A várvölgyi Apolló

Európa-szerte ritkaságnak számító leletek sorát hozta felszínre az a régészeti feltárás, amely kétéves munka után december elején fejeződött be a Keszthelyhez közeli Uzsabányán, a Kis-Láz-hegyen. A szépen megmunkált bronz- és aranytárgyak mellett itt került elő a mai Magyarország legkorábbi férfiszobrocskája, a várvölgyi Apolló. Vannak varázslatos helyek, amelyeknek a hangulata azonnal foglyul ejti a látogatót. Az uzsabányai ásatást vezető Müller Róbert telefonon figyelmeztet: álljak meg Várvölgyön a posta mellett. Értem küld valakit, mert egyedül biztosan nem találok el hozzájuk. Személyautóval föl se tudok menni. Amint leparkolok, berobog a kis térre a régészcsapat láthatóan sok megpróbáltatást átélt dzsipje. A keskeny út, amelyen elindulunk, utcában kezdődik, de gyorsan elfogynak mellőle a házak. Sűrű szálerdőben kanyargunk-billegünk fölfelé a tengelytörő talajon. A nyári felhőszakadások mély barázdákat mostak a földbe, lehordták az útról a követ, murvát, de vezetőm abszolút biztonsággal cikázik Szkülla és Kharübdisz között. Az egyik kanyar után szétnyílik a lombok zöld függönye, és velünk szemben, egy másik dombtetőn feltűnik a zalaszántói buddhista sztupa. Tátika és Rezi vára is ott van a közelben. Újabb éles kanyarok után kétoldalt, az útra merőlegesen bazalthalom húzódik. Biztosan nem a természet műve, emberkéz emelte. A népnyelv ördögköveknek nevezi a nagy bazaltdarabokat. A sánc jó részét rég elhordták, de így is négy-öt méter magas. Közepén mintha kapunyílás volna előttünk.
– Több ezer évvel ezelőtt itt lehetett a bejárata annak az őskori földvárnak, amelyről a harmincas évek óta tudunk, és amelynek bányaműveléstől megóvott részét Nováki Gyula mérte fel 1990-ben – magyarázza vezetőm, Szakács Géza, Müller Róbert jobbkeze, első számú segítője.
Behajtunk a „kapun” – mintha holdbéli tájra érkeztem volna. Minden kopár, épp ellentéte az erdő barátságosan titokzatos világának. Az autópálya-építés miatt szükségessé vált bányabővítéskor ezen a részen kiirtották a fákat. A plató befelé lejt, széles szerpentin vezet lefelé, ahol óriási munkagépek dolgoznak, két szinten zajlik a kő kitermelése. Az egyik lefutó falon jól látszanak a különböző rétegek: agyag, lösz, tufa és hólyagos bazalt. A tiszta tufa Vörösföld-tetővel szemközt, a tátongó mélység túloldalán gyűrt bazaltoszlopok őrködnek – megannyi ősöreg óriás, sok száz vulkánkitörés maradványa.
A Kis-Láz-hegyen vagyunk, közel a Balatonhoz, Keszthelyhez és Tapolcához, az ország legnagyobb bazaltbányájában. A terület, ahol a Dunántúl legkiterjedtebb késő bronzkori erődített telepét tárhatták fel a régészek, közigazgatásilag a Keszthelyi-hegységben fekvő Várvölgyhöz tartozik. (A falu templomában található az ország egyik legrégebbi gótikus harangja, 1524-ben öntötték.) A mellette lévő Uzsa bányáját 1992-ben egy német befektető vásárolta meg. A régészek és a feltárást – az 1997-es törvény értelmében – finanszírozni köteles tulajdonosok között zökkenőmentes az együttműködés. Magántulajdonú területről lévén szó nem kellett közbeszerzési eljárással bajlódni, de 2003 novemberétől így is versenyt futottak az idővel. A két szinten zajló bányaművelés egy pillanatra sem állt le. Az eredetileg százhatvan hektárnyi területnek arra a részére, ahol a feltárás befejeződött, azonnal felvonultak a bányászok, és következett a robbantás.
A platón valaha több belső tó volt, ezek látták el vízzel az úgynevezett urnamezős kultúra ide települt népességét, amely a késő bronzkorban, Kr. e. a X. és IX. században élt a hegy meredek bazaltfalainak védelmében. (Nem messze innen találták meg 1926-ban a húsz darabból álló híres láz-hegyi aranykincset is.)
