Nagykövet úr, sokak számára nem ismeretlen az a munka, amellyel jó másfél évtizeden át a lengyelek és a magyarok közötti kapcsolatokat építette. Arról azonban keveset tudunk, hogyan került hazánk a látókörébe. Mi volt az, ami a magyar kultúra, a magyar történelem irányába fordította figyelmét?
– A nyolcvanas évek közepén jártunk, amikor különösen a magamfajta fiatal humán értelmiségiek számára szürkének tűnt a lengyel valóság. A Szolidaritás első, sikeres korszaka leáldozóban volt, a hadiállapot megmutatta igazi arcát, az általános reménytelenség időszakát éltük. Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy olyasmivel foglalkozzak, ami más, mint Lengyelország, de azért nem túl egzotikus. Ilyen szempontból Magyarország ideálisnak látszott. Annyit tudtam róla, mint mások: a nyelve megtanulhatatlan, történelme hasonlít Lengyelországéra, bár mi akkor úgy láttuk, hogy a nyolcvanas években szerencsésebben alakult. Ismertük a kortárs magyar filmművészetet, természetesen mindenki olvasta A Pál utcai fiúkat, és sokan emlékeztek Berecz János arcára is ’81 végéről, amikor a lengyel tévében arra figyelmeztetett minket, nehogy a magyar útra térjünk, mert annak olyan lesz a vége, mint ötvenhatban Magyarországon.
– Magyarországgal mégis némi kerülővel kezdődött a közvetlen ismerkedése, hiszen eleinte inkább a határon túli magyarok kérdése foglalkoztatta. Ez tudatos választás volt, avagy inkább egyfajta menekülés a nyolcvanas évek közelről már mégsem olyan szép magyar valósága elől?
– Először is hamar rájöttem, hogy minden ország történelmében vannak meghatározó momentumok. Magyarország esetében ilyen a kiegyezés, később az első világháború vége, a trianoni békeszerződés, annak máig tartó hatásaival. De az is igaz, hogy néha nagyon nehéz volt mentalitásbeli hidat találni a múlt és az 1980-as évek Magyarországa között. Amikor az ember még otthon olvasta a régi magyar irodalmat, nézegette az ötvenhatos fotókat, filmfelvételeket, az a hagyományos, régi Magyarország volt. Aztán szembesülve a valósággal nehéz volt megtalálni e két világot összekötő szálakat. Ezeket próbáltam megtalálni máshol, kerülő úton. Megnéztem, hogyan viselkedtek, fejlődtek magyarok Magyarországon kívül. Annál is inkább, mert tudtam, hogy a magyar kisebbségi kérdés az egész közép-európai együttműködés szempontjából kulcskérdés. A lengyel független külpolitikai gondolkodás ugyanis a második világháború óta mindig úgy tartotta, hogy a közép-európai népek összefogása elengedhetetlen előfeltétele a kommunizmus megdöntésének. A magyar kisebbségi kérdés kutatásának tehát több oka is volt. Egyrészt enélkül lehetetlen megismerni Magyarországot, a magyarságot, a magyar kultúrát és mentalitást, ugyanakkor a közép-európai válaszok keresése miatt is fontos volt, hogy a lengyel elitnek minél szélesebb ismerete legyen erről a kérdésről.
– Sikerült végül ily módon megtalálni a kulcsot Magyarországhoz?
– A romániai magyarság két világháború közötti történetében különösen könnyű volt olyan vonásokat találni, amelyek érthetőek egy lengyel számára. A lengyelség az egész XIX. században kisebbségben élt, emiatt mi könnyen megértettük a régi Magyarországon élő nemzetiségek problémáit. Ami a két világháború közötti romániai magyar politizálásban nagyon érdekes volt, az egyrészt a nemzeti összefogás, másrészt az anyaországénál modernebb politikai felfogás. Az erdélyi magyar politikusok akkor sokkal nyitottabbak voltak az európai szellemi áramlatokra, mint egyes budapesti kollégáik. Ugyanakkor hihetetlen pragmatizmus jellemezte őket, amely abból nőtt ki, hogy elveszíthetik azt a közösséget, amelyért felelősek, ha hibásan politizálnak. Ebből a szempontból ez nagyon rokonszenves közösség volt. Máig csodálattal nézek fel az akkori romániai Országos Magyar Párt vezetőire, az Erdélyi Helikonra, Bánffy Miklósra.
