Leggyakrabban a költségvetési hiány túlzott mértékéről lehet hallani-olvasni a sajtóban, az uniós intő is ez okból született. A költségvetési hiány azonban csak következménye egy mélyebben fekvő oknak, az ország külső és belső piacai elvesztésének, ennek következtében a nagyarányú külkereskedelmimérleg-hiány és ezzel párhuzamosan fizetésimérleg-hiány kialakulásának, amely napjainkra az eladósodási folyamat újbóli felgyorsulásához vezetett.
A helyzet maga
A milliárdok azonban keveset mondanak annak, aki nem foglalkozik nemzetgazdasági mérlegekkel, ezért célszerű a helyzetet egy havi mondjuk 150 ezer forint nettó jövedelemmel rendelkező családra vetítve bemutatni. A nemzetgazdaság nettó adóssága 2004 végén 25,4 milliárd eurót tett ki, ami annyit jelent, hogy egy háromtagú családra 1,9 millió forint nettó (nemzeti) adósság jut. Ez bénító nagyságú adóssághegy ahhoz, hogy egy átlagos háromtagú család havi 150 ezer forintos nettó jövedelme alapján finanszírozni lehessen, mégsem ez a legnagyobb, az ország gazdasági összeomlásával fenyegető baj, hanem a fizetési mérleg hiánya.
A fizetési mérleg a külkereskedelmi mérlegből, a turizmus és más szolgáltatások egyenlegéből, valamint az eddig Magyarországon befektetett tőkén keletkezett kamatfizetések és jövedelmek egyenlegéből tevődik össze. Tavaly a fizetési mérleg hiánya 7,1 milliárd euró volt, a háromtagú családra átszámítva 536 ezer forint. Ennyit kellene tehát évente egy átlagos magyar családnak megspórolnia és kifizetnie ahhoz, hogy tartozásunk ne növekedjék tovább. Ez havi jövedelmét mintegy 45 ezer forinttal terhelné, amely teher az idők végezetéig fennmaradna, hiszen csak arra lenne elég, hogy meggátolja a tartozások további növekedését.
A helyzet azonban még ennél is rosszabb, hiszen egy magyar család forintban kapja a jövedelmét, de a fizetési mérleg hiányát euróban kellene fedeznie, tehát ha fogyasztása egyharmaddal való csökkentésével fogcsikorgatva elő is teremtené forintban a fedezetet, ezzel nem lehetne kiegyenlíteni a fizetési mérleg hiányát, ehhez euró kell, amihez országos szinten csakis többletexporttal lehet hozzájutni. És itt vesz a helyzet igazán tragikus fordulatot, ugyanis az országnak nemhogy exporttöbblete nincs, de exportjával csak az import mintegy 60 százalékát képes fedezni. Ha ezt grafikonon ábrázoljuk időrendi sorrendben, a magyar gazdaság külső egyensúlya egy zuhanó repülőgép pályáját mutatja, vagyis a hiány növekedése gyorsul. Ezek után mindenki próbálja meg elképzelni, hogyan tudná konszolidálni ezt a helyzetet fizetéséből és valutabevételéből.
Bár a kialakult helyzetért a kormány és az ellenzék egymást vádolja, a tragikus mértékű eladósodás és fizetésimérleg-hiány nem a jelenlegi vagy az előző kormány helytelen intézkedéseire, hanem három évtized folyamatosan hibás gazdaságpolitikai lépéseire vezethető vissza, amelyhez mindegyik politikai erő hozzájárult a maga tehetsége szerint.
