Tömérdek

E n c i k l o p é d i a é n e z e r

Problémám támadt a minap. A norvég nagykövet asszony volt a probléma. Nem számoltam vele. Nem tételeztem föl, hogy személyével megtiszteli a Napút című folyóirat norvég különszámának bemutatóját az Alexandra Könyvesházban, következésképp ott üldögélve az előadók közt, s várva, hogy rám kerüljön a sor, azon gondolkodám, hogy minek is nevezzem majd a bálnavadászat kapcsán Norvégiát. Ökológiai haramiaállamnak, ez az. Nemrég Irak, Észak-Korea és Líbia voltak a haramiaállamok, az ökológia haramiaállamai ma: Norvégia, Izland és Japán, hisz a nemzetközi közösség akarata ellen hatva mind a bálnavadászat szabadságáért száll síkra. Norvégia mint ökológiai haramiaállam – szép. Itt tartottam, amikor is tudomásomra jutott, hogy velem szemben az a megnyerő tekintetű, figyelmesen mosolygó hölgy nem más, mint a norvég nagykövet asszony. Díszvendég gyanánt hívták meg ide. Na mármost: a hippokratészi elv – ne árts – szerintem egyetemleges.
Miképpen maradhatok hű természetvédő hitvallásomhoz úgy, hogy senkinek se ártsak, és senkit se sértsek meg? Nagy-Britanniában, ha minden igaz, az ökoterroristákat, a harcias, militáns állatvédőket a terroristákhoz hasonlóképpen fogják elbírálni. Ez az est végül is irodalmi est, és nem ökológiai demonstráció, a műfajok pedig tiszteletre méltóak – akárcsak személy szerint a norvég nagykövet asszony.
Képzeljék el, gondoljanak bele, ott ül velem szemközt egy személy, aki egymagában testesíti meg mindazt, amiért érdemes embernek lenni, a szelídséget, a szépséget, az értelmet és a mosolyt, s mindazt, amiért, ami miatt az ember az értelmes, a sapiens szóra érdemtelen. Ami miatt olykor oly rossz embernek lenni. Ha egy morc bálnavadásszal ültetett volna szembe – babám, ha szeretsz – a sors, akkor isten neki, fakereszt, még talán határozottabb lettem volna – de így? Miért épp ezen az emberen verjem el a port azért, amiért ő csak részben felel? Ekkora bajban legutóbb akkor voltam, amikor a békéscsabai kolbászfesztiválon egyszer kedvesnek bizonyult hozzám a bősi vízi erőmű igazgatója, s meghívott egy bősi létesítményszemlére, merthogy Szlovákiában is igencsak szeretik a Sebeők urat.
Amikor a pillanatnyi emberség és az örök elvhűség ütközik, az aprócska gond. Mondhatnók, az egy felhőcske a nagy Úr homlokán, amelyet illőképp oszlatni kell.
Én egy példabeszéd útján próbáltam oszlatni: az ökológiai lelkiismeret szentlelkéhez fordultam segítségért, éspedig Marthához, az utolsó vándorgalambhoz, ahhoz, aki fajának legutolsó példányaként 1914. szeptember 1-jén hunyt el mint a cincinnati állatkert lakója. Jöjj, Szentlélek Úristen, nyelvek hatalma, s ezúttal meséld el a norvég nagykövet asszonynak a vándorgalamb irtóztató történetét! Hátha nem hallott róla. Hátha neki még új.
1880 körül a vándorgalamb szinte túlszaporodott faj volt az Egyesült Államokban. Mindennapos eset, ha fogalmazhatok így, akárcsak manapság nálunk a „normál” galamb, a gerle és a veréb. Rajai olykor milliós tömegben homályosították el az eget, boldog-boldogtalannak célpont gyanánt szolgálva. Folyamatos agyaggalamb-lövészet folyt évtizedeken keresztül, mígnem egy nap elromlott a röptetőgép, és valószínűtlenül kitisztult az ég. 1914-ben már minden pénzt megadtak volna az utolsó nőstény vándorgalamb vőlegényéért, ám mindhiába, Martha 1914. szeptember 1-jén pártában halt meg, s halt ki ezúton a faj is. Ki mer ezek után gyakoriságról és ritkaságról beszélni?
Piaci viszonyok közt, amiből kevés van, az értékesebb a tömérdeknél. Annál, mint amiből sok van. A természetvédelem hasonlóképpen gondolkodik. Ahhoz, hogy egy faj felkerüljön a fehér listára – feketelista, B lista, fehér lista –, előbb teljesítenie kell saját megritkultságának kritériumát. Védett csak a ritka lehet. Hulljon a férgese, halál a gyakorira – igen ám, de akkor mit kezdjünk az emberrel, hisz az ember manapság a glóbusz egyik leggyakoribb, legelterjedtebb faja? Piaci természetvédelem szerint végiggondolva fajunk abszolút értéktelen. Mondhatnók, egy túlszaporodott faj, amely hovatovább önritkulásért kiált.
Az ember feltétlen értéke és a vándorgalamb rémtörténete egyaránt azt suttogja, sugallja, hogy a sokaság nem mér. Az, hogy valamiből sok van, még nem ad jogosítványt arra, hogy pusztítsuk, ritkítsuk és, hogy valamiből ma sok van, még nem garantálja, hogy belőle holnap is annyi marad. Ember, kékbálna és vándorgalamb: egy–egy. Sebeők János – Norvégia: nulla–nulla.