Kaukázusi kőtornyok

Wojciech Jagielski lengyel író Kőtornyok című esszéjét közli a kecskeméti Forrás friss száma. A mű, amely egy hosszabb eszszé részlete, a kaukázusi népek mai gondjairól, azok történelmi gyökereiről értekezik. A szerző elmondja, hogy a Kaukázus számolatlan népe számára „váratlanul jött el a szabadság, ezért inkább ijesztő volt, ujjongás helyett rémülettel töltött el mindenkit”. Az 1991-es eseményekre utal Jagielski, amikor megroskadt a szovjet birodalom. Az itt élő népek korábban nehezen tanulták ugyan meg, de megtanulták, hogyan éljenek együtt a szláv hódítókkal, akik „bezárták a régi mecseteket és medreszéket, aztán lerombolták őket, vagy átalakították kultúrházzá, sportcsarnokká, élelmiszerbolttá. Azt a keveset, ami megmaradt, folklorisztikus skanzennek tartogatták…” Nos, a Kaukázus népei az évszázadok során hozzászoktak a „kettős könyveléshez”, mert élniük kellett, alkalmazkodtak a megszállókhoz, miközben legbelül gyűlölték őket. Ebben a gyökértelen világban értelemszerűen lett úrrá a zűrzavar, a maffiamentalitás. A miniszterek és a képviselők rákaptak a bűnözésre, a köztörvényesek pedig bejutottak a politikai szalonokba.
„Csak egy nemzet maradt, amelyet sosem tört meg a behódolás pszichológiája. Nem egyénekről, lázadókról, hanem egy nemzetről van szó, a csecsenekről…” – írta Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című munkájában. A csecsenek, akiknek földjén ma is vazallus tartományt próbál fenntartani Oroszország, sokszor rettenetes – magukat sem kímélő – módszerekkel álltak és állnak ellen a hódítóknak. Visszavonultak hegyeik meg falvaik („kőtornyaik”) közé, s fogódzókat keresve rátaláltak őseik hitére, az iszlámra.
Wojciech Jagielski esszéje pontos látlelet a mai kaukázusi, azon belül is főként a hírekben oly sokat szereplő „csecsen helyzetről”. Az oroszok láthatóan nem okulnak, a csecsenek pedig nem törnek meg. Az ősi törvény pedig, hogy az erőszak erőszakot szül, ma is érvényes.