Míg a baloldal rituális fele ma, május 26-án Kádár János születésnapját üli, a gyakorlatiasabbaknak inkább Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszéde jut eszükbe a dátumról: 2006-ban e napon tartott szellemi sztriptízt az MSZP akkori miniszterelnöke a tóparti kormányüdülőben. (Jelzem, Gyurcsány közelgő születésnapja sem kevésbé tragikus: június 4-én írták alá a trianoni diktátumot.)

A nemrég távozott exminiszterelnök alighanem szentül meg van győződve arról, hogy a nagyvilág általa, az ő legendássá lett beszéde által ismerte meg a parányi Balatonőszöd nevét. (Hogy a település bennszülöttei hálával gondolnak-e a községüket halhatatlanságba röpítő trágár emberre, abban már nem vagyok biztos…) Nem csak úgy „kicsúszott a száján”, tudatosan készült Láriferi az őszödi beszédre. Élvezte, hogy egyfajta történelmet ír, s szózatáról még sokáig beszélni fognak. (Szó se róla, ez bejött.) A káromkodásözön utóéletét azóta is egyfajta betyárromantika, illetve monstre hányinger lengi körül – attól függően, hol kerül szóba a trágáriáda, DK-híveknél vagy kultúremberek között. Ami a szónokot illeti, ő a mai napig „igazságbeszédnek” tartja a produkcióját. (Tényleg voltak benne támadhatatlan igazságok, például amikor közli: „Ennyi tehetségünk van, gyerekek”. Vagy: „Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”)

Mindenesetre a gyurcsányi szavalat az idők során afféle igazodási ponttá lett, glédába rendezte a politikai szavazótábort. Lumpenproli körökben speciel ma is szellemi alapvetésként emlegetik a tóparti beszédet, noha annak szónoka épp a minap süppedt el a politikai iszapban.

Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: MTI/Illyés Tibor)