Az okok
Az első és talán legnagyobb melléfogás az volt, amikor 1974-ben úgy döntött az akkori kormány, hogy külső hitelfelvételekkel fedezi a kőolajár-robbanás miatti cserearány-veszteséget. Ez adósságcsapdába vitte az országot, és a rendszerváltásig 14 milliárd dollár nettó adósság halmozódott fel, amiből gyakorlatilag nem volt nettó tőkebevonás, mert az újabb és újabb hitelfelvételek a korábbiak törlesztését és az igen magas kamatok fizetését szolgálták. A rendszerváltást közvetlenül követő időszakban lehetőség lett volna az adósságok jelentős részének leíratására (mint ahogy a lengyelek ezt megtették), ennek lehetőségét azonban a magyar kormány – liberális közgazdászai tanácsára – elvetette. A nyolcvanas években lehetőség volt a strukturális alkalmazkodásra, ezt azonban a magyar kormány – bízva a piaci erők jótékony hatásában – ugyancsak elvetette.
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a mindenkori magyar kormány – a hazai ipar legcsekélyebb védelme nélkül – négy év leforgása alatt megnyitotta az ország piacait a sokkal tőkeerősebb, fejlettebb technikával rendelkező nyugati vállalatok előtt, emellett olyan törvényeket hozott, amelyek az esetleg még életképes vállalatoknak is megadták a kegyelemdöfést (csődtörvény, számviteli törvény, pénzintézeti törvény), a belföldi államadóssággal pedig eladósította a költségvetést (jegybanktörvény). Ugyanakkor az állami vállalatok, később a bankok privatizációnak nevezett kiárusításával együtt eladta azok hazai és nemzetközi piacait is. Mindezek hatására a magyar gazdaság összeomlott.
Négy év alatt másfél millió munkahely (a munkahelyek egyharmada) szűnt meg, az ipari termelés 30, a mezőgazdasági termelés 40 százalékkal esett vissza, és előállt a fenti számokkal jelzett eladósodás és egyensúlyhiány, amely a rendszerváltást követő másfél évtized után is tovább löki az országot lefelé a lejtőn. Ilyen mértékű és ennyire tartós visszaesésre az ezeréves magyar történelemben talán csak a török időkben volt példa. A tatárjárást, Trianont és a két világháború pusztításait ugyanis egyenként mintegy tíz év alatt kiheverte az ország, most pedig, másfél évtizeddel a rendszerváltás után, rosszabbul állunk, mint valaha, ráadásul a helyzet gyorsan romlik. Amit ma a statisztika gazdasági növekedésnek mér, és aminek alapján Kóka János kirobbanó sikernek minősítette a magyar gazdaságot, az a korábban vámszabad területiként nyilvántartott multinacionális vállalatok teljesítménye. Ez a szektor a munkaerőnek csak mintegy két százalékát foglalkoztatja, és más módon sem kapcsolódik a magyar gazdasághoz, hiszen importálja a felhasznált anyagokat és alkatrészeket. Létezik még a külföldi tulajdonú vállalatok egy másik csoportja, amely a vásárlóerő kiszívására telepedett az országba. A kettő együtt azt jelenti, hogy a külföldi tulajdon aránya a feldolgozóiparban és a piaci szolgáltatásokon belül 60–70, sőt a pénzügyi szektorban 80–90 százalék, ami nemzetközi összehasonlításban kirívóan magas. A nemzetközi átlag 20–30 százalék, és még a hazánkhoz hasonló kis országok esetében sem növekszik 30–40 százalék fölé. A külföldi tulajdon arányát minden ország igyekszik korlátozni nemzetbiztonsági okokból. A gazdaság magyarnak megmaradt része, amint ez az ipari termelés belföldi értékesítésének adataiból egyértelműen kiderül, lényegében az 1993-as mélypont szintjén stagnál. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a fizetési mérleg hiányát jelentős részben az úgynevezett portfólióbefektetések finanszírozzák, amelyek jelenlegi állománya húszmilliárd euró, a GDP egynegyede és a magyar (nem multi) export teljes egésze. Ez spekulációs pénz, amely bármely pillanatban megmozdulhat, ezért kelt olyan izgalmat a forint árfolyama, illetve a kamatláb, amelyet azért kell magasan tartani, hogy ez a pénz ki ne repüljön az országból, latin-amerikai típusú pénzügyi válságot okozva.
