Másfél millió Észtország lélekszáma, ebből közel négyszázezret tesz ki az orosz kisebbség. Ez látszik a televíziók és az újságosstandok kínálatán is: a békétlen múlt ellenére békésen megfér egymás mellett a két kultúra. (A legbizarrabb tévécsatorna a cirill logós Nosztalgia, ahol az egymásba csúsztatott C és T betűk egyúttal sarlót és kalapácsot képeznek. Híradó gyanánt az 1988-as kiadásokat vetítik.) A tallinni kormány azonban nem hagy kétséget afelől, hogy milyen országról van szó: észt nyelvből és országismeretből éppúgy vizsgát kell tenniük az állampolgárságért folyamodóknak, mint például Amerikában.
Mindez kevéssé volna értelmezhető a maga valóságában, ha nem ismernénk a XX. századi tragikus észtországi történelmet. A Nagyvilág című folyóirat remek észt különszámában Jávorszky Béla idézi fel, hogy a szovjet megszállók 1940 után letartóztatták a 22 évet megélt első Észt Köztársaság 48 vezető politikusát: az államfők, miniszterelnökök és miniszterek három kivétellel vagy haláltáborban pusztultak el, vagy kivégezték őket. Észtországban százötvenezer ember esett a sztálini terror áldozatául. Az észtek tudják, milyen bugyorból jöttek, s van elképzelésük arról, hová tartanak. Mindazonáltal nem mindenki tülekedik állampolgárságért az észtországi oroszok közül: ez ugyanis megnehezítené, vízumhoz kötné az Oroszországba való kereskedelmi célú beutazásukat. Az orosz feleség amúgy felkapott „exportcikke” Észtországnak a svéd és német férfiak körében: elterjedt nézet, hogy vonzó külsejük mellett kevésbé feministák, mint az otthoni „kínálat”.
Az észt öntudat igen fejlett: nemcsak íróikat, művészeiket, politikusaikat tartják élénken számon, de például még világversenyeken bronzérmes sportolóikat is. Az észt identitás egyik alapköve a népdal: énekfesztiváljaik sokáig a hiányzó függetlenséget helyettesítették. Több népdalt gyűjtöttek össze az észtek, mint az írek: ezzel ők a csúcstartók Európában. Észtország azonkívül többet áldoz a főként oroszországi finnugor kis népek felkarolására, mint a finnek és a magyarok együttvéve – ami legalábbis elgondolkodtató.
Nagyon értenek hozzá, miként adják el hazájuk kulturális értékeit. Az országról azt mondják: belülről nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik; Tallinnt (a „dán várost”) pedig Hanza-városi múltja révén „mentik ki” a szláv kultúrkörből. Mindezt úgy, hogy Szentpétervár közelsége ma is kézzelfogható: a cári házaspárnak Tallinnban is voltak nyári rezidenciái. A főváros idegenforgalmi attrakciói azonban északi legendákra épülnek: a főtér kivégzőhelyet jelző kockájáról némi sasszézási trükkel öt toronyra lehet rálátni; az óvárosi kútban állítólag szörny lakott, amely visszahúzódott a városszéli tóba; az egyik lefüggönyözött emeleti ablak több évszázados féltékenységi dráma emlékét őrzi; a magasságát tekintve sokáig európai csúcstartónak számító templomtoronyból pedig vakolókanállal együtt zuhant le a titokzatos építőmester, mikor kitalálták eltitkolt nevét, hogy Olafnak hívják.
Lore Listra asszony, aki az észt kulturális intézetek működését fogja össze külföldön, a fanyar filmek és az éneklő forradalom népeként jellemzi az észteket. Ilyen intézetből négy van Európában: értelemszerűen Helsinkiben és Stockholmban, továbbá Párizsban (ahol „egyszerűen jelen kell lenni”), no meg Budapesten, amely kitüntetett helynek számít az észtek világképében, még ha olykor úgy vélhetik is: némiképp egyoldalú a szerelem. „Maguk el sem tudják képzelni, mit jelentett nekünk a moszkvai típusú diktatúrában A Tenkes kapitánya” – mondja, s tényleg meggyőződhetek róla: még a tallinni magyar éttermet is róla nevezték el.
