmával. Erkölcsileg igaza volt a világhírű magyar tudósnak, hiszen a kommunizmus bukása nélkül sok kutató nem tudna alkotni az egykori vasfüggönyön túl. A tudás és etika viszonyát viszont mindig újra kell értékelni az aktuális kihívásoknak megfelelően. A XXI. században például az információs terrorizmussal is lehet már zsarolni, nemcsak egy bankot, de országokat is tönkre lehet tenni, miként azt a nemzeti valuták elleni, szűk befektetői csoportok által levezényelt spekulációk is bizonyítják. Az ökológiai terrorizmus épp ilyen kihívást jelent. A környezetünket egy világot átfogó vállalat úgy zsákmányolhatja ki, hogy az országok érdekei mit sem számítanak. A kérdés tehát adott: mit tehet a világ egyes multik környezetromboló tevékenysége ellen. Arra is választ kell találni, hogyan védekezhetünk az ivóvízforrások rohamos romlása, csökkenése ellen.
– Nevezhetjük-e ezt szándékos veszélyeztetésnek? A pénzt viszont nemcsak kormányok, hanem a multinacionális cégek adják. Nem válik-e kiszolgáltatottá az emberiség a haszonleső érdekeknek?
– A tudás és gazdaság viszonyát éppen az előbbiek miatt külön szekcióban tárgyaljuk majd. A tudás finanszírozását ugyanis a nemzeti kutatási tanácsok mellett a nagyvállalatok szponzorálásai teszik lehetővé. Magyarán: az diktál, aki fizet. A tudósoknak azonban kezd elegük lenni abból, hogy a tudományosság rovására megy az óriáscégek gyors profitszerző törekvése. Az olajvállalatok például megakadályozzák az alternatív motortípusok kifejlesztését. Máskor a hatalmas gyógyszergyárak agresszív marketingtevékenységükkel ellehetetlenítik a sokkal hatékonyabb konkurens készítmények elterjedését, mint ahogy az a kiváló magyar termékek esetében is sajnos időnként megtörténhet.
– Meglehetősen pikáns mellékzöngéje a világtanácskozásnak, hogy egy olyan országban zajlik, ahol egyre komolyabb költségvetési megvonásokat, sőt adminisztratív támadásokat kell elszenvednie a tudománynak és az oktatásnak. Komolyan vehetnek-e bennünket ilyen feltételekkel, mint kiváló, ám lyukas cipőjű susztert?
– Magyarországra mint virtuális tudásközpontra tekintenek, ezért viszont többet kell tennie a mindenkori kormányzatnak. Nemcsak országimázs, hanem nemzetstratégia kérdéséről van szó. Óriási a veszély, mert végzetesen lemaradhatunk olyan országokkal szemben, amelyek három, négy, öt százalékot juttatnak az amúgy is sokkal nagyobb tömegű nemzeti össztermékükből kutatásra és fejlesztésre. Visszafordíthatatlan spirálba kerülhetünk. A kialakult alkotó értelmiség elvándorlására kell számítani és komoly presztízsveszteségre. A fiataloknak mind kevésbé lesz vonzó a kutatói pálya, s ha kiesik egy vagy több generáció, helyrehozhatatlan lesz a károsodás.
origo.hu
Lencsevégre kapták a miniszterelnököt az olasz éjszakában
