Mielőtt gyásznappá tették volna november negyedikét 1956-ban a bevonuló szovjet csapatok, jó szívvel emlékeztünk erre az őszi napra. Elvégre 1945-ben ekkor tartották Magyarország második világháború utáni első demokratikus választását. (Akkor még nem sejtettük, 45 éven át az utolsót.) A referendumon a Független Kisgazdapárt – 93 százalékos részvétel mellett! – elsöprő sikert aratott, a szavazatok több mint felét (57,03 százalék) megszerezve nyert. Bár egymaga is kormányt alakíthatott volna a párt, a szovjet megszállók „ajánlására” koalíciókötésre kényszerült. A koloncként rátukmált, alig tizenhét százalékos Magyar Kommunista Párt kulcstárcákat kapott az osztozkodásnál, egyebek mellett a belügyminisztériumot. (A kampányban a kommunisták igyekeztek mérsékeltnek mutatkozni, szót sem ejtettek „társadalomformáló” terveikről: egypártrendszer, kitelepítések, Recsk, ÁVH stb.)
A folytatás ismert. Az 1947-es előrehozott voksolás előtt az Országgyűlés – a kommunisták nyomására – módosította a választójogi törvényt: több jobboldali pártot fasisztának nyilvánított, tagjaikat megfosztotta szavazati joguktól. Félmillió, jobboldalinak minősített állampolgárt simán kihagytak a választói névjegyzékből. Az elcsalt, „kékcédulás” referendumon persze Rákosiék „győztek”, igaz, így is csak 22 százalékkal. (A feldolgozás során még ezt az eredményt is kozmetikázták.) Megkezdődött a többpártrendszer fölszámolása, hogy nálunk is világra jöhessen a kommunizmus gnómja, a „népi demokrácia”. Ezt akasztotta meg 1956 őszén a forradalom, amely aztán egy másik, vérfürdőt hozó, gyalázatos november negyedikével került be a történelembe.
Emlékezz, magyar!
