Az elveszett szolidaritás

Az uniós költségvetésről dúló önző vita láttán mind többen csalódnak az egykor vágyakozva csodált „szabad Európában”. A vasfüggöny keleti oldaláról indult szegényebb tagországoknak járó támogatások megnyirbálásáért Tony Blair a felelős, ám kiábrándultságunknak nem az az egyedüli oka, hogy a brit kormányfő többek között hazánktól is milliárdokat vonna el. Az igazi baj az, hogy – miközben ismét bebizonyosodott: az unió távolról sem szövetséges országok kulturális, szellemi közössége, inkább egy számunkra keveset jövedelmező pénzügyi vállalkozás – a megszorításokhoz nem más, mint Magyarország miniszterelnöke asszisztál.

Másfél évtizede azt hihettük, a falak eltűntével előbb-utóbb olyan kör tagjai lehetünk, ahol végre nekünk is kijár mindaz, amire addig oly nagyon vágytunk. A szabadságra és a szolidaritásra gondoltunk, ám mintha ezek a fogalmak Brüsszelben immár nem jelentenének többet hangzatos jelszavaknál. Jacques Chirac francia köztársasági elnök a minap a szolidaritás elvén alapuló szociális Európa megteremtésére szólított fel, ám szavai aligha hallatszanak el az unió fővárosába, ahol a héten zajló EU-csúcs tétje éppen az lesz, megszületik-e az egyre inkább csak szükséges rosszként kezelt hétéves költségvetési perspektíva.

A lakosság az európai demokrácia működéséből nem lát többet, mint hogy huszonöt kormányfő jó ideje képtelen megállapodni a pénzügyi keretekről. E mind kisstílűbb vitából végül feltehetőleg senki sem jön ki jól. A britek óhatatlanul elveszítik a még Margaret Thatcher által kiharcolt visszatérítés egy részét, s ami szimbólumértékű: másfél évi tagság után csökken az újoncoknak járó felzárkóztatási pénzek összege is. Talán nem véletlen, hogy sokan – köztük a szocialista Martin Schulz – úgy vélekednek, ami jelenleg zajlik, az egyenlő az európai politikai rendszer kudarcával.

A brit elnökség és a többi tagország közt zajló alkudozást a korrektség jegyében kompromisszumkeresésnek nevezik, ám Gyurcsány Ferenc már többször is gondoskodott arról, hogy ez a kifejezés sok jót ne jelentsen Magyarország számára. Bár azóta eltelt fél év, sajnos még most is sokan emlékeznek például a „budapesti kompromisszum” néven hírhedtté vált, valószínűleg brit sugallatra megszületett agyrémre, amely hároméves ideiglenes költségvetés kidolgozását javasolta az uniónak. Gyurcsány akkoriban büszkén újságolta, hogy az ötlet a brit miniszterelnök-helyettesnek is tetszett, arról azonban megfeledkezett, hogy a terv éppen a látszólagos beterjesztő, vagyis Budapest számára jelentett volna kimutatható hátrányt. Ugyanekkor Magyarország is beállt azoknak az új tagoknak a sorába, akik a nemzeti érdekeiket félretéve felajánlották: a kompromisszum érdekében hajlandók lemondani bizonyos összegekről. London most nem vár mást, mint az ígéret teljesítését. Gyurcsány az utóbbi napokban ismét világossá tette: hajlandó engedni, mondván, a semminél a rossz kompromisszum is jobb. Ennek feltételéül a támogatási rendszer szerkezeti átalakítását szabta, így például az út- és panelház-felújításra járó pénzek átstrukturálását; aligha valószínű azonban, hogy a véghajrában a britek vagy bárki más hajlandó lenne ilyesmivel húzni az időt. Vagyis az új budapesti kompromisszum várhatóan megint csak nem jelent mást, mint hogy fizetünk a semmiért.

Sok mindenért lehet hibáztatni Tony Blairt, ő azonban valójában a brit célok érdekében tapossa sárba a szolidaritás szent eszményét. Gyurcsány Ferenc dolga sem lenne más, mint a végsőkig kiállni hazája érdekeiért. A kérdés csak az, hogy ezt ő is olyan komolyan veszi-e, mint az épp ellenünk játszó példaképe.