A politikai háttér
Ezért a helyzetért azért nem állapítható meg egyértelműen a pártok felelőssége, mert inkább a neoliberális gazdaságfilozófiához és annak képviselőihez kötődik, akik valamennyi jelentősebb pártban a főerőt képviselték, illetve képviselik ma is, bár kétségtelen, hogy leginkább az SZDSZ és az MSZP soraiban vagy holdudvarában találhatók meg.
A neoliberálisok és az e gazdaságfilozófiát elutasítók közötti gazdaságpolitikai vita visszanyúlik a nyolcvanas évek közepéig, sőt egyes vonásaiban még korábbra, a hetvenes évek közepéig, a hitelfelvételről kibontakozott vitáig. A hitelfelvételt ugyanazok támogatták, mint később a neoliberális gazdaságpolitikát: közgazdászok egy maroknyi, de jól szervezett csoportja, akik jelentős befolyással rendelkeztek az MSZMP vezetőire, ám akiknek, mivel kutatóintézetekben vagy pénzügyi irányító szerveknél töltötték el az életüket, nem voltak tapasztalataik a reális (vállalati) élet területén. A gyakorlati tapasztalatok hiányát olyan elméleti meggyőződések pótolták, amelyek azután sorra hibásnak bizonyultak. Minél mélyebbre süllyedt az ország az adósság mocsarában, a gazdaságirányítás annál inkább átkerült eme, egy időben „pénzügyi lobbinak” is nevezett csoport kezébe, amely aztán gondoskodott arról, hogy közgazdasági ellenfeleit tudatlannak, szélsőségesnek tüntesse fel, vagy egyszerűen csak elvegye előlük a publikálási lehetőséget. A magyar ipart és ipari vezetőket pedig különösképpen nem szerették. Ha valaki belenéz a hetvenes évek „szakirodalmába”, könnyen észreveszi, hogy nemcsak egy jó szó, de reális értékelés sincs a magyar iparról. Példa rá a legnagyobb vállalatok egy csoportjára ráragasztott „piszkos tizenkettő” jelző. Az utálat hátterében politikai küzdelem állt. A hetvenes években az ipari vezetők még bizonyos politikai befolyással rendelkeztek, ezt kellett felszámolni a pénzügyi lobbi javára. A pénzügyi lobbi tevékenységét sajátos megvilágításba helyezheti az a nemrég megjelent könyv, amelynek szerzője, John Perkins azt meséli el, hogy egy amerikai pénzügyi konzultációs cég vezető embereként hogyan vette rá a fejlődő országokat, hogy erejüket meghaladó módon vegyenek fel hiteleket, ami azután a hitelezők markába juttatta őket. A könyv címe sokatmondó: Egy gazdasági verőember vallomásai (Confessions of an Economic Hit Man, Berrett-Koehler Publishers, 2004). Magyarország eladósításához nem kellett külső szakértőket igénybe venni (bár kétségtelen, hogy e téren hazai híveinek a Nemzetközi Valutaalap és bizonyos fokig a Világbank is kellő támogatást nyújtott).
Sajnos az ellentábor gyenge és szervezetlen volt, kellő politikai befolyás nélkül. Magányos Don Quijoték próbálták felvenni a harcot a nemzetközi pénzvilág által keltett – és annak érdekeit szolgáló – neoliberális szökőár ellen. Nemzetközi téren a magányos kritikusok közül talán ki lehet emelni a Magyarországon is jól ismert John Kenneth Galbraith, Josef Stiglitz, David C. Korten és a magyar származású Sir Thomas Balogh nevét, akinek Mit ér a hagyományos közgazdaságtan? című, 1982-ben angolul publikált könyvéből érdemes idézni három mondatot: „A monetarista iskola (ez a neoliberális gazdaságpolitika elméleti alapja) teljesen figyelmen kívül hagyja a második világháború kitörését megelőző mintegy másfél évszázad történelmi tapasztalatait. Ezek azonban azt mutatják, hogy a magára hagyott tőkés rendszer lényegileg instabil. Következésképp gazdaságpolitikai javaslataik katasztrofális következményekhez vezethetnek” (196. oldal). A katasztrofális következmények sorához most már a magyar példát is hozzá lehet adni.