– Említette a közép-európai válaszok közös keresését. Ha a kommunizmus bukását nézzük, akkor azt mondhatjuk, ezeket megtaláltuk, az azóta eltelt másfél évtizedben azonban mintha el-elveszítettük volna a fonalat. Nem igazán használjuk ki a térség közös érdekeiben rejlő lehetőségeket.
– Ha a nagy folyamatokat nézzük, akár elégedettek is lehetnénk, hiszen a régió államai majdnem egyszerre csatlakozhattak a NATO-hoz vagy az Európai Unióhoz, létrehozták az olyan együttműködési formákat, mint a visegrádi csoport, a CEFTA, visszaállították a gazdasági együttműködésük korábbi, egyesek által túlzottnak tekintett szintjét. Újraélesztették a régióban a turizmust, s viszonylag egyenletesen tudták idecsábítani a külföldi befektetőket. Ha összevetjük ezeket az eredményeket a belső és külső akadályokkal, akkor együttműködésünk mégiscsak sikertörténetnek nevezhető. Közép-Európa a világsajtóban máig sikeres régióként szerepel, amelyet példaként lehet másoknak ajánlani.
– Tisztelem az optimizmusát, értékelésével részben egyet is értek, még ha szerintem az együttműködés el is marad a lehetőségektől. Egyrészt mert a Nyugat mintha nem lenne érdekelt abban, hogy a régió országai túlságosan egymásra találjanak és így hatékonyan tudjanak fellépni bizonyos kérdésekben.
– Azt hiszem, a világ nagyon keveset tudott erről a régióról. Különösen a kommunizmus idején, de korábban is. Amit meg tudott, az tele volt negatív előítélettel. Szoktuk mondani, hogy a két világháború közötti Bukarestet a Kelet Párizsaként emlegették, a moszkvai, szentpétervári menyasszonyok a múlt század elején Varsóban vásárolták be az úgynevezett francia ruhákat, Budapest pedig sok tekintetben olyan volt, mint Bécs. A vezető nyugati hatalmaknak azonban siralmasan rossz véleményük volt erről a régióról, nem beszélve a közvélemény tudásáról. Így az 1980–90-es évek fordulóján be kellett bizonyítanunk, hogy a térségnek nemcsak függetlenségi, hanem demokratikus hagyományai is vannak, a nyugati világhoz való tartozása nem 1989-ben kezdődött. Meg kellett győzni mindenkit – ez még mindig tart –, hogy Közép-Európa szerves és természetes része Európának. Nem olyan régen jelent meg a magyar piacon is Norman Davis Európa története című munkája, az utóbbi évtizedekben angolszász nyelvterületen publikált első olyan történeti mű, amely Európa szerves részének tekinti Közép-Európát. Addig szokás volt úgy értelmezni Európa történetét, hogy Berlinig, legfeljebb Königsbergig terjed az európaiság fogalma. Egy ideje azonban látható, hogy a közép-európai országok sikeres átalakulása, normális fejlődése, minimális együttműködése át fogja rajzolni az európai erőviszonyokat. Ez egyben nagyobb felelősséget rak vezetői vállára.
– Nem segíti a térségen belüli bizalom erősödését, hogy a kisebb országok kimondva vagy kimondatlanul attól félnek, Lengyelország középhatalmi ambíciói maguk alá gyűrik őket.