Fejlett kézművességükről tömérdek lelet tanúskodik. A mintegy hatszáz feltárt objektumból – gabonatárolóból és déli oldalukon kihasasodó hűtővermekből, szeméttárolókból és kultikus gödrökből – több mint hat tonna kerámiatöredék és rengeteg bronztárgy került elő. A szemétgödrökbe kidobott tömérdek átégett paticsmaradvány (agyagtapasztás) jelzi, hogy ennek a kultúrának a népe a föld felszínére épített házakban lakott. Hogy ezek hol állhattak, azt csak sejteni lehet a térképre vitt szemétgödrök elhelyezkedéséből, köszönhetően a nagy területen végzett megfigyeléseknek. Az építményekből nem maradt semmi, elszántották őket, vagy az erdőirtás során pusztultak el. A csont is hiányzik a leletanyagból, mert a mészhiányos talaj valósággal „megette” a csontmaradványokat. Bronzból viszont van nyolcvankilónyi. Kétségkívül sztárlelet az a bronzkincs, amelyet egy hajszálvékonyra kalapált és domborított bronzlemezből készült szűrőüsttel takartak le: egy teljes sorozat tokos kalapács, egy tokos véső és egy ma is éles tokos balta. Az üst a kézművesség magas fokára utal, alját a föld benyomta, de szerencsére megvan minden darabja. Igaz, lesz vele munkája Jordán György fémrestaurátornak.
Az idei ásatáson több egyedülálló lelet került elő: köztük egy díszes kocsitengelyvég, három fibula, egy csillámpala bronzöntőforma a bele való tárggyal együtt, egy nyéltüskés kés és egy díszes lábvért, ami abszolút ritkaság. A változatos formájú kerámiákat gazdagon díszítették. Gyakori a turbándíszes, síkozott perem, a széles fogóbütyök, a szalagfül, a tálak oldalán a fésűs minta. Az egyik gödörből bukkant elő a mai Magyarország legrégibb, férfit ábrázoló agyagszobrocskája, a régészek várvölgyi Apollónak nevezték el.
Még nem lehet tudni, mire szolgálhattak a bazaltból vagy kerámiából készült kerek kis lapocskák, a „zsetonok”, amelyek közül némelyiket át is fúrták. Van belőlük vagy ötszáz darab.
A Kárpát-medencében eddig egyetlen bronzkovács-eszközkészletről tudtak a szakemberek. Uzsabányán kettőt találtak. Föltehető, hogy az ott élő kézművesek látták el használati tárgyakkal, ékszerekkel a távolabbi környéken élőket is. Erre utalnak az ott elraktározott nyers bronz lepények, azaz bucák, amelyeket az ott élők valószínűleg az Alpok vidékéről szereztek be. A bronzkovács aranyműves is lehetett, amint az eszközkészlet mellől előkerült aranytárgyak – hajfonatdíszek, aranycseppek – jelzik.
A természettudományi kutatások már eddig is izgalmas eredményeket hoztak. Kiderült, hogy a hajdani bronzkovácsok ismerték a báriumot, és tudták, hogy az igen hasznos mint ötvözőanyag, mert leviszi az olvadáspontot. Fejlett esztétikai érzékükre vall, hogy minden eszközt díszítettek, még a legkisebbeket is. Egyelőre rejtély, hogy a rovátkolt minta mesterjegy, a súly jelölője vagy netán kultikus értelmű.
A kőzetgyűjtők Mekkája is lehetne ez a terület. A geológusok megállapították, hogy az itt talált, sokféle kristályos szerkezetű kő legalább ezer kilométer átmérőjű körből került ide – ami szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokra utal. Ne feledjük, hogy bizonyos köveknek már akkor gyógyító erőt tulajdonítottak.
Ez a mostani ásatás a terület történetének elégedettségre okot adó fejezete. Van azonban egy korábbi, szomorú szakasz is. Az uzsai bányát 1950-ben nyitották meg, internáltakat dolgoztattak benne, ma már tudható, milyen körülmények között. Hogy abban az időben milyen értékek mehettek veszendőbe ezen a kivételesen értékes régészeti lelőhelyen, azt csak sejthetjük, de megtudni valószínűleg soha nem fogjuk.
A két éve tartó feltárás óriási érdeklődést váltott ki Európa több országában, hiszen az urnamezős kultúra népe az Alpok vidékéről jött. A ljubljanai egyetem régészeti tanszékének vezetője, Mitja Gustin vezetésével már készül az a pályázat, amely az Európai Unió anyagi támogatását kívánja megszerezni a késő bronzkor hatalmi és kereskedelmi központjainak összehasonlító vizsgálatához. A gazdag és közös európai kultúra egyik jelentős időszakának tanulmányozásához.
A kis-láz-hegyi bronzkincset mint „a hónap műtárgyát” a régészeken kívül eddig csak azok láthatták, akik szeptemberben jártak a keszthelyi Balaton Múzeum kamaratárlatán. A feltárás befejeződött, a tárgyak biztonságban vannak, a restaurálás jól halad. A legszebb leleteket hamarosan a szélesebb közönségnek is bemutatják.