Brüsszeli szerepzavar

Néhány órával a megállapodás előtt még sokan tartottak attól, hogy eredmény nélkül zárul az uniós vezetők brüsszeli csúcsértekezlete. Nem lett igazuk, szombat hajnalban hosszas viták, kétoldalú egyeztetések és meglepően kemény nyilatkozatok után létrejött a kompromiszszum az Európai Unió 2007–2013-as költségvetéséről.

A csaták véget értek, ám azt még most sem könnyű megválaszolni, hogy a háború kinek a sikerével zárult. Gyurcsány Ferenc és a csúcsértekezleten részt vevő többi állam- és kormányfő nyilatkozataiból olybá tűnik, mintha hatalmas történelmi tettet sikerült volna véghezvinniük a Justus Lipsiusról elnevezett tanácsépületben, a legnagyobb érdem pedig minden esetben azt illeti, akit éppen hallgatunk. Valójában azonban tény: a szombat hajnali kompromisszum értelmében a kibővült Európai Uniót kevesebb pénzből kell majd finanszírozni, mint korábban, vagy akár mint azt az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament javasolta. Kétes siker, hogy a rendkívül alacsony szinten, az uniós összjövedelem 1,03 százalékánál meghúzott hozzájárulást sikerült végül 1,045 százalékra feltornázni, mindezt annak biztos tudatában, hogy a Luxemburgban lefektetett, ám el nem fogadott számokhoz már csak elvből sem térnek vissza az illetékesek. A sikerpropaganda azonban sohasem a bonyolult számításokról vagy az eredmények teljes hátterének megvilágításáról szól.

A tárgyalóasztalnál ülő politikusok bírálatakor persze – a korrektség jegyében – le kell szögeznünk: sokkal több mozgástér nem nyílt számukra a viták során, a megegyezést követő hurráoptimizmus viszont azt jelzi, hogy a brüsszeli fordulók semmi másról nem szóltak, mint belpolitikai üzengetésről. A magyar kormányfő rögvest azt hangoztatta például, hogy a megállapodás lehetővé teszi a teljes magyar lakásállomány felújítását, valamint hogy az uniós támogatások családonként több mint kétmillió forintot jelentenek. Józan ésszel belegondolva azonban ezek a számítások nem többek demagóg kampányfogásnál.

El lehet ismerni, hogy Magyarország végül többet nyert, mint azt akár csak órákkal korábban gondolhattuk, ám hogy ebben mekkora a „keménykedő” magyar fél szerepe, azt jól jelzi, hogy Tony Blair szóvivője a különtárgyalásokat folytató Jacques Chirac francia elnök, Angela Merkel német, Rodríguez Zapatero spanyol és Kazimierz Marcinkiewicz lengyel kormányfő említése után megakadt, amikor a Gyurcsány Ferenc névhez ért. A sor végén álló politikust aztán egyszerűen csak „a magyar kormányfőként” említette. De nagy szereptévesztés lenne az is, ha a kedvezőbb megállapodásért nem az új erőre kapott, s a szolidaritásért síkra- szálló német–francia tandemnek mondanánk köszönetet.

Most, a brüsszeli kompromisszum megszületése után a magyar kormány dolga nem más, mint hogy megteremtse a feltételeket a kiharcolt pénzek elköltéséhez. Ha ugyanis a magas költségvetési hiány, a hozzá nem értés vagy a politikai huzavonák miatt nem sikerül az egyébként könnyebben lehívható támogatásokat a megfelelő helyekre eljuttatni, akkor mindegy lesz, hogy a tanácsban előtte század százalékokért is szinte ölre menő viták folytak. Minden egyes, felzárkóztatási célokra szánt euró annyit ér ugyanis, amennyit abból az adott ország vezetése fel tud használni.

Bár a szolidaritás eszményét eltemettük, a Magyarországra eső egymilliárdos többletnek azért próbáljunk örülni. A baj csak az, hogy ennek felhasználásakor Merkel és Chirac már nem segíthet a magyar kormányon.