„Nagy Imre és társai elhagyták a jugoszláv követséget, és saját kérésükre Romániába távoztak” – írta 1956. november 22-én este kiadott közleményében a „Kádár-kormány”.
A közlemény – mint a Kádár-közlemények legtöbbje – természetesen hazudott. A november negyedike hajnalán indult szovjet invázió elől a követségre menekült csapat (családtagokkal együtt negyvenkét ember) nem „saját kérésére” távozott két és fél hét után az épületből, hanem mert hitt Kádár Jánosnak, aki szabad hazamenetelt ígért. A távozást hosszas alkudozás előzte meg, Kádár arról győzködte Nagy Imrét, semmiféle megtorlással nem kell számolnia, mindenki békén elmehet. (Utóbbi alighanem abban a meggyőződésben lépett ki a követség kapuján, hogy még mindig ő a miniszterelnök; honnan is tudta volna, hogy az Elnöki Tanács mindenre kapható elnöke, Dobi István már november 12-én Kádár Jánost bízta meg a bábkormány megalakításával.) Éppen csak beszállt a csapat a bejáratnál álló buszba, fegyveres szovjet tisztek zárták rájuk az ajtót: „Mindenki le van tartóztatva!” A mátyásföldi repülőtérre indult a „különjárat”. Onnan a romániai Snagovba.

(Kis színes. A románok jelezték, készséggel segítenek a szovjeteknek a „rendcsinálásban”. Hát hogyne! Kellemes magyarországi emlékeik voltak még 1919-ből. Óh, azok a magukkal vitt relikviák: gyári gépsorok, vonatszerelvények, mozdonyok, komplett ménesek… Egy évre rá egész Erdély!)

Mindszenty József bíboros jobban járt – ő a Szabadság téri amerikai nagykövetségre menekült azon a lánctalpas hajnalon. Csak 1971-ben hagyhatta el az épületet.
Hosszúra nyúlt az a november.