(kié a jövő…)

Én nem tudom, miért, de félek a jövőtől. Nem a saját jövőm aggaszt, hiszen túlléptem a magyar férfiak várható élettartamát, akárhonnan nézem, a többi már ajándék. Nyugdíjas korú társaim eljövendő sorsa, kisebb-nagyobb anyagi eltéréssel, hasonlatos az enyémhez. A hölgyek a statisztikai adatok szerint tovább húzzák, így az öregkor keserveivel is tovább küszködnek, de lényegében valószínű, hogy a mai hetvenévesek közül az eurózónába már nem sokan kerülnek.
Tehát nem a mi sorsunk forog kockán, nem a mi jövőnket zálogosítják el a milliárdos, bátor, büszke, igazságos baloldaliak. (Ezt már régebben megtették elődeik.) Ezek a szocialista kufárok azoknak a fiataloknak a további életével sáfárkodnak, azoknak előlegeznek meg egy új, adóssággal terhelt országot, akik közül hatvan-hetven százalék nem rájuk szavaz, sőt nem is gondol rájuk jó szívvel.
Ha így nézzük a dolgot, akkor elmondhatjuk, hogy derék hazafink, Gyurcsány nem Magyarország, nem a magyar nemzeti közép, hanem a közép- és hajlott korú populáció miniszterelnöke, bár az MSZP-s mamelukokon kívül senki sem választotta meg.
Ezen érdemes elgondolkoznunk, kedves nyugdíjas korú társaim.
Nem akarok senkit sem megbántani, hiszen magamról is beszélek, de az időskori megátalkodott makacsság nem a legfőbb emberi erény. Gondoljunk arra, hogy gyermekeink és unokáink vannak, s egy súlyos betegség tünete az, ha nem ismerjük fel őket, és hasonlóan súlyos erkölcsi kórra, bizonyos értelemben szellemi leépülésünkre vall, ha saját érdekeinket az övék elé helyezzük.
Nem személyekről beszélek most, hanem a statisztikákról, arról, hogy ha a korombeliek többsége nem rohanna vagy vánszorogna el alkalmanként az MSZP-re szavazni, valószínűleg hazánk nem kullogna hátul a volt szocialista országok piacgazdasági versenyében, a rendszerváltozás már meghozta volna azt az erkölcsi, ideológiai, politikai és gazdasági változást, amire oly sokan számítottunk.
Ha magamba nézek, és megvizsgálom akár mentális, akár fizikai képességeimet, rá kell jönnöm és be kell látnom, hogy sok tekintetben nem vagyok azonos szinten mondjuk negyven év előtti önmagammal. Nem akarok az önostorozás hibájába esni, félig-meddig tisztában vagyok vele, hogy az idősebb kornak vannak előnyei is, amit tapasztalatnak, bölcsességnek, meggondoltságnak szoktak nevezni. Ez szép és tiszteletre méltó dolog, bár én nem hivalkodnék vele. A fiatalság bolondság mondás valószínűleg épp a tapasztalat hiányára utal, de örök igazságként csak akkor számolhatnánk vele, ha nem lennének izgága öreg bolondok.
Mindezt természetesen nem érvként mondom, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a fiatalok nyilván tisztában vannak saját érdekeikkel, és amikor nagy többségük elutasítja a szocialistákat, saját jövőképükről adnak számot. Gondoljunk bele, róluk van szó, akiket mi neveltünk, de akikre akaratunkat rákényszeríteni illetlenség.
Kezdettől fogva undorral figyelem azt, ahogy a szocialisták az úgynevezett kisnyugdíjasokat manipulálják. Minden együttérzésem azoké, akiknek öregkora nehéz és szenvedéssel teli. Ám a különbségek közöttünk nem olyan nagyok, a betegség, az időskor számos zavara egyikünket sem kíméli meg. Ez az öregkori szenvedés Magyarországon (okait jó, ha a közelmúlt társadalmi rendjében keressük) szinte természetes. Ez a képességünk.
Sokkal szomorúbb ennél, ha egy fiatal nem fejtheti ki a képességeit, ha a fiatal családok előtt ott tornyosul mondjuk a nemzeti adósság roppant akadálya, amit a szocialisták újból és újból ezermilliárdokkal gyarapítanak. Higgyünk utódainknak, hogy ők látják jól a jövőbe vezető utat!
Hogy nekünk kell-e döntenünk róluk és helyettük, én nem tudom…