Ha a XXI. századi Észtországot vizsgáljuk, akár internetországnak is nevezhetnénk. Ezen a fronton nyelvrokonaink vitathatatlanul a legmeredekebb fejlődést produkálták a vén kontinensen. Ivar Tallo, a E-kormányzás Akadémia igazgatója sci-fibe illő fejleményekről tájékoztat. A hivatalok adatbázisára épülő „front-office” és „back-office” szolgáltatásokban világelsők – még a féldiktatórikus rendszerű Szingapúrt is lefőzik. Az észtországi adóbevallások 76 százaléka történik elektronikusan. Az észtek 91 százalékának van mobiltelefonja, 52 százaléka használja naponta a világhálót, 35 százalékának van otthoni számítógépe. (Az összevetés kedvéért: a napi internethasználók EU-átlaga 46 százalék, a magyarországi arány meg 18 százalék. Minket már csak Románia követ 13 százalékkal.) Az észt információs csoda annak tudatában értékelendő igazán, hogy Tallo úr szerint a technológia drága, Észtország meg szegény. Mégis ők valósították meg először (néhány svájci kantontól eltekintve) a totális elektronikus kormányzást, s az elektronikus kereskedelem és bankolás kategóriájában is feljöttek az ötödik helyre a dánok, finnek, svédek és britek után.
Mindez azzal magyarázható, hogy viszonylag kis méretű az ország, de skandináv típusú a mentalitás. Csupán a nyelv más, a kultúra nem annyira. Az észt politikusoknak olyan fontos a kommunikációfejlesztés, hogy az elmúlt évtizedben a költségvetés egy százalékát szavazták meg az elektronikus kormányzás kialakítására. Észtországban 729 ingyenes internetpont van, hogy a szolgáltatás a legszegényebbek számára is elérhető legyen. A WiFi, a vezeték nélküli internetelérés pedig nem néhány közintézményben és kávéházban van megoldva, mint mifelénk, hanem néhány erdő kivételével lefedi az országot.
Az észt parlament és kormányzat 2002 óta egyáltalán nem használ papírt: minden ügyintézés gépeken, laptopokon zajlik. (Azóta már a negyedik kormány nyűvi e rendszert.) Minden közbeeső változat is megmarad, kutatható, visszakereshető – a korrupciónak gyakorlatilag nem marad tere. Minden észt állampolgár kap az államtól egy két jelszavas belépési kódot, amivel csakis az őt illető adatokhoz juthat hozzá. Alanyi jogon jár egy államilag generált drótpostacím is, ahová minden hivatalos levelet továbbítanak. A rendszerbe belépni a személyi igazolvány kártyájával lehet. Még a rendőrségnek sincs jogosultsága minden adathoz. A hivatali lépcsők koptatása nélkül intézhetők az adóügyek, az anyakönyvi ügyek, a biztosítások, a járműnyilvántartások is. Aki belépett valahová a rendszerbe, annak nyoma marad – nem lehet letagadni. Ha bármilyen hivatal megnéz egy személyes adatot, arról a rendszer hivatalból e-mailen értesíti az érintettet. Ha valaki nem érzi indokoltnak a kíváncsiskodást, az adatvédelmi biztoshoz fordulhat, aki e-mail fordultával reagál. A személyi kártya nemcsak a hivatali internetezésre jó, hanem Tallinnban és Tartuban például buszjegy elővételére is. Az idén nyárig 770 ezer kártyát adtak ki – gyakorlatilag minden felnőtt állampolgárnak van már. Az októberi önkormányzati választásokon próbálták ki az elektronikus szavazást országos méretekben – eddig ennek csupán Nagy-Britanniában és Svájcban voltak regionális előzményei…
A nemzetközi porondon legismertebb észt rajzfilmrendezőnek, Priit Pärnnek magyar menye van. A miskolci származású Edina Dufala-Pärn belsőépítész, iparművészetet tanult Magyarországon, s egy helsinki ösztöndíj hozta össze későbbi észt férjével, aki ipari formatervező. Segít tolmácsolni az apósával folytatott beszélgetés folyamán, miközben a két tündéri „finnugor” unoka ugrándozik körülöttünk.