Az elszigetelt hazai ellenállásból – tisztelettel adózva Andor László, Csath Magda, Gidai Erzsébet, Nagy Pongrác, Szakolczai György, Síklaki István és Varga István erőfeszítéseinek – önző módon hadd idézzek egy 1989-ben az Élet és Irodalomban publikált glosszámból, amely Milton Friedman tanítványai, a chicagói fiúk analógiájára és a közgazdasági egyetem székhelyére utalva a Dimitrov téri fiúk címet viselte.
*
„A chicagói fiúkat nálunk a Dimitrov téri fiúk helyettesítik, akik az elmúlt húsz évben úgy jutottak el a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem padjaiból a különböző párt- és állami szervek vezető pozícióiba, hogy termelőüzemeket belülről még véletlenül sem láttak. Gazdasági ismereteiket elvi elkötelezettség – érdekességképpen pont a chicagói liberalizmus – helyettesíti, amelyet három jelszóval lehet megfogalmazni: liberalizáció, dereguláció, monetáris restrikció. Áldásos tevékenységük nyomán az elmúlt tíz évben Magyarország adóssága a négyszeresére nőtt, elindult az infláció, az ipar teljesen szétzilálódott, termékstruktúrája megmerevedett, és éppen napjainkban figyelhetjük meg a mezőgazdaság tönkremenetelét is. Egy szűk réteg soha nem látott gazdagodása mellett a lakosság széles rétegei egyre jobban elszegényednek, mind több és több embernek jelent nehezen megoldható problémát a mindennapi megélhetés is. Ezzel párhuzamosan általános a visszaesés a kultúra, egészségügy, tudomány területén. Akárcsak az ötvenes években, a magyar gazdaság és társadalom egy doktriner elmélet Prokrusztész-ágyába szorítva tehetetlenül sodródik az összeomlás felé. Fogjuk-e nekik valaha is mondani: szép volt, fiúk?”
Majdnem tizenhét év telt el a glossza megjelenése óta. Mondjuk-e nekik, hogy „szép volt, fiúk”?
Brüsszel és az unió gazdaságpolitikája
Brüsszelre ma sokan úgy tekintenek, mint annak idején Moszkvára: a felül nem múlható bölcsességek forrására. Közelebbről nézve azonban az unió ugyancsak ellentmondásos képet mutat. Philip Stephens, a Financial Times munkatársa a helyzetet jellemezve azt mondja, hogy az elmúlt negyvenöt évben a közösség a franciák önzésére és a németek bűntudatára épült, és most felbomlófélben van. Való igaz, az európai számla oroszlánrészét a németek állták, most azonban öt másik nettó befizető országgal együtt bejelentették kívánságukat, hogy az unió központi költségvetésének felső határát, amelyet hajdanán a GDP 1,27 százalékában állapítottak meg, de a gyakorlatban csak 1,14 volt, egy százalékra csökkentsék. Ezt annak fényében kell értékelni, hogy egy, a hetvenes években készült MacDougall-jelentés szerint az unió jelenlegi integráltsági fokán a GDP öt százalékát kellene összpontosítani. Mindez azt jelenti, hogyha a korábban csatlakozott fejletlenebb országok kaptak is segítséget, de a tömegesen belépő új országoknak erre nincs reményük, sőt még a mezőgazdasági támogatásokat is tagállami hatáskörbe akarják visszautalni. Vagyis a német bűntudat megszűnt, de legalábbis nem terjed odáig, hogy finanszírozza a lengyel vagy a magyar mezőgazdaságot (nem beszélve a románról, a bolgárról és esetleg a törökről). De nemcsak az újonnan belépők nem kapják meg a felzárkózásukhoz szükséges segítséget, hanem még a korábbi tizenöt tagállam együttműködése sem biztos, ugyanis a GDP egy százalékát kitevő közös alapból nem lehet megoldani olyan problémákat, amelyek az egyes országok eltérő gazdasági szerkezetéből származnak. Például lehet, hogy a kínai textilimport liberalizálása piacot biztosít a fejlettebb északi államok high-tech iparának, de lerombolja a déli államok textiliparát, amiért senki sem kárpótolja őket.
