Elveszett illúziók

Az erős nyugat-európai „Köztársaság” megingathatatlanságába vetett illúziók odavesztek. Kiderült, hiú ábránd, hogy a tenger vagy éppen a szögesdrót túloldalán csak a szabadság és a jólét vár. Elérkezett az idő, amikor már Párizsban is azt mondják, hogy Franciaország nemzettudata csapdájába esett, a teljes szétesés fenyegeti. De hogy merre van a vészkijárat, azt sem ők, sem pedig az ország vezetői nem tudják.

A megszólalókból az elkeseredettség hangja szól, noha ők is sejtik, hogy valójában a Nyugat hívta ki maga ellen a sorsot. Jobb- és baloldali kormányok váltották egymást, akik az ipart egyre csak duzzasztották. Ehhez pedig szükségük volt azokra, akik a franciák számára kényelmetlen munkát is elvégzik. Aztán a hetvenes évek végére az üres munkahelyek elfogytak, éhes szájból viszont annál több lett, hiszen az egykori afrikai gyarmatokról érkezett bevándorlók családjukat is elhozták Franciaországba. Hasonló folyamat zajlott le közben szerte a Nyugaton.

Azok a fiatalok, akik az eltelt két hét alatt fél Franciaországot lángba borították, többnyire a nyolcvanas években születtek, akkor, amikor szüleik már rég leszámoltak az illúziókkal. Az oktatás és az egészségügy színvonala egyre csak romlott, a bűnözés rohamosan terjedt, s felnőtt egy generáció, amelyiknek már semmi nem bír értékkel. Igaz, ez nem is érdekelt senkit, amíg a problémát a szőnyeg alá lehetett söpörni.

Szabadság, egyenlőség, testvériség – a francia büszkeség alapját jelentő fogalmak a peremvárosokban egy érthetetlen, ezért inkább eltaposandó filozófiát szimbolizálnak. Oly korban élünk hát, amikor a rendbontók nemcsak a gyorséttermeknek és a bankoknak mennek neki, hanem miközben szüleik a békéért imádkoznak, ők templomokat, iskolákat is habozás nélkül felgyújtanak. Nem forradalomról van szó, hiszen nincsenek „szent” eszmék, csak pusztítás és szellemi üresség. És minél nagyobb a válság, ők annál elégedettebbnek érzik magukat.

Egyvalami tarthatja őket csak féken: a retorzió veszélye.

A Champs-Élysées-n vásárló párizsiak az első napokban próbáltak tudomást sem venni arról, mi zajlik a külvárosokban, ma már azonban a többség a hadsereg bevetését követeli. Nyugat-Európa államai riadót fújtak, a politikusok pedig nem tartanak már a tabukat döntögető kemény kijelentésektől sem, hiszen tudják, csak radikális lépésekkel segíthetnek a több millió bevándorló helyzetén, s őrizhetik meg ezzel együtt hazájuk stabilitását. Vészhelyzet van, hiszen a nagyvárosok külterületei gettósodnak, az életkörülmények mindenhol egyre romlanak.

Magyarország legalább ezen a téren időt nyert, ám úgy tűnik, a budapesti vezetés valójában képtelen tanulni a hibákból. Figyelmeztető jelek pedig nálunk is akadnak bőven, jó néhány pesti utcán például már most is szinte életveszélyes sötétedés után végigmenni. A helyzet pedig csak romlani fog, hiszen az ázsiaiak beáramlása folyamatos, s már az itt élőknek sem jut elég törvényes munkalehetőség. A romák helyzete pedig talán még aggasztóbb, hiszen többségük semmivel nem lát több jövőt maga előtt, mint a francia elővárosok egyébként a magyar cigányoknál gyakran sokkal jobb körülmények között élő lakói. Nem véletlen tehát, hogy ezek a kihívások Európa más országaiban immár a választási kampányok legfőbb kérdései között szerepelnek. Igaz, a komoly össz-európai vitához Somogyi Ferenc magyar „külügyminiszter” is hozzászólt, részéről azonban csak annyira futotta, hogy sajnálatosnak nevezte a franciaországi zavargások folytatódását. S ha a Magyar Köztársaság kormánya megőrzi ezt az „éleslátását”, akkor már most elkezdhetünk komolyan aggódni.