– Valóban, gyakran megjelenik Lengyelországgal kapcsolatban a középhatalmi ambíciók gyanúja. Lehet, hogy a lengyel politikusok, szakértők olykor rosszul fogalmaznak, higgyék el azonban, hogy Varsó elsősorban a közös célokat tartja szem előtt. Lengyelország ugyanis jól tudja, hogy van jó néhány kérdés, amelyben a közép-európaiak objektív érdekei közép- vagy hosszú távon közösek, s ezeket a célokat csak közös fellépéssel lehet elérni. Véleményünk szerint középhatalmi ambíciókról akkor lenne indokolt beszélni, ha Lengyelország dominálni szeretné a térséget. Ennek azonban én semmi jelét nem látom. Így például nincs számottevő lengyel tőkekihelyezés Közép-Európában. Ha ez valakiről elmondható, akkor sokkal inkább Magyarországról, de ez sem dominanciatörekvésként jelenik meg. A visegrádi csoport érdekegyeztetési mechanizmusai az egyenlőségen alapulnak, nem fordult elő, hogy Lengyelország bármit deklarálna, ami nem közös egyeztetések gyümölcse. Varsó volt az egyetlen tag, amelyik – ez mindegyik komoly kormányzati és ellenzéki erőre vonatkozik – az elmúlt másfél évtizedben sohasem vetette fel, hogy abba kellene hagyni a közép-európai együttműködés visegrádi formáját. Véleményünk szerint a térségnek megvan a lehetősége arra, hogy egyenlő partnerré váljon az európai döntési mechanizmusban, külön-külön viszont nincs ilyen esélyünk. Ezért utasította el Lengyelország több ízben azt a felajánlást, hogy a hat legnagyobb uniós ország hozza meg a legfontosabb döntéseket. Bármennyire hízelgő volt ez az ajánlat Varsónak, mi tudtuk, jobb, ha megtartjuk az eddigi mechanizmusokat, és inkább a huszonötök között leszünk számottevő tényező, mintsem egy hatos körben a legkisebbként küzdjünk az érdekeinkért.
– Mindezek fényében melyek voltak annak a négy és fél évnek a legnagyobb kihívásai, amelyet nagykövetként töltött Magyarországon?
– Sok tekintetben átmeneti volt ez az időszak. Egyike voltam azoknak, akik Budapesten és Varsóban ügyeltek arra, hogy az olyan fajsúlyos külső kihívások, mint például a tagságról szóló uniós tárgyalások, majd az európai alkotmány vitája, ne szakítsák el az együttműködés fonalát Közép-Európában. Márpedig az elmúlt négy és fél évben nemegyszer közel álltunk ehhez. Ezért elégedetten mehetek haza, mert úgy érzem, sikerült a magyar–lengyel viszonyt normalizálni. Többé nem pártfüggő, mert kiderült, hogy érdemes tisztán pragmatikus szempontból nézni országaink együttműködését. Jellemző, hogy kétoldalú kereskedelmünk ma tizenkétszer nagyobb, mint 1993-ban volt.
– Ez azt jelenti, hogy a régi, romantikus „lengyel– magyar két jó barát” kapcsolatot sikerült ötvözni a XXI. század pragmatizmusával?
– Alapvetően erről van szó. Sikerült bebizonyítani, hogy a rokonszenven, a történeti hagyományokon alapuló, a megyék és települések közötti együttműködés keretében megpályázott brüsszeli támogatások révén együtt olyan anyagi forrásokhoz juthatunk, amelyeket külön-külön nem kapnánk meg.
– Említettük, hogy térségünkről, országainkról elég keveset tudnak a mai világban. Lassan már egymást sem ismerjük eléggé. Sok a téveszme, a félelem és a sztereotípia. Jól mutatják ezt az olyan helyzetek, mint a most lezajlott választások. Miért tapasztalható idegenkedés az eredmények láttán?
– Elsősorban az ismeretek hiánya miatt. A mi politikusaink fiatalon nem járhattak olyan találkozókra, konferenciákra, mint a nyugatiak, ahol már fiatalon megismerhették azokat a politikusjelölteket, akikkel két-három évtized múltán külügyminiszterként, miniszterelnökként találkoznak újra. A nyugati szociáldemokrata, konzervatív vagy liberális politikusok már régóta ismerik mostani partnereiket.
– A nyugatiaknak mintha összeszorulna a gyomruk, amikor nálunk jobboldaliak kerülnek hatalomra. A posztkommunista politikusok győzelmét mintha nyugodtabban fogadnák.