Hazánkban is nagy az izgalom az euró bevezetése körül. Érdemes odafigyelni Milton Friedman véleményére. Ő már 1997-ben megjósolta és érvekkel alá is támasztotta, hogy az euró bevezetése szükségképpen hatalmas veszteséget fog okozni az érintett országoknak. Ezt nyilatkozta a Wall Street Journal 1997. június 20-i számában: „A várható eredmény az lesz, hogy az euró súlyosbítja az országok közötti politikai feszültségeket azáltal, hogy az egyes országokat ért különböző hatásokat, amelyeket árfolyamváltozással kezelni lehetett volna (ha nem vezetik be az eurót), erősen megosztó politikai vitákká változtatja. Egy politikai unió megteremtheti az alapjait az egységes pénz bevezetésének. Az egységes valuta nem megfelelő feltételek mellett való bevezetése azonban a politikai egység elérésének akadályává válik. Hatalmas árat kell majd fizetni érte.” Arra a kérdésre, hogy akkor miért vezetik be az európaiak, a Nobel-díjas közgazdász a következőket válaszolta: „Tisztán nemes politikai célok miatt. Mitterrand és Kohl az utolsó olyan vezetők, akik megtapasztalták a második világháborút. Elkötelezettek, hogy olyan rendszert állítsanak fel, amelyben ilyen háború nem következhet be még egyszer. És hajlandók megfizetni ennek hatalmas gazdasági árát.” Az azóta eltelt idő teljes mértékben igazolta a jóslatokat. A gazdasági növekedés az unióban (de különösen az eurózónában) jelentősen lassult, a munkanélküliséget nem tudják leszorítani, az euró stabilitását biztosító maastrichti kritériumokat még a legerősebb gazdaságok sem teljesítik, a politikai viták éleződnek.
A londoni The Times a következőket írta erről (2005. augusztus 25-én): „Miközben Európa gazdasági teljesítménye szinte az euró 1999-es bevezetése pillanatától rosszról még rosszabbra változott, egy figyelemre méltó politikus sem merte kritizálni bármely módon az eurót vagy általában a közös valutaprogramot. Ez a tabu most megdőlt. Olaszországban Silvio Berlusconi tudatosan bátorítja az euróellenes mozgalmakat, és Prodit (választási ellenfelét) teszi felelőssé Olaszország problémáiért, aki az eurót bevezette.” Anélkül, hogy további példákat és statisztikai adatokat citálnánk, fogadjuk el Milton Friedman értékelését, miszerint az euró bevezetése hatalmas gazdaságpolitikai hiba volt, és tegyük hozzá, hogy az újonnan belépők eurózónába kényszerítése megsokszorozza a már eddig elkövetett hibákat.
A közösségben a nyolcvanas évektől alkalmazott neoliberális gazdaságpolitika valós sikereket ért el az árstabilitás megteremtésében, ez azonban hatalmas növekedési veszteséggel járt együtt. A tizenötök országai például a válságos hetvenes években átlag évi háromszázalékos növekedést értek el, míg a legutóbbi időben a növekedés ennek a felére esett vissza. Ha a hetvenes évek átlagát mint potenciális növekedési lehetőséget tekintjük (hiszen az Egyesült Államok növekedése is ekörül van), akkor a tényleges és a potenciális növekedés közötti különbséget az uniós gazdaságpolitika veszteségeként könyvelhetjük el, ami jelenleg már az évi 2000 milliárd eurót is meghaladja, vagyis ennyivel kevesebb a tizenötök GDP-je, mint lenne, ha a növekedés nem lassult volna le. Ehhez az összeghez képest eltörpül az éves költségvetés 100 milliárd eurója, nem is beszélve arról a mintegy húszmilliárdról, amely körül most a költségvetési huzavona folyik.
