Köznapló

November 19., szombat
Most, hogy a Goethe Intézet átköltözik az Opera mellől a Ráday utcába, ami földrajzi értelemben rossz döntés, emlékeztetnék arra, hogy nemrég a népharag szétverte a kabuli német intézetet. Szétverte, felgyújtotta, az üszkös könyveket megtaposta, s ha lett volna kéznél, sót is szór rá, mint Karthágó romjaira Scipio katonái, bár ez a sóügy csak mese.
Európa kultúrbotránynak mondta a kabuli esetet, nem győzött háborogni, és az afgánokat újólag lebarbározta. A német lapokban képek jelentek meg üszkös klasszikusokról, egyik alatt ez a képaláírás: „Hol van itt hely Goethe számára?” Európa úgy érezte, igazolást kapott a régi tételre: a Nyugat jogos önvédelemből gázolja le a Közel-Keletet. A legújabbhoz mi is csatlakoztunk: amerikai, angol, olasz, német, lengyel és sok más náció megszálló csapatai árnyékában egy sápadt magyar alakulat is ott buzog a fejlett világ „védelmében”.
Rosszkor buzog, Európa leszálló ágban van.
Ez a megállapítás John Lukacstól való, aki hozzátette még, hogy szorul a hurok Európa nyaka körül, ám a kontinens meghatározó országai mintha nem vennék észre. Változatlan erővel akarják exportálni azokat a módszereket, amelyek egy ideje már odahaza sem működnek. De maradjunk a kultúránál.
Bemegy az ember egy bécsi könyvesboltba, nézegeti a képzőművészeti albumokat. Talál-e köztük valami újat? Nem új neveket, abból van bőven – új stílusra gondolok és arra a minőségre, amely Cézanne, Gauguin, Chagall, Rodin, Csontváry, Van Gogh, Picasso vagy Matisse életművéből áradt a maguk korában. Nincs ilyen, hacsak nem számítom a barbár osztrák, Hermann Nitsch nyolc órán át tartó véres, állati belekben turkáló, perverz orgiáját a bécsi Burgtheaterban, amelyet a szakirodalom akcionizmusnak mond. És ez mind semmi: ennek a hentesnek önálló múzeuma is lesz – nem találják ki, hol – Giotto városában, Firenzében…
De hiba volna leragadni a képzőművészetnél, mert ugyanilyen bajban van a Nyugat irodalma is, ékes példa rá a két év előtti döntés: Nobel-díjat kaphatott az aberrált lelkű Elfriede Jelinek, ami visszamenőleg devalválta a díjat – a vele járó pénzt kivéve. Nincs másként a zene világában sem: a koncerttermek műsorán azok a klasszikusok dominálnak, akik tíz, húsz vagy ötven évvel ezelőtt; az operaházak bérleteseit ugyanazokkal a darabokkal traktálják évtizedek óta – összetört a tükör, ami mutatná, hogy a nyugati világ kultúrája utat tévesztett, és régóta önmagát ismétli.
A szocialista párt kultúrfelelőse, Vitányi Iván egyik reggel azt találta mondani a rádióban, hogy a magyar kultúra harmincévenként megújul. Fennhangon számolt, és azonnal korrigálta saját tézisét… Vitányi és a kabuli Goethe Intézet: deszkakerítések. Nem engedik, hogy tisztán s messzire lássunk, ezért ledöntésük nem kultúrbotrány, hanem ítélethirdetés. Valaminek vége van, és ideje túllépni rajta. Elég a diktatúrák neoklaszszicizmusából, de elég a blöffölők dekadenciájából is. A XX. század a történelem legszörnyűbb korszaka volt, és ezt a rangot többek közt azzal vívta ki – mert népirtás és tömeggyilkosság előfordult más időben is –, hogy politikai irányítás alá vonta a művészetet, és lehetővé tette, hogy a diktátorok hivatalnokai dönthessenek arról is, melyik alkotót kell internálni, kivégezni, életművét meghamisítani vagy megsemmisíteni. Cseppet sem mellesleg ezek a hivatalnokok hozták létre a művészet legnagyobb ellenségét: a sekélyes tömegkultúrát.
Új kor van közeledőben, Európa fáradt kultúrája nem kelendő exportcikk többé, a hódítás sokadik hadoszlopának pedig végképp nem felel meg. Fordul az irány: a kontinens befogadója lesz annak, ami a határain túlról érkezik. Ha szerencsés, megtermékenyítik összezavarodott művészetét, és akkor megújul, mert tévedés mindent a politikától várni. A piramisokat nem azért csodáljuk, mert a fáraók nagyságának bizonyítékai. Sokkal inkább a tudásért, amely létrehozta a piramis formát, és a művészetért, amely megalkotta a sírkamrákban talált káprázatos kincseket.
Ha erre gondolunk, csaknem mindegy, hová költözik a Goethe Intézet…

November 20., vasárnap
Ott voltam tíz éve az Iparművészeti Múzeumban, Makovecz Imrét köszöntöttük hatvanadik születésnapján. Az aulában felállítottak két hosszú asztalt, azokra tették a meghívottak ajándékaikat. Szellemi ajándék volt a legtöbb: írások, rajzok, könyvek – kitettek magukért a gratulálók. Eltelt tíz év, s próbálom összeszámolni, mivel viszonozta mindezt az ünnepelt. Nem könnyű: kétszer hosszabb asztalra sem férnének a tervek, amelyeket megépített. Sokszorosát adta tehát… Pedig lehet, hogy nem is mindig az építészt tisztelik benne szenvedélyes barátai s ellenei. Van a lényében valami rendíthetetlen, s ez ritka portéka manapság, főleg ha a szavak, amelyek megtámasztják, erősebbek bármely gerendánál. „Ellenfeleink nem akarják, hogy lássunk és imádkozzunk és hogy emlékezzünk. Hiába minden igyekezetük: mi látunk, imádkozunk, emlékezünk, és csak őket fogjuk elfelejteni” – írta pár éve nekem. Nagyon megjegyeztem.
Isten éltessen, Imre!

