Köznapló

Október 28., péntek
Napok óta nézegetek egy képet… Filmből való. Út az iráni hegyek közt, az úton távolodóban egy turbános figura, hátán iskolatábla, a táblán arab betűk – egy vándortanító, aki a falvakat járja, hogy tanítványra leljen. Persze nem lel, senkinek nincs pénze, hogy megfizesse.
Ugyan gondol-e mostanában arra bármelyik magyar filmes, hogy a kép: úton egy tanító, aki tanítványokat keres, nincs olyan messze tőlünk, mint a térkép mutatja, amikor megtaláljuk rajta Iránt. Azért nincs, mert ha így folytatódik a mi világunk, állami tanítók százaiból lesznek vándortanítók, akiknek fel is út, le is út, vagy olyan út, amilyenen perzsa kollégájuk lépdel. És attól fogva nem lesz, aki öntözze a szomjas lelkeket, aki megír majd egy messzi faluban bármilyen kérvényt vagy hivatalnak címzett levelet, nem lesz, aki észrevegye, hogy a fiúcska haja tetves, aki mondja, hogyan kell köszönni, ha az ember belép valahová – nem lesz, és akkor mi lesz?
Van itt egy cukros szavú milliárdos ember, gazdasági minisztert csináltak belőle, mániákusan mondogatja: tíz év múlva utolérjük Ausztriát. Hogy érnénk utol, ha sok ezer falusi családnak arra sem futja, hogy meleg cipőt vegyen a gyereknek, pedig nyakukon a tél; olyasmin spórolnak, mint a fogkefe, és orvoshoz se mennek el, ha valami fáj, mert a fájdalom és a patika is egyre többe kerül – segélyből nemigen futja rá.
Nincs már a falvakban sem orvos, sem pap, maholnap tanító sem lesz – ki mondja meg majd az ott élő magyarnak, milyen parancs szerint éljen istenes és emberi életet? Ki fog vigyázni testi-lelki egészségére? Ki tesz majd azért, hogy ne sokasodjon a keservüket alkoholba fojtó, elkallódott tehetségek száma?
A filmet, benne a vándortanítót iskolatáblával a hátán, egy alig húszéves iráni rendezőnő, Samira Makmalbaf forgatta. Újra leírom: alig húszéves, ám minden kamerával megörökített képe és minden szívdobbanása azokat szolgálja, akiket fel kell emelni, akiknek sötétjébe fényt kell vinni – hé, magyar huszon-, harminc-, negyven- és ki tudja, hány éves filmcsinálók: a ti szívetek kikével dobban együtt?

Október 31., hétfő
Ránézünk a naptárra, és mint felhőket a szél, elénk hajtja egy dátum az emlékeket: sok éve ekkor kezdődött egy keleti utazás, ezen a napon írt utoljára, aki fontos volt, és ekkor született egy barát, aki döntött magáról, és ma már nem barát. Lökdösik, taszigálják egymást az elénk toppanó nevek, utcák, arcok, felidéznek hangokat, öleléseket, kézfogásokat, egy hosszú beszélgetést tea vagy bor mellett, és csodálkozunk: mennyi sok csalás és mennyi édes pillanat! És persze ellágyulunk, és azt hisszük, az idő, mint folyóvíz a kavicsot, simára koptat a múltból mindent, és ma már igenis meg tudjuk mérni, mi mennyit ér – ó, nem… Nincs semmi, aminek értéke oly csalós, mint az emlékeké: csak azokban bízhatunk, amelyek még fájnak. Azokból még lehet valami.
Menjünk el a pálosokhoz Márianosztrára, szóltam a feleségemnek. Nem esszük kanállal a miatyánkot, de van, mikor az ember lelke csordultig telik, s akkor jó, ha olyan helyet keres, ahol tudja, hogy biztos nyugalmat lel: Nosztra ilyen. Tíz órakor indultunk, a nap addigra legyűrte a vastag ködöt, szép utunk volt odáig. Benn a boltívek alatt térdet hajtottunk, majd előre az oltárhoz, s mint aratók a kendőbe kötött ebédet, kibontottuk és megkínáltuk magunkkal Istent. A kinti idő olyasmit jelez, hogy jó kedve lehet, s ez felbátorított, tele derűvel mondtam köszönetet mindenért. Azért, ami volt, ami van, és azért is, ami ezután következik.
Mikor kijöttünk, Kóspallag felé indultunk haza. És akkor egy kanyarban, ahogy jobbra néztem, észrevettem egy tisztást. Nem tudtam levenni a szemem róla, szakasztott olyan volt, mint amit évekkel ezelőtt Göcsejben láttam. Nagy csapat daru táncolt a tisztás közepén, a barátommal gyönyörködve néztük, mint rúgják el magukat a földtől hosszú lábukkal újra meg újra, szárnyukkal csöppet segítve – sose láttam olyan ügyetlen és szeretni való balettelőadást. Kitörölhetetlen kép, eleven emlék, amelyet egy másik, az árulás emléke sem enged halványulni máig.
Kanyart kanyar követett a gazdag őszi tájban, és én fogva voltam. Nem szabadultam a kérdéstől: miért igazságtalan a lélek? Mert igenis az, hiszen hagyja, hogy az összes előzőről az utolsó emlék döntsön, mindig az határozza meg, melyik mit ér, és azt is, melyik barát vagy szerető születésének napja piros betűs vagy fekete.
Egy buszmegállóhoz érve fékeztem és kiszálltam, nyitva hagyva a kocsiajtót: Mozart zongoraversenyét játszotta Richter, utolsó nyilvános koncertje volt, Tokióban adta. Az út ezen a részen kanyart vesz – a tábla szerint „6-os km-kő” a megálló neve –, baloldalt nyolc-tíz jókora nyárfa, már nincs rajtuk levél, ahogy a kamasz akácokon sincs. A tölgy bezzeg nem ereszti, január–februárig fogja-tartja őket, mintha az anyjuk volna. Egyhangú rozsdaszín a tölgy levele, mennyivel szebb a juharé: eleven sárga, az égeré a keskeny patak partján még zöld, ahogy a csaláné is az. Fenn egerészölyv hüllyög, lenn a bolond patak magában beszél, Kóspallag felől elhúz egy kocsi, aztán még egy, utána ismét csak az erdő hangját hallani, meg belül két szót: maradj még! Maradj még…
Nem marad. Lehull a levél, a madár költözik, távolodik a régi barát, jön a tél, aztán az új év, a papírra más hangzású mondat kerül, majd megint fölvetjük a fejünket, s várjuk, hogy újra lendítsen rajtunk a természet ereje, amelynél csak a szív ereje nagyobb. Ellankad és megújul az is, átéli ugyanúgy az őszt, a telet, a tavaszt és a sugárzó nyarat, ám ellentétben a természettel, számon tartja veszteségeit.
Hogy mégis nyerni akar? Már hogyne akarna? Van ennél gyönyörűbb?