A nyilvánvaló kudarc még inkább arra sarkallja a neoliberális politika megszállottait, hogy tovább erőltessék eddig is hatalmas károkat okozó politikájukat. Ezt szolgálja például a Bolkestein-direktíva, amely az egészségügy és más hasonló közszolgáltatások piacosításában véli megtalálni a megoldást, vagy a valamikori szakszervezeti közgazdászból gazdasági és pénzügyi biztossá lett Joaquín Almunia minapi, a Német Iparszövetség konferenciáján mondott beszéde, amely szerint: „Az Európai Bizottság és mások legutóbbi tanulmányai azt jelzik, hogy mélyreható munkaerő-, termék- és pénzpiaci reformok az unió potenciális növekedését egy százalékponttal tudnák növelni.”
John Monks és Reiner Hofmann, az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) vezetői egy szakszervezeti konferencián Barroso szemére vetették, hogy a hasonló ígéretekből a munkavállalók helyzetének romlásán túlmenően soha semmi nem valósult meg, de a bizottság elnökéről lepergett a kritika. Kérdés, meg lehet-e győzni békés úton-módon az unió vezetőit arról, hogy a neoliberális politika erőltetésével tönkreteszik mindazt, amiért valaha felnézett a világ Európára. Meglehet, a pártokat pénzelő nagytőke értelmesebb képviselőit kellene felvilágosítani arról, hogy a társadalmi szolidaritás híján széteső Európa számukra sem hoz profitot.
Egyelőre azonban azt kell megállapítanunk, hogy a Brüsszelt jellemző közgazdasági felfogás nemhogy segítené, de egyenesen akadályozza mind a régi, mind az újonnan belépő tagállamok gazdaságpolitikai gondjainak megoldását.
Szó szerint lefordítva az angol nyelvben használatos „basket case” kifejezés „kosáresetet” jelent, és arra utal, hogy ha a hazáját valamely távoli országban védő katonát széttépi a gránát, ami marad belőle, azt egy kosárba összeszedve hazaküldik a hozzátartozóinak. A magyar gazdaság helyzete is ilyen „basket case”, amit bárki felismerhet, mihelyt a kosár tartalmából megpróbálja kiszámítani a várható jövendőt.
A legnagyobb baj azonban mégsem az adósság vagy a fizetési mérleg hiánya, hanem a magyar gazdaságirányítás, illetve a mögötte álló szakértők neoliberális elkötelezettsége. Ha valaki akár csak félig elolvas egy gazdaságtörténeti tankönyvet, hamar rájön, hogy a vezető ipari országok nem annak köszönhetik felemelkedésüket, hogy amikor gyengék voltak, megnyitották piacaikat a konkurencia előtt, hanem annak, hogy minden lehető eszközzel védelmezték. Például a hajózási törvény kerek két évszázadon keresztül védte Anglia kereskedelmi és ipari érdekeit, mígnem a világ vezető ipari hatalmává vált, és csak akkor hirdette meg a szabadpiaci elveket, amikor már biztos volt gazdasági fölényében. Ezek az elvek akkor sem annyira a saját, mint inkább más országok piacainak a megnyitását szolgálták. Aki szép szóval nem értette meg az új közgazdasági elveket, annak ágyúnaszádokkal adtak pontosabb definíciót, mint például Kínának az ópiumháború idején. Kétségtelen, hogy azóta sokat finomodtak a módszerek, és a pénzügyi innovációk nyomán az ágyúnaszádok szerepét mára a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank vette át, természetesen az olyan intézmények segítségét is igénybe véve, mint amelyről a fent említett John Perkins is beszél. Az is kétségtelen, hogy akik ma felzárkóznak, azok nem a nemzetközi pénzügyi intézményekre hallgatnak, hanem határozottan támogatják a saját iparukat és védik piacaikat, amint az számos ázsiai ország (közöttük Kína), sőt most már néhány latin-amerikai ország esetében is tapasztalható.