November 21., hétfő
Amikor Ivánfi Jenő megküldte kéziratát, egy palack jutott eszembe, amelyet a tenger vet partra, s hajótöröttek üzenetét találni benne. Sajógalgócról jött egy sorozat: a Honszeretet könyvtára részeként. Az írás borsodi zsákfalvakról szól, huszonhat van belőlük, nagy részük a trianoni döntés nyomán lett azzá, az új határok a közutakat is keresztbe vágták. Vártam, hogy az írás tele lesz panasszal, hogy hangja Tiborcot idézi. Jó kimondani, hogy tévedtem.
Ezt olvasni rögtön az első oldalon: „Sehol nem találkoztam ezekben a zsákfalvakban négy dologgal: nem volt koldus, sem kukázó, nem lehetett találni hajléktalan embert, és nem voltak kábítószer-élvezők.” A második lapon ezzel folytatja Ivánfi, aki vegyészmérnök, tehát nem költő s mégis: „A harangszónak különösen nagy és méltóságteljes a tiszte a völgyben fekvő zsákfalvakban. Ha megszólal, szavát minden ottani ember hallja, s tiszta, zengő hangként érzékeli. Ebben a környezetben nincs vetélytársa, áhítatot ébreszt.” S egy utolsó idézet: „Minden európai nemzet büszke szülőföldjére, hazájára. Történelmi múltunk nagy értékei kicsiny tájegységekben, az aprófalvakban keresendők. Ennek a vidéknek még van szülőföldtudata.”
Szülőföldtudat… Szép szó. Ajánlom a kampányban fenekedő harcosok fegyvertárába… A kézirat Sajógalgóc történeti leírásával folytatódik, egy régi térkép után rögtön a parókia lelkészeinek neve következik 1769-től máig: Paulus Csethétől Artner Péterig. Látni benne régi katonakönyvet, birtoklevelet, egy igazolványt arról, hogy tulajdonosa viselheti a Felvidék visszacsatolásának emlékérmét, végül hatvan színes képet, ezek hivatottak igazolni, hogy Sajógalgócon szépek a porták, szeretni való a táj, az itt élők mindent elkövetnek azért, hogy falujuk lakható legyen.
Ha ilyen írás akad a kezembe, rögtön arra gondolok, milyen sok szó esik manapság a pénzről, milyen kevés azokról az energiákról, amelyek nélkül létezni magyar falvakban egyszerűen nem lehet. Élni akarásnak szokták nevezni ezt az energiát, s megduplázása fontosabb, mint bármi más, de azok, akikre manapság van bízva az ország, nem értik a módját. Pedig egyszerű. Kezdetként ajánlom, gondolkozzanak el az arab mondáson, miszerint „gyalogosnak a lovas ember nem lehet a társa”. Egy esetben lehet – ha leszáll a lóról, és mindent olyan szemmagasságból néz, ahogy Gyalog-Magyarország lakói. A többi jön magától.
Ha nem így lesz, a hullámok az Országháznál palackok százait lökik ki a partra a hajótörött magyar falvak üzenetével: mentsétek meg lelkeinket! Most még ez az üzenet. Később nem palackposta jön, hanem a gyalogos feladók – személyesen és tömegesen.
Le kéne szállni arról a lóról…

November 23., szerda
Van valami bája az amatőrségnek. Például azoknak a filmeknek, amelyeket a Filmmúzeum csatornán látni. Nyolc milliméteres felvevőkkel készültek az ötvenes–hatvanas években, intimitásuk szinte meghat, a korabeli híradók hozzájuk képest hajítófát sem érnek. Azok legtöbbje önimádó államfőket, téeszek marhaistállóit és a szovjet házgyárak elképesztő teljesítményeit mutatja, míg ezek Moszkviccsal induló családot, ahogy megérkeznek a Balatonra, a tóparton fém ételdobozból ebédelnek, majd begázolnak a vízbe: az asszonykán egyrészes, pánt nélküli fürdőruha, elöl csepp szoknyarész, férje urán oldalt kötős fecskenadrág, a tízévesforma kislány úszógumival a derekán pacskol – apró örömök kandikálnak elő ezekből a filmekből, mint sűrű gazból néhány színes vadvirág, olyan örömök, amelyekre akkoriban mód volt, és amelyeknél többre vágyni nem lehetett.
A legtöbbször megörökített portéka az autó volt, a leggyakoribb téma a nyaralás. Kivétel az a csapat KISZ-es fiú és lány, akik világoskék ingben indultak Miskolcról, sétáltak föl-alá a diósgyőri várban és Lillafüreden. A csapat tagjainak minden mozdulatát követtem a képernyőn, én ugyanis járása alapján ismerem fel már messziről azt, akire várok. Úrfiként ismertem egy lányt, őt is így vártam, és meglepetésemre halványkék KISZ-es blúzban érkezett. Nagyon igyekeztem, hogy vágyaim útjából egy idő után eltereljek minden akadályt, ezért kezemet rátettem a kék blúzra, oda, ahol domborodott. Levette a kezem és nevetett: „Te? Hiszen még gyerek vagy…”
Akkor kezdett alakulni a világnézetem.