– Én emlékszem arra is, amikor 1993-ban Lengyelországban a szocialisták nyerték a választásokat, és sokszor elhangzott, vajon folytatni fogják-e a NATO-hoz való közeledést. Nem húznak-e inkább Moszkva felé? Tehát nem ismerték őket sem. Pedig Lengyelországban akkor már evidens volt, hogy a baloldal is folytatja a külpolitikának az 1980–90-es évek fordulóján beállt irányát. Most ugyanezt látjuk, csak más előjellel. A jobboldali struktúrák kialakulatlanságával járó belső instabilitás még inkább elbizonytalanítja a Nyugatot. Erre rakódnak a két világháború közötti sztereotípiák, amelyek szerint, ha valaki Közép-Európában jobboldali, akkor szükségképpen nacionalista, klerikális is, talán még antiszemita is. Ez utóbbi vád – ami szerencsére csak a német sajtóban jelent meg – az új lengyel államelnök esetében egyszerűen nevetséges, hiszen Lech Kaczynski nemcsak a lengyel–zsidó párbeszédért tett sokat, hanem varsói főpolgármesterként ennek szimbolikus megjelenítéséért is. Nem szólva a ’89 előtti ellenzéki tevékenységéről. Ez a vád szüli aztán a reakciókat. Mosolyt fakasztó, ahogy egyes európai országokban a tényleg antiszemita, soviniszta erők őbenne próbálják látni és láttatni a példaképüket, megerősítésüket. Ez skizofrén helyzet. Hogyan lehet valakiben antiszemitát látni, aki a hetvenes években Adam Michnikkel együtt alapította a KOR-t, aki a függetlenségi lengyel demokratikus hagyománynak, sőt családi vonatkozásban a lengyel függetlenségi szocialista hagyománynak a terméke?
– Nyugaton azt is nehéz megérteni, hogy az utóbbi évtizedben milyen elégedetlenség gyűlt fel ebben a térségben. Melyek azok a társadalmi bajok, amelyek esetenként a radikálisabb hangot, az erőteljesebb változtatást hirdető politikusok mögé sorakoztatják fel az embereket. Nem véletlen, hogy Kaczynski és a Jog és Igazságosság pártja a negyedik köztársaság felépítésének meghirdetésével indult a választásokon.
*
– Pedig ha volt az elmúlt tizenhat évben olyan választás Lengyelországban, amiről el lehet mondani, hogy a kampány és a felmerülő kérdések igazán hasonlítottak a nyugat-európai megmérettetésekre, akkor ez a mostani az volt. Már nem a kommunista múltról volt szó elsősorban, nem arról, hogy az alapvető ideológiai értékekben milyen különbségek vannak, hanem arról vitatkoztak, amiről Portugáliától Németországig mindenhol. Ez is mutatja, hogy a mi problémáink egyre jobban hasonlítanak a nyugat-európaiakéira, csak ezt nem nagyon akarjuk észrevenni. Ne felejtsük el, hogy még egy-két éve is sokan attól tartottak, hogy Lengyelországban az unióellenes, populista erők nyerik meg a soron következő választást. A végeredmény mégis az, hogy az ilyennek leírható pártok húszszázaléknyi szavazatot kaptak. A britek, franciák vagy hollandok igen jelentős része, olykor a többsége sem híve az új európai alkotmánynak, ez azonban mégsem jelenti azt, hogy az őket képviselő erők Európa-ellenesek lennének. Azonban ha a mi országainkban lép fel valaki ilyen programmal, könnyen ráragasztják ezt a címkét, azt sem nézve, mik a konkrét érvei, kifogásai. Két évvel ezelőtt a baloldali lengyel kormányt is hasonló jelzőkkel illették, amikor szembe mert szállni a fő áramlattal, és azt mondta, hogy az európai alkotmány első tervezetében van pár tétel, amely nem felel meg a lengyel elképzeléseknek. Sokan nem értik azt sem, hogy Lengyelországban nagyon gyors és alapjában liberális politika vezérelte gazdasági és társadalmi változások zajlottak az elmúlt tizenhat évben, nem csoda hát, ha a társadalom egy része mást, korrekciót szeretne. Az embereknek eszükbe jutott, hogy a nyolcvanas évek lengyel ideáljai között ott volt a társadalmi kohézió, a társadalmi igazságosság igénye. Ehhez hasonló elvek szerint működnek a skandináv országok, mégsem mondja senki, hogy populista politikát folytatnak. Mindehhez járul az utóbbi évek morális válsága. Az úgynevezett Rywin-gate óta az emberek azt látják, hogy demokratikus, szabadpiaci körülmények között egyes intézmények pusztán kirakatul szolgálnak, a kulisszák mögött zajlik az igazi alkudozás. Ez erkölcsi megtisztulási igényeket is támaszt, amúgy megint nemcsak a jobboldalon, hiszen szinte minden párt hasonló programmal állt elő.
– A mostani választás kínálja az összehasonlítást országaink között is. A hasonlóságok, a párhuzamos fejlődés mellett egyre jobban látszanak a különbségek is a két társadalom között. A nyolcvanas években a lengyel fiatalság úgy tekintett Magyarországra, mint szerencsésebb helyzetben lévő országra, most viszont sok magyar figyeli kissé irigykedve Lengyelországot. Ön szerint melyek azok a pontok, ahol eltérően fejlődött a két társadalom?