Nyilvánvaló tehát, hogy egy neoliberális meggyőződésű kormány nem sokra megy a gazdasági problémák megoldásában, mint ahogy a Bokros-csomag sem oldott meg semmit, csak – részben a villamosenergia-ipar kiárusításával – átmenetileg stabilizálta a gazdaságot.
Tételezzük fel, hogy olyan kormányunk lesz, amely nem hisz a neoliberális babonákban, hanem a józan eszére próbál hallgatni, esetleg igénybe veszi a neoliberalizmust bíráló közgazdászok ma már elég széles körű nemzetközi táborának segítségét.
Van-e kiút?
Egy józan kormánynak mindenekelőtt azt kell észrevennie, hogy alapvetően nem a költségvetési, hanem a fizetési mérleg hiányával van a baj, és ez azért van, mert a hazai vállalatok elvesztették bel- és külföldi piacaikat, tehát ezeknek a visszaszerzése az elsődleges feladat. Van egy ikerdeficitnek nevezett összefüggés, amely szerint a költségvetés hiánya azonosan egyenlő a fizetési mérleg hiányával meg még valamivel, amit elhanyagolnak. Ebből a neoliberális közgazdászok azt a következtetést vonják le, hogy a költségvetés (pontosabban az államháztartás) hiányának csökkentésével a fizetési mérleg javulni fog. E felfogást osztja az unió vezetése is. Az azonosságnak azonban nincs oksági iránya, amit még a Surányi György által írott tankönyv is hangsúlyoz, tehát adott körülmények között a fizetési mérleg hiánya is okozhat költségvetési hiányt. Nálunk alapvetően ez a helyzet. Ezt meg kell tudni magyarázni Almuniának, a pénzügyekért felelős EU-biztosnak, de erre csak az képes, aki maga is meg van győződve róla. A fizetési mérleg javításának célját olyan propagandával kell középpontba állítani, hogy az országban mindenki megértse: ez létkérdés az ország jövője szempontjából, és mindent ennek kell alárendelni, mint ahogy a csapdába esett róka is inkább lerágja a lábát, mint hogy kiszolgáltassa magát a csapda felállítóinak. E célra felhasználható a csatlakozási jegyzőkönyv 26. paragrafusa is, amely szerint 2007-ig gazdasági nehézségek esetén védőintézkedéseket tehetünk. A paragrafus ugyanis a következőket mondja: amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének jelentős romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, legfeljebb a 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védőintézkedéseket tegyen.
Magyarország azáltal, hogy a rendszerváltástól mostanáig a neoliberális recepteket követte, több mint tízmilliárd dollárnyi külső és belső piacot veszített el, a GDP több mint tíz százalékát, ami jórészt az uniós multik kezébe került. A nálunk sokkal fejlettebb országok nagyságrendekkel kisebb összegekért is felemelik a szavukat. Példa erre Margaret Thatcher felkiáltása a nevezetes 1984. évi fontainebleau-i csúcson: „I want my money back!” (Vissza a pénzemmel!) – a brit miniszterelnök asszony még a lábával is toppantott, amikor a megzavarodott uniós vezetőkből kicsikarta az úgynevezett brit rabattot, ami a brit GDP-nek mindössze néhány tized százalékát tette ki. Mi ugyanilyen joggal követelhetjük vissza a piacainkat, és ennek érdekében védőintézkedéseket léptethetünk életbe. Ez természetesen nemcsak magyar, hanem uniós érdek is, sőt sokkal inkább az, mert az unió nem engedheti meg, hogy egy tagországában a spekulánsok megrendítsék a valuta árfolyamát, és ezáltal aláássák az unió tekintélyét. Érveket tehát bőven lehet találni a hazai érdekek védelmét szolgáló álláspont alátámasztására, de persze csak akkor, ha ezt valaki akarja is.
