Ősz a hegyen

A kis faházat, amely az ábrahámhegyi lankán húzódik meg a kertben – egyik oldalról öreg cseresznye- és meggyfákkal, másikról szálas tölgyekkel karéjozva –, ha nem tudnám, hol lapul, szinte meg sem találnám ilyenkor ősz végén, úgy belepi az avar. Két évtizede még tölgyes húzódott itt a hegyoldalon, és a házikó elsőként épült fel a frissen irtott tisztáson. Azóta már kőházak sora nőtt fel a környéken, s a tölgyekkel kerített vityilló maradt az erdő egyedüli emlékeztetője.
De nemcsak a szálas fák a régvolt idők tanúi, hanem a tövüket ellepő borostyán, a gyöngyvirág, a lila meténg meg a tavaszszal szirmot pattintó pirosló hunyor is. Aztán az erdei gombák: az őzlábak, árvégű fülőkék és aranytinóruk. Mind makacsul ragaszkodik élőhelyéhez. Nem szólva a mókusokról, nyestekről meg a pelékről, amelyek éjszakánként a viskó tetején hancúroznak. Itt vendégeskedő madárból huszonhétfélét számoltam öszsze – gyurgyalagtól egerészölyvig, macskabagolytól ökörszemig. A kőfalban gyíkok és erdei siklók tanyáznak, a farakásban egy süncsalád, a korhadó rönkök repedéseiben szarvasbogarak, az öreg tölgyek odvaiban denevérek, pontos nevükön: korai denevérek, amelyek este kilenc felé kezdik köreiket a levegőre írni, amikor a Balaton túlpartján kigyúlnak az első lámpák, a gémek és bakcsók pedig nagy csapatokban vonulnak a parti nádasokból a Káli-medencében megbúvó Kornyi-tó felé, ahol éjszakázni szoktak.
Ilyenkor ősszel egyetlen – gyötrelmes – feladatom a faházikó víztelenítése. Lemászom a szűk aknába, ahol a betonfalon pöttyös meztelen csigák lapulnak. Kiengedem a csövekben maradt vizet, aztán leszerelem a csapokat. Ennyi az egész. Nem tart fél óráig sem. A kínos kötelesség után jöhet a kellemes. Hat szabad órám maradt az esti vonatig. Átruccanok a Káli-medencébe.
Szőlőparcellák közt kanyarog az ösvény. Fönt a hegyen kisebb tölgyes, aztán – már a túlsó oldalon – egy szederbokrok tarkította borókás. És foltokban lila virágú törpecserje: csarab, más nevén hanga. A hegy tövénél pedig a Káli-medence egyik legszebb zuga: a Déllő-völgy, amely mediterrán fényeiről kaphatta nevét.
Távolban őzek legelésznek, és a kopár ligeteken túl felmered a salföldi, a kékkúti meg kővágóörsi templom tornya. Aztán a tájtól némiképp idegenül, mert stílustalanul pöffeszkedve: a kékkúti szikvízüzem mamutépülete. Mögötte a Hegyestű bazaltorgonái.
A Burnót-patak vize nem kéklik idáig, irányát csak a partján magasodó füzek jelzik. Átkanyarog az ősmocsáron, amelyet hangulatos szóval Bugybereknek mondanak a helybeliek, és ahol – a szólás szerint – vak varjú a nagybőgős és zöld béka a kontrás.
A távoli lankák ligetei mára elfeledett Árpád-kori falvak romjait rejtik. Az erdő pálos kolostor romjait. Ahol pedig a talajt lemossák a kiadós Illés-napi zivatarok, feltárulnak az idő összecsúszott rétegei. Csipkés őskori csigahéjak, római pénzérmék és terrakottacserepek bújnak elő a rögök alól. Néhol egy-egy kopott kőemlék. Lehet találgatni: határjelző lehetett-e vagy temető maradéka.
Az egész táj mintha kívül rekedt volna a zajló időn. Itt minden a múlt visszfényében áll. A fehérre meszelt templomtornyok, az őszi lankák és a mozdulatlan szárnyakon függő vörösvércse a levegőben.