– Azt hiszem, csak a teljes demokrácia és szabadpiac körülményei között mutatkozik meg az, ami elsősorban a második világháború országonként eltérő konzekvenciáinak és a Moszkvában 1956 után eldöntött fejlődési modellnek a következménye lett Magyarországon és Lengyelországban. Ebből a szempontból egymás tükrei is vagyunk. Leegyszerűsítve: a politikai folyamatok, a nemzeti mentalitás szintjén talán több a hasonlóság közöttünk, mint ha a gazdaság, a társadalom mélyebb struktúráit nézzük. Alapvető a különbség országaink között az ipar és a tulajdonosi viszonyok szerkezetét, valamint a privatizációs folyamat jellegét tekintve. Lengyelországban a rendszerváltás óta sokkal nagyobb szerep jutott a kis- és középvállalkozásoknak – ez egyébként jellemzője volt a lengyel kommunizmusnak is. Magyarországon viszont néha áhítattal nézzük a tőkecsábítási képességeket és ennek sok tekintetben pozitív vonzatait.
– Mindez egyben azt is jelenti, hogy szélesebb a lengyel középosztály, amely ily módon nagyobb súllyal van jelen a közéletben is?
– Így van. Arányait, illetve gazdasági, társadalmi funkcióit tekintve nagyobb hangsúlyt kapott, és nagyobb is ez a saját termelési tulajdonnal rendelkező osztály, mint Magyarországon. Ez főleg annak köszönhető, hogy a kommunizmus idején Lengyelországban végig megmaradhatott, ha nagyon szerény körülmények között is, egy elég széles magánszektor a szolgáltatásokban és főkép a mezőgazdaságban. Ezekben a közegekben megmaradt egyfajta kispolgári mentalitás, megmaradt a magánvállalkozói szellem, és ez 1989-ben levegőhöz jutott. A privatizáció lassabban és másként zajlott le, mint Magyarországon. Ennek természetesen vannak árnyoldalai és pozitívumai egyaránt, mindenesetre fontos különbség, hogy a lengyel gazdaságban, társadalomban a hazai tőkének, vállalkozásoknak a szerepe, programja világos, és ez markánsan rávetül a politikára, az uniós elvárásokra, az igényeinkre és érdekeinkre. Ennek legjobb példája, hogy ugyan nem olyan mértékben, mint amilyennel a nyugati társadalmakat ijesztgették, de mi figyeljük, mennyivel több lengyel vállalt legálisan munkát abban a három nyugat-európai országban, ahol ezt engedélyezték, mint ahány magyar, szlovák vagy cseh. És ez nemcsak a magas munkanélküliség miatt történt, hanem a más mentalitás és az eltérő demográfiai helyzet miatt is. A lengyel társadalomban például nagyon sok a fiatal, közöttük – akárcsak Spanyolországban 20–25 évvel ezelőtt – a legnagyobb a munkanélküliség, ezért ők keresik a külföldi lehetőségeket.
– A lengyel társadalom tehát dinamikusabb, mint a magyar?
– Alapvetően fiatalabb, és ennek rengeteg, a legkülönbözőbb területeken érződő hatása van. Másik különbség, hogy Lengyelországban az átalakulás sokkal durvább volt, mint Magyarországon, hiszen ellentétben Magyarországgal, a nyolcvanas évek végéig az államtól függő szférákban semmiféle reform nem történt. 1989 után egy húsjegyekkel küszködő országból szinte egyik hétről a másikra a gazdasági és társadalmi sokkterápia állapotába ugrottunk át, annak összes következményével. A kilencvenes években nagyon drasztikus liberális reformokat vezettek be, ezeknek köszönhetően lendületbe jött az ország, sokan kaptak lehetőséget cégalapításra, az új lehetőségek kiaknázására. Másfelől megvolt az ára is, ami az emberek tudatában ennek a gazdaság- és társadalompolitikának az áraként csapódott le. Az utolsó különbség, amelyet érdemes megemlíteni: Lengyelországban nemcsak a pártok viszonylag gyenge volta miatt, de egyébként is sokkal decentralizáltabb a véleményformáló intézmények köre. Nagyon befolyásos az önkormányzati szféra, de fontos a regionális és az országos független média is, amely néha valóban negyedik hatalmi ágként szerepel. És kevésbé…
– … alárendelt a hatalomnak, a politikának, mint Magyarországon?