Priit Pärn filmjei a szürreális és a groteszk határmezsgyéjén mozognak. Olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Sárgarépák éjszakája, a Hotel, a Karl és Marylin vagy a Lumière fivérek emlékének sajátos módon hódoló 1895. Azt mondja, amikor ő kezdte a rajzfilmes pályát, szinte magától adódott ez a stílus, hiszen a szovjet éra Észtországban nemcsak groteszk, hanem egyenesen abszurd volt. A rendező először újságok karikaturistájaként szerzett nevet magának, s a hatvanas években a közép-európai példák lebegtek a szeme előtt. Mivel sem a politikusok, sem a politika nem volt a választható témák között, a groteszk áttételessége segített abban, hogy mégis társadalmi témákat érinthessenek a rajzfilmesek. Kezükre játszott, hogy az embereket mélységesen irritálta: mindenről ugyanazt kell gondolni. A hatalom viszont sokszor föl sem tételezte, hogy az alkotók komolyan gondolják, amit létrehoztak. Észtországban sem nyílt cenzúra működött, hanem az öncenzúrák egymásra épülő rendszere. Priit Pärn érzékletesen „réteges süteménynek” mondja. Amit a stúdióban elkészítettek, az az észt mozihálózathoz került, onnan meg továbbküldték Moszkvába. Soha nem az volt a fontos, hogy jó-e a film, hanem az, hogy vajon mit gondolhatnak majd róla a következő lépcsőben. A piramis olyan volt, hogy minél feljebb ült valaki, annál jobban féltette a székét: mellényúlás esetén nem mehetett többet külföldi fesztiválokra. Az alkotó retorziója ezzel szemben maximum az volt, hogy egy darabig nem készíthetett filmet.
Priit Pärn az első négy filmjét „szoftnak” nevezi, bár már a stúdióban is nyilvánvaló volt, hogy egész mást fog művelni, mint amivel megbízták. Ilyenkor ő is kockáztatott meg a stúdió is. Egyszer kapták rajta a turpisságon; de a magyar gyakorlattal szemben a filmeket soha nem vágatták át, hanem dobozba kerültek. Speciális helyzet volt az is, hogy az észt művészeknek többet engedtek meg, mint a Szovjetunió más részein élőknek. Így például az első Pärn-opust (Kerek-e a világ?) csakis Észtországban mutatták be. Ez a lefojtott helyzet azonban paradox módon széles körű nemzetközi ismertséget hozott az észt rajzfilmesnek. Hozzáteszi: a rendszerváltozás óta nem megy úgy a szekér – a jelek szerint a demokráciának kevésbé van szüksége humorra. De szerencsére sehol nincs százszázalékos demokrácia – mondja kajánul.
Mindent összevéve az észt rajzfilmgyártásban mégsem rossz a helyzet, anyagi téren csakúgy, mint az utánpótlást illetően. Két nagyobb stúdió (egy rajzfilmes műhely mellett egy bábfilmes is) működik, mindkettő egy-egy órányi filmet készíthet. Mivel a mozik Észtországban is halódnak, ezeket a filmeket egyszer-kétszer a tévécsatornák vetítik le. Az állam a költségek hetven százalékát fedezi, az iparág húsz–harminc embert tud eltartani. A sikert a nemzetközi animációs fesztiválokon lehet lemérni. A Hirosima-fesztivál számait említi: oda 1600 filmet küldtek be, amelyekből 53-at fogadtak el, s ebben mind a három beküldött észt film szerepelt. De a jó szakember a „környéken” is talál feladatot: Priit Pärn indította be a finn rajzfilmesek felsőfokú képzését is tizenegy éve Turkuban. Létezik egyáltalán finn rajzfilmgyártás? – tamáskodom. Most már igen – hangzik a lakonikus válasz.
Finn tervezője van viszont a vadonatúj, monumentális tallinni szépművészeti múzeumnak, amelyet tavasszal adnak át. A nemzetközi tervpályázaton kétszázan indultak. A tavasszal felavatandó, 30 ezer négyzetméteres, a Kadriorg park dombjába cselesen beépített kultúrpalota alighanem olyan építészeti eseménye lesz jövőre Európának, mint amilyen az idén az extravagáns malmői torony volt. A lenyűgöző épületben Mart Meri, a korábbi köztársasági elnök, a történész Lennart Meri fia kalauzol. Tőle tudom meg: ez a kis ország, amelynek eddig öt-hat épületben voltak szétszórva a nemzeti műkincsei, a szerencsejátékok és kaszinók megadóztatásával, temérdek vita után hozza tető alá a nemzeti függetlenség e praktikus emlékművét. Mart Merivel még nosztalgiázunk kicsit az 1980-as „Misa mackós” olimpia tallinni vitorlásviadalára visszarévedve, amelyet a piritai tengeröbölben rendeztek. Nem a versenyek az igazán emlékezetesek, hanem hogy a szovjet hatóságok miként töltötték fel nyugati szintre a zárt zóna üzleteinek a polcait…
Folytatjuk
origo.hu
Ámokfutó tartotta rettegésben Miskolcot, videón az autós üldözés