November 1., kedd
A német 3sat tévécsatorna egész napos műsort ad Kínáról. Gondoltam, belenézek, de ott ragadtam a képernyő előtt. Sanghajt mutatták, ahol több felhőkarcoló épült az elmúlt tíz év alatt, mint Európában és Amerikában együtt. Laktam szálloda huszonhetedik emeletén, tudom, hogy az ember földközelben érzi legjobban magát, ezért szomorít el ez a felhőkarcoló-rekord. A kezembe akadt egy régi Filmvilág, abból kaptam választ arra, hogy miért; egy kínai filmről szólva Karátson Gábor fogalmazta meg: „Az egykor élő, de mára eltorzult vagy kiüresedett tradíciók a jelen zűrzavarának sártengerében úsznak.”
A sár, mindegy, hogy valóságos vagy költői fogalom, egyképp szörnyű: nemcsak sodor, mint a víz, beborít és ellep mindent, ami útjába akad, tanúként állítom. Geodétaként részt vettem Halle-Neustadt építésében, a hatvanas években a keleti Németország legnagyobb beruházása volt. Utcákat, házakat tűztem ki a novemberi sárban, és tíz évvel később, mikor láttam, mi nőtt ki ennek nyomán a földből, majd kiégett a szemem. Ócska késő szocreál lett – ahogy Sanghajból angolna simaságú késő Manhattan lesz, az ősi kínai kultúra pedig menekül, de ki tudja, van-e hová menekülnie?
Hiszen Ralf Kiefholz, a német építész is Európáért küzd ott a messziben. Házakra lelt Sanghaj régi negyedében, amelyek európai példára épültek a húszas években, ám a példák nagy része azóta elpusztult: a normand családi ház típust, a dessaui Bauhaus egy ritka darabját vagy a szemnek kedves olasz stílű villát már csak ott, Sanghajban találni, ezeket menti, ami emlékeztet arra, hogy Arisztotelész sok írása is az enyészeté lett volna, ha nem fordítják le Damaszkuszban arabra.
Mohamed próféta így biztatja híveit: keresd a tudást, még ha Kínában lelsz is rá… Azóta minden megváltozott, s maholnap az lesz a kérdés, hol találja, aki majd keresi a kínai tudást.
Míg el nem felejtem: a filmben szóltak arról, hogy Sanghaj patinás Park Hotelét, amely mostanáig a város emblémája volt, magyar építész tervezte a húszas években. Vajon ki lehetett?

November 2., szerda
Halottak napján mindig eszembe jut egy temetés, fiatal unokahúgomat kísértük utolsó útjára. Gyönyörű nő volt, még rokonként sem lehetett rá közömbösen nézni, márpedig a nem rokonok mindig többen vannak, illetve voltak: próbáltam elképzelni a szemét, ahogy rávetette valakire – annak vége volt.
Furcsa, nem furcsa, tisztelet élt bennem iránta. Szólt szépségének, szólt a képességnek, ahogy szeretni tudott, és hogy nagyon tudott, holtában, a temetésen is megmutatta. Koporsóján ott volt a fényképe, fekete szem, fekete haj, ám legfeketébbek az éjszakái lehettek, amelyekbe, mint mély torkú szakadékba, beleszédültek a férfiak.
Nem álltam a családi gyászolók közé, valami azt súgta: vegyülj el, állj oda, ahová a többiek… Odaálltam és rögtön észrevettem, sok jó arcú férfiember jött el egyedül, de aligha voltak egyedül, hisz ölelte még őket a kar, amely többé már nem ölelt, és ennek a szörnyű ellentmondásnak kínja kiült legtöbbük arcára. Föl-le mozgott az ádámcsutkájuk, és ez magyarázta, hogy orrfújás után a szemüket is meg kellett törölniük, pedig egyik sem látszott náthásnak.
És akkor, miután a pap befejezte, váratlanul előlépett két cigány. Egyikük kezében hegedű, a másikéban brácsa, és húzni kezdték a város legszebb asszonyának nótáját, amely nem volt szomorú, sőt éppen nem, mert azt sugallta, hogy az élet gyönyörű, és ha bátor valaki, poharát akkor is kiihatja fenékig, ha idő előtt megy el.
Csendben indultak haza a temetőből a férfiak. Magában ment mind, és ahogy utánuk néztem, találgattam, dúdolja-e közülük egy is a nótát, amelyet a cigányok utoljára húztak a halott asszonynak. Mert aki dúdolta, szerette még akkor is, ennél pedig nő nem kívánhat többet.