– Ezt nehéz lenne megbecsülni. Mindenesetre tény, hogy két vezető országos magán-tévécsatorna van, és az utóbbi választási kampányban nagyon nehéz volt észrevenni, kinek kedveskednek jobban, kinek kevésbé. Ami nem csupán valamiféle szándék volt, hanem kiderült, hogy a piac nem tolerálja a direkt és látható pártfüggést, nem kifizetődő ily módon elveszíteni, akár egyszer is, a társadalom bizalmát. Ráadásul kiderült, hogy a politikusok, pártok, kormányok jönnek-mennek, az olyan stabil háttérrel rendelkező médiavállalkozások pedig, mint a nyomtatott napisajtó területén a Gazeta Wyborcza vagy a Rzeczpospolita, hetilapok között a Polityka vagy a Wprost, televíziók esetében pedig a TVN vagy a Polsat, olyan értéket képviselnek, amelyet nagyon kockázatos lenne elveszteni direkt pártpolitikai csatározásokban.
– Tőlünk nézve meghatározó különbségnek látszik az is, hogy Lengyelországban a politikai pártok határozottabban védik a nemzeti érdekeket, a társadalomban erőteljesebb a nemzeti tartás. Mivel magyarázható ez?
– Nem vagyok benne biztos, hogy itt elsősorban nemzeti vagy államérdekekről van-e szó. Lehet, hogy csupán arról, hogy nálunk nagyon nagy, szervezett és látható társadalmi nyomás alatt működik a politika. De talán számít az is, hogy sok emberben van egyfajta történeti optimizmus s az ezt kiegészítő meggyőződés, hogy a XX. század legtöbb momentumában a lengyelek nem az igazságtalan vagy a rossz oldalon álltak. A független média mindennapi aktivizmusa pedig azt eredményezi, hogy a gazdasági és társadalmi érdekek gyorsabban és nyersebb formában jelennek meg a politikai párbeszédben. Tehát azt mondanám, hogy a mindenkori lengyel kormány és mindegyik lengyel párt sokkal nagyobb társadalmi és médianyomás alatt működik, mint sok más kelet-közép-európai országban. A Szolidaritás egyik nagy eredménye, hogy megtanította az embereket, miként kell és érdemes önszerveződniük. És ez vonatkozik minden társadalmi csoportra, minden termelői körre, minden szakmára. Tehát ha a lengyel ápolónők észreveszik, hogy bajok vannak a diplomájuk nyugat-európai elismerésével, azonnal megjelennek az illetékes minisztériumban, majd az európai ügyek hivatalában, és ha nem érik el céljukat, akkor három nap múlva már Brüszszelben vannak. Vagy tüntetnek Varsó központjában. Nem a lengyel pártok vagy kormányok akarnak nemzetiek lenni. Ilyen mérce Lengyelországban nem létezik, a rájuk nehezedő állandó nyomás miatt azonban nem tudnak mások lenni. Ezek az érdekek evidensen léteznek, és szervezetten kapnak kifejezést, ráadásul, ha végignézzük az uniós csatlakozásunkat, kiderül, hogy nagyon is jogos és normális elvárások. Amit a tárgyalások során próbáltak nekünk bebizonyítani, hogy egyes követeléseink nem európaiak, azok többségéről kiderült, hogy igenis azok. Amint az is nyilvánvaló, hogy azok az átmeneti és súlyos korlátozások, amelyeket elfogadtunk, ugyanúgy megkérdőjelezik az európai normákat, mint a mi egyes elvárásaink. Így például a külföldi munkavállalás sokéves felfüggesztése az egyik alapvető uniós szabadságjog megtagadása. Természetesen elfogadtuk ezt is, elismerve a nyugat-európaiak – azóta irracionálisnak bizonyult – félelmeit az új tagországokból érkező munkaerő-áradattal szemben. No, de akkor ne mondják, hogy közép-európai részről mindig csak irracionális félelmek vagy irracionális igények léteznek, míg náluk teljes a pragmatizmus és a racionalitás! Ebben is egyre jobban hasonlítunk már egymásra.
Hamász
Így támogatta a mészárlást és erőszakot a Sziget Fesztivál alapítójának üzlettársa