A nemzetközi szerződésnek számító alkotmány, illetve az érvényben lévő korábbi szerződések, amelyek ma az alkotmány harmadik fejezetét képezik, tele vannak olyan paragrafusokkal, amelyeket a magyar gazdaság – a hazai és nemzetközi piacok visszaszerzése – érdekében fel lehet használni. Ilyen például az alkotmány III–201., illetve az érvényben lévő amszterdami szerződés 119. rendelkezése:
(1) Ha egy eltéréssel rendelkező tagállam a fizetési mérlege tekintetében a fizetési mérleg egészének egyensúlyhiányából vagy a rendelkezésére álló deviza típusából adódóan nehézségekkel küzd, vagy ilyen nehézségek bekövetkezése fenyegeti, és ezek a nehézségek alkalmasak különösen a belső piac működésének vagy a közös kereskedelempolitika megvalósításának veszélyeztetésére, a bizottság haladéktalanul megvizsgálja az érintett állam helyzetét és azokat az intézkedéseket, amelyeket ez az állam az alkotmánynak megfelelően minden rendelkezésére álló eszközzel megtett vagy megtehet. A bizottság megjelöli, hogy milyen intézkedések elfogadását javasolja az érintett tagállamnak.
Ugyancsak felhasználható az alkotmány III–220. cikkelye, illetve a 29. jegyzőkönyv is, amelyek kimondják, hogy az átfogó, harmonikus fejlődés előmozdítása érdekében az unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az unió a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik. E cikkely, illetve jegyzőkönyv hivatkozási alap lehet a nemzetgazdaságot erősítő intézkedések végrehajtására, továbbá a strukturális és kohéziós alapok fokozottabb igénybevételére.
Tudni kell, hogy a szerződések általában tiltják a vállalatok állami támogatását, kivételt képeznek azonban a kis- és középvállalatok, amely kategóriába a magyar tulajdonú vállalatok döntő többsége tartozik (alkotmány III–167., amszterdami szerződés 87. paragrafusa).
Tehát, ha a magyar kormány meg tudja magyarázni, hogy az államháztartási hiány nem azért keletkezett, mert szórja a pénzt, hanem azért, mert az ország elveszítette piacait, miközben megvalósította azokat a reformokat, amelyeket az unió és intézményei javasoltak (és akkor hogy tapsoltak nekünk!), akkor megtehetők a megfelelő gazdasági védőintézkedések is. Kétségtelen azonban, hogy megengedhetetlen olyan ostobaság, mint az áfabevételek közel 300 milliárdos csökkentése, amit még az adócsökkentésért rajongó bizottság is kifogásol. Ennyi pénzt nem szétszórni kell a gazdaságban, hanem vállalataink exportképességének növelésére, illetve a belső termelési-értékesítési vertikumok felépítésére kell felhasználni. Ugyanez vonatkoztatható minden más adó- és járulékcsökkentési elképzelésre. Az adókulcscsökkentés révén elérhető gazdaságnövekedés és többlet-adóbevétel leginkább csak a neoliberális tankönyvekben és nem a valóságban létezik, amire a reagani gazdaságpolitika eredménye szolgáltatja a legjobb példát.
A gazdaság finomszerkezetének tanulmányozásával és a frontvonalban lévő vállalatok szakértőinek bevonásával nyilván számos konkrét programot lehet kialakítani, ami lehetővé teszi a folyó fizetési mérleg hiányának csökkentését és ezáltal a gazdaság további eladósodása és egy gazdasági összeomlás elkerülését. Mindehhez azonban olyan kormányra van szükség, amely nem neoliberális tanácsadóinak foglya.
origo.hu
Megérkezett a magyar eper – ennyibe kerül idén a kedvenc